Mészöly Ágnes: Tán már nem is fontos

A legfélelmetesebb szörnyek mindig bennünk laknak...

Tán már nem is fontos, én álltam-e akkor

 a tükörrel szemben, késő éjszaka.

Odavitt a lábam, vagy csupán az ágyon

feküdtem. Reggel már nem volt vérszaga.

Csak feküdtem csendben. Küszöbön az álom,

 mintha ajtót nyitna, és jönne felém,

hallom közeledtét. Csendben sír a padló.

Érzem, hogy a jégár már az ágyig ér.

Mellém ül az ágyra. Szavak nélkül mondja,

hogy a gonosz ő, és terve van velem.

Mozdulatom sincs, csupán a párna sarkát

préseli, szorítja zsibbadó kezem.

Elfoglallak téged, mondja síri csendben,

és a homlokomra teszi fagykezét.

Mintha belém folyna. Moccanni sem bírok.

Tehetetlen kétség szakít szerteszét.

Hatalma végtelen, de harcba kezdek mégis,

csak egy mozdulat, hogy kinyissam szemem,

ha ezt megteszem, eltűnik mindörökre,

tudom, soha többé nem próbál velem.

Csak egy mozdulat, hogy felkeljek az ágyból,

és a végtelenbe rohan, vagy tovább,

de szikla szemhéjam s vasbeton a lábam,

s a fagy ömlik csak, a homlokomon át.

Aztán felébredek. Tükör előtt állok.

Az üvegnek nyomom dermedt homlokom.

Soha nem tudom meg, mi történt az éjjel,

S én vagyok-e én, vagy már a démonom.

Máray Mariann illusztrációja