 |
| Boros Dorottya illusztrációja |
Az erdőmélyi boszorkányház kitárt ablakain szürkén dőlt ki a szabadba a por. Amennyi tavaszi napfénytől mámoros, korai pillangó vagy méhecske csak repdesett a környéken, most mind távolról elkerülték a kunyhót. Nemcsak a fojtogató por, hanem a bent tomboló boszorkány válogatott szitkozódásai miatt is.
– Nesztek, porcicák, nesztek, nesztek! Úgy kiseprűzlek, hogy lábatok sem éri a földet! – veszekedett Varangyos Mari, miközben az ágy alatt kotort a seprűvel.
Az arca elé baboskendőt kötött, hogy ne lélegezze be a nagytakarításkor keletkező port. Henriket, a hollóját pedig már reggel elküldte otthonról, hogy megkímélje a madár érzékeny hangszálait.
– Mégis, hogy a búbánatos pókpotrohba tudott ennyi piszok összegyűlni ebben a házban? – mérgelődött a vörös-bozontos boszi.
– Ne engem szapulj, te vagy az, aki mindig elblicceli a takarítást! – húzta fel az orrát Ottó, az ágy feletti sarokban trónoló kaszáspók.
Mari megfenyegette a seprűjével, de nem bántotta. (Ottó igen hasznos házőrző volt, ami a betolakodó legyeket meg szúnyogokat illeti.) Inkább hátravonult a ház mögé, hogy „lazításképpen” egyszer végre igazán rendet rakjon a fészerben. Ideje volt már. A tárolóban egymás hegyén-hátán hevertek a lyukas lábosok, törött varázsszeres üvegcsék, rongynak való szakadt göncök, egy biciklikerék gumi nélkül, egy molyrágta gyapjúsapka és egyéb haszontalanságok. Bárki más fogott volna egy nagy kukászacskót, belehajigált volna mindent, hogy egy taligán elszállítsa a sok lomot a hulladékudvarba, de Mari nem bárki más volt. Hanem Varangyos Mari. Az erdei boszorka, aki minden ócskaságnak talált új feladatot. Most éppen egy foltonfolt köpeny akadt a kezébe, amelynek már szinte ki sem látszott az eredeti színe a tarka rátétek alól.
– Ó! Hűbele Hümér bácsikám tarka köpenye… – érzékenyült el. – Mindig ezt viselte!
A megboldogult dédnagybácsi százharmincöt évvel ezelőtt hagyta Marira a kétes állapotú ruhadarabot, amely azóta ott hevert a szétszórt boszorka fészerében.
– De mihez kezdjek vele? Olyan vásott, hogy talán menten elporlik. De ezek a színes, mintás foltok gyönyörűek! Talán lefejthetném róla, és varrhatnék belőlük valamit – ábrándozott, majd a köpenyt az ajtó melletti szegre akasztotta.
Egy ideig még tett-vett, válogatott a kincsek között, amikor egyszer csak rettentően megkordult a gyomra. Ám mikor kilépett a tárolóból, hogy bemenjen a házba harapnivalóért, éppen akkor találta egy tavaszi felhő útjára engedni az esőcseppjeit. Csattogós zápor kerekedett. Mari nem sokat teketóriázott, beburkolta magát az évszázados köpenybe, és belibegett a házba. Úgy értem, hogy tényleg libegett. Maga is furcsállotta, először azt hitte, hogy talán annyira gyorsan szalad, hogy lába sem éri a földet, de be kellett látnia, hogy kényelmes sétával is a föld felett öt-tíz centivel lépked.
A második meglepetés akkor érte, mikor a házban le akarta vetni a köpenyt, ám ahogy megragadta a gallérnál, hogy lekanyarítsa magáról, ő maga egy pukkanással hirtelen arasznyira zsugorodott lebernyegestül, mindenestül.
– A zsémbes-zsombékos mindenit! – rikkantott. – Ez egy varázsköpeny! Csak tudnám, hogyan növeszthetném magam vissza.
– Na jó, előbb eszem valamit, aztán csak találok megoldást. De hogyan jutok fel a konyhapultra? Bárcsak tudnám, hogyan sikerült lebegnem az imént!
A szellőztetésre tárt ablakon át ekkor repült haza Henrik.
– Hahó, Marrrri! Mi van ma ebédrrre? – rikácsolta.
– A tegnapi nokedli, de segíts feljutni érte a pultra! – cincogott a konyhakőről egy tarkabarka kisegér.
Henrik legalábbis annak nézte elsőre. Vészjósló lendülettel készült lecsapni rá.
– Nee, Henrik, én vagyok az, Mari! – visított az apró lény, vörös haja vadul lobogott.
A holló leszállt mellé a földre, hogy közelebbről szemügyre vegye.
– Valóban te vagy – állapította meg. – De mi történt veled? Cintia néni megátkozott?
– Mindent elmondok, csak előbb együnk valamit, mert éhen halok!
Henrik óvatosan a lábára ültette Marit, és mint egy fekete hőlégballon, felrepítette a konyhapultra. Miután jóllaktak (a boszorka két szem nokedlivel), Mari beszámolt a varázsköpenyről.
– Rá kell jönnünk, hogyan működik! – jelentette ki.
Először a boszorkányházban található könyvekben próbáltak választ találni, de hamar belátták, hogy néhány kisebb füzettől eltekintve egyikük sem bírja azokat leemelni a polcról. A füzetkék böngészése is macerás volt, mivel Mari szóról szóra szökdécselt a lapon, hogy megpróbálja elolvasni, ami ott szerepel.
– Ha így haladunk, napokba telik ezt a pár lapot is elolvasni – szipogott az elkeseredett boszorkány.
Leoldotta a nyakából a baboskendőt, megtörölte a szemét, majd a szokásos mozdulattal zsebre akarta gyűrni. Ám ezúttal a köpeny zsebét találta meg, és abban már volt valami… Egy papírgalacsin. Jó régi lehetett, mert már erősen megsárgult. Mari óvatosan hajtogatta, simítgatta ki, nehogy eltépje.
– Ezt Hümér bácsikám írta! – örült meg neki.
– Szóval tőle örökölted a rendmániádat – csipkelődött a Henrik a gyűrött papírt méregetve, de a boszi most nem haragudott meg.
– Mi a csudát jelenthet ez? – törte a fejét Mari. – A rózsaszín halak az árral úsznak, a kék csíkok összenyomnak, mocsár zöldjén elkerülnek, lila ködben melléd ülnek…
– Ez egy vers?
– Fogalmam sincs. Semmi értelme.
– Akkor hiába… – legyintett a szárnyával a holló. – Elvigyelek Kalaposhoz? Hátha ő tud valamit a varázsköpenyekről.
Kalapos egy erdei manó volt, aki utolérhetetlen varázstárgy-ismeretéről, valamint az úrias gombakalapjairól volt híres. Mari kicsit beképzeltnek tartotta, de ettől még kedvelte. Felkapaszkodott hát Henrik egyik lábára, a holló a másik karmába egy frissen szedett, csipkés szegélyű erdei taplót kapott fel, és elrepültek az erdő másik végébe, ahol Kalapos lakott.
A manó a háza előtt üldögélt, és egy ibolyákból kötött bokrétát tűzött fel nagy gonddal az egyik galambszürke kalapjára. Egy pillanatra elkerekedett a szeme az összetöpörödött Mari láttán, de udvarias manó lévén nem tett megjegyzést. Csupán a köpenyt találta említésre méltónak.
– Micsoda stílus, Mari! Ez igen! Hol találtad ezt a különlegességet? – bókolt.
– Hát, a fészerben… – pironkodott a pöttöm boszorka.
– Elképesztő kincs! Ez a tengerkék rajta a kedvencem – mutatott Kalapos a köpeny szegélyére.
– Nekem pedig ez a napraforgós – bökött Mari a zsebe feletti sárga foltra, ám amint hozzáért, abban a pillanatban sudár szál napraforgóvá változott. Csak a szirmai voltak vörösesebb árnyalatúak a megszokottnál.
– Hiszen ez egy varázsköpeny! – ugrott fel meglepetésében Kalapos.
– Az hát! – bólintott Henrik. – Ezért jöttünk, hogy elmondd nekünk, hogyan működik.
– Egyszerűen: minden foltja egy-egy varázslattal van odavarrva. Ha a viselője hozzáér a folthoz, akkor a varázslata életre kel.
– Értem – bólintott a holló. – De most mi lesz Marival?
– Megvárjuk, amíg visszaváltozik. Az átváltoztató köpenyvarázslatoknak általában rövid a hatása.
Kalaposnak igaza lett. Mari hamarosan visszaváltozott, és láss csodát: végre akkora volt, mint valójában. A csipkés szegélyű taplóval köszönte meg a manó segítségét, majd hollójával a vállán hazasétált. Most már tudta, mit kezdjen azzal a fura versikével.
Mikor hazaért, a baboskendőjéből kivágott egy tenyérnyi darabot, keresett egy üres helyet a köpenyen, és egy bonyolult varázsige mormolása közben aprólékosan felvarrta rá az új foltot. Amikor elkészült a varrással, a megsárgult lapra utolsó verssorként felírta, hogy pöttyök pusztítják a port, majd Henrikre kacsintott, és a mutatóujjával megérintette a legfrissebb varázsfoltot. A mágikus foltvarrás sikerült! Attól a tavasztól kezdve Varangyos Mari háza mindig úgy ragyogott, mint egy patika. Egyedül Ottó hálója maradt meg zavartalanul a régi helyén.
Szerkesztette: Miklya Zsolt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése