Molnár Krisztina Rita: Kavics meséje, avagy Zazel, Szorka, és Sivatagi Rózsa

Kavics csak forgott körbe-körbe a kert közepén.  Érezte, hogy nem lesz ez így jó, de egyszerűen képtelen volt abbahagyni a pörgést. Szeme tágra nyílt, szédülten bámulta az egyre gyorsabban cikázó lombokat, és a fölöttük kékesfehérben örvénylő felhőket. A zöld és a kék összekeveredett, mint a festékpalettán, végül már csak kékeszöld csíkokat látott, aztán, ahogy ez várható is volt, elterült a füvön. Kezét bevágta a homokozó szélébe, de nem fájt nagyon, vagy nem érezte, mert egyedül arra tudott koncentrálni, hogy megállítsa a fejében zúgó kavargást. Becsukta a szemét. De nagyon gyorsan ki is nyitotta újra, mert a szédülés csukott szemmel ezerszer rosszabb volt. Belemarkolt a nyirkos homokba, hagyta, hogy a homok nedves szemcséi befúródjanak az ujjai közé, a körme alá. Jó érzés volt érezni valamit, ami kézzel fogható és nem mozog.

Prágai Tamás: Nálunk rémek laknak

Anyunak félni nem szabad!

Nálunk rémek laknak szanaszerte,

ahol én lakom, és apu, anyu és Petike,

a sötétben szuszognak, és a sötétben ébrek:

és hogy megijedjek, mindent bevetnek,

de én tudom, hogy egymástól ők is félnek.

A Rao, amikor üres a kád, a fürdőben alszik,

hiába ijesztget, mikor az alján meglapul,

a gardróbban bujkál a reszelős Nyöszörgő,

és a függöny mögött az ollólábú Attik -

a szörnyek között a legrettentőbb szörny ő.

A Raó a kádból kikúszik néha a sötétben,

és vizes kezével végigsimítja homlokom,

hideg és nedves a keze, és ágyamon

- hiába húzódozom előle félve félre -

folt marad, amit kezének árnya nyom.

A Nyöszörgő láthatatlan testet

rakosgat vállfákon, rossz szagú ruhák között,

a szekrényben, a lépcső alatt, ahol moly

lakik, és ha felébred, recsegtet egész este.

A Nyöszörgő szőrös, és komoly.

Akitől rettegek, az Attik egyedül,

az ollólábú, aki oldalazva oson és csetteg -

előjön a függöny redői mögül,

amikor az őrrobotom eleme lemerül,

és akkor biztosan megöl...

Anyu győzköd, hogy az is csak egy árnyék,

és a meleg miatt nyikorog a padló -

de a felnőttek annyi mindent mondanak.

Tudom, hogy neki sem hagynak békét,

de neki még csak félni sem szabad.

Simonyi Cecília illusztrációja

Sopotnik Zoltán: Dorgó és Bürgő

Még az ablakok is megrepednek...

Az üveggyár a Slampos utca végén feküdt és néha kifújta az orrát, valami nagy tülkölés lepte meg olyankor a környéket. Nevet is adtak nekik az ott lakók, például a Suta alezredes, úgy kezdték hívni: Rémkerengő. A környékbeli színsárkányok hetente fújtak egy kis jólelket a gyárra, nehogy elfeketedjen és magával vigye munkásait. Volt az üveggyárban két manó (Dorgó és Bürgő) bár teljesen máshogy néztek ki, mint amazok. Néha konditermes óriásoknak látszottak, máskor pedig nyalka huszártisztnek, de ők mindig azt mondták, mi azért csak manók vagyunk, manók egy másik ágról. De legtöbbször nem értette őket senki. Mintha más nyelven beszéltek volna. Bolgár, vagy szerb, tatár, török, tünde. Sziszegett a nagy kemence, miközben kigondolták a nyelveket a zavarodott üvegfúvók.

Méhes Károly: Múmiapor

Ijesztő múmiák következnek!

 

Tóth Patrícia illusztrációja

Kőhöz üssél követ,

míg szépen szét nem porlik,

s jól tele lesz vele

a hajad füled és az orrlik.

De a lényeg nem ez,

hanem, ha végzel, majd akkor

micsoda kincsed lesz:

egy doboznyi múmiapor!

Bárki fejére szórod

az átváltozik múmiává,

s félholtan bolyong

s hozzá fura hangon kárál.

És ő is szór másra,

így újabb múmiát teremt,

porból lesznek ők mind,

már egy hadsereg kereng.

Micsoda éjszaka!

Zúg a múmiák bálja!

A rémlények arcán

a rettenet poros bája.

Köztük lehet bárki,

ha van múmiapora,

huhoghat, kacaghat,

s ijesztegethet sorra.

De csakis hajnalig.

Míg elő nem bújik a nap,

a rémálomnak vége,

és egy múmia sem marad!