 |
| Váradi Emma fotogramja Hajdú D. András fotóinak felhasználásával |
 |
| Dénes Borbála fotogramja Hajdú D. András fotóinak felhasználásával |
Majoros Nóra: Ki a nagyobb varázsló?
Kongó szívében, az erdős szavannán, egy ősöreg baobab fa lombjában élt Afrika legnagyobb varázslója, Monzoto. Külsőre nem különbözött a többi embertől: bőre fekete volt, mint az éjszaka, szeme ragyogott, mint a reggel, haja és szakálla pedig csigákba göndörödött. Senki sem tudta, hány éves, hol fiatalnak látszott, hol öregnek, ahogy éppen kedve tartotta. Ha akart, szélvihart idézett, vizet fakasztott, és a tenyerében a legkeményebb követ is porrá morzsolta. A legfőbb varázslata mégis az volt, hogy bármilyen állat alakjában meg tudott jelenni. Így aztán az állatok éppúgy tisztelték és féltek tőle, mint az emberek.
Egy reggel, amikor Monzoto a kelő nappal együtt felébredt, meglátta a fa alatt gyülekező állatokat. Gyakran felkeresték, ha betegek voltak vagy igazságtalanság érte őket, de ennyien még sosem gyülekeztek egyszerre. Itt valami nagy dolognak kellett történnie! – gondolta a varázsló, felvette színes tollakból és falevelekből készült, ünnepi köntösét, majd egy ugrással a fa tövénél termett.
A megszeppent bóbitásantilopok egy lépést hátrahúzódtak, a zsiráf abbahagyta a levelek rágcsálását, a méhészborz pedig a varázslóra morgott, hogy megmutassa, ő nem fél tőle.
– Miért jöttetek? – kérdezte Monzoto.
A pávián kihúzta magát, és belefogott:
– Azt hallottuk, hogy egy nagy, fehér varázsló érkezett az erdőbe.
– No és, mi dolgom vele? Rengeteg varázsló él az ég alatt, megférünk egymás mellett.
A szervál vette át a szót.
– Igen ám, de az a hír járja, hogy ez a varázsló vissza tudja adni az emberek szeme világát, ha az egyszer kihunyt.
Monzoto elgondolkodott, aztán büszkén felelt:
– Ez nem kicsi varázslat, de attól még én vagyok a nagyobb varázsló!
– Az is lehet, hogy feltámasztja a halottakat – súgta rémülten a daru, és a többiek is fészkelődni kezdtek. – Meglátjátok, felélednek, és ránk fognak vadászni!
A víziló dobbantott, mire az állatok elhallgattak.
– Meg kell tudnunk, ki a nagyobb varázsló! – jelentette ki. – Mert az állatok csakis azt tisztelik és félik, aki a legnagyobb.
– Rendben van, elmegyek hozzá, és megmérkőzöm vele! – felelte Monzoto.
Nem akart azonban ember képében megjelenni előtte, hanem kutyává változott. Az egyik szeme ragyogott, mint a reggel, ám a másik szeme fénytelen volt, mint a szürkület.
– Meglátjuk, meg tud-e gyógyítani – magyarázta az állatoknak Monzoto, de azt nem mondta el nekik, milyen cseles tervet eszelt ki magában.
– Elkísérlek egy darabon, mert félig vakon nem jutsz sokáig – mondta az elefánt, és útra keltek.
Amikor elértek egy kis tóhoz, az elefánt elbúcsúzott a varázslótól. Onnantól a kafferbivalyok segítették, amíg a tágas réteket felváltotta az erdő. Egy jákópapagáj mutatta az utat az erdő mélyére, majd a sűrűben, ahol még sosem járt ember, egy okapi kísérte. Hamarosan egy falu közelébe értek. Az okapi nem mert továbbmenni, a varázsló mellé szegődött hát egy cerkófmajom család, akik egy tisztásra vezették.
A tisztás tele volt emberekkel. Kisebb csoportokban ültek, beszélgettek, énekeltek. Sokuknak be volt kötve a szeme, a többiek feszült figyelemmel hallgatták, mi történt velük abban az egyszerű sárkunyhóban, ahol a fehér varázslóval találkoztak.
– Bementem vakon – mesélte egy férfi –, és új szemet adott nekem! Most látok! Nem hiszitek? Megmondom, te piros ruhát viselsz, neked sebes a lábad, a te hajadba pedig beleakadt egy akácialevél.
Monzoto közelebb ment, hogy meghallgassa a történetet.
– Még azt is látom, hogy ez a kutya félig vak! Biztosan gyógyulni jött!
Az emberek felnevettek.
– Ha gyógyulni jött, várja ki a sorát! Eridj, bolhás!
Erre a kutya beállt a sor végére, és az emberek ismét jót nevettek rajta. Nem tudták, hogy ha akarta volna, ott helyben varacskos disznóvá vagy ganajtúró bogárrá változtathatta volna őket! Ám Monzotót nem az érdekelte, hogy ki neveti ki, vagy ki zavarja el. Inkább a fehér varázsló ténykedésére volt kíváncsi.
Bement egy ember az ajtón világtalanul, aztán hamarosan kijött fehér pólyával a szemén. Bement egy ember fehér pólyával a szemén, és kijött úgy, hogy látott. Monzoto vak szemével is figyelte az embereket, mert az bizony különleges tulajdonsággal bírt: semmi mást nem látott vele, csak a varázslatot. Az volt ugyanis a nagy terve, hogy amikor majd a fehér varázsló meggyógyítja a szemét, ellopja tőle a varázsigét, aztán gyorsan molylepkévé változtatja, és agyoncsapja.
– Tényleg nagy varázsló lehet – dünnyögött a kutya, ami úgy hangzott, mint a morgás –, mert megtörténik a csoda, mégsem látom a nyomát. Vajon hogyan tünteti el a varázslat csillámait?
– Ne morogj, hanem állj be a sor végére! – rugdosta odébb egy újonnan érkező a kutyát, aki egyre hátrébb került.
Mire elfogyott a sor, estét jelzett a kabócák és a békák kórusa. Monzoto vak szemével látta ébredezni az erdő éji szellemeit, de még mindig nem látta a kunyhóból kiszűrődő varázslatot.
Ekkor egy ember lépett ki a tisztásra, nem volt vak, nem volt fehér, és varázsló sem.
– Van még valaki? – hallatszott egy elgyötört hang odabentről.
A férfi körülnézett, és meglátta a kutyát.
– Csak egy kutya.
– Dobj neki valamit enni, aztán menjünk aludni!
– Nohát, ez a kutya vak!
– Akkor engedd be, hadd nézzem! – felelte a hang.
Monzoto előtt kinyílt az ajtó, és végre beléphetett a fehér varázsló kunyhójába. Odabent tisztaság volt és nagyon furcsa, idegen szag. Ám Monzoto nem látott karmokat és fogakat, szárított növényeket, színes fakérgeket, se fehér földet, kagylót, csigaházat, még egy kósza lopótököt sem. Semmit, ami a varázsláshoz kell.
Szemügyre vette hát a fehér varázslót a látó szemével. Pici, fonnyadt alak volt, bőre olyan fakó, mintha krétaporral hintették volna meg. Majd megnézte a vak szemével. A varázslatnak egy apró szikrája sem csillant körülötte.
Ej, hiszen egész nap varázsolt! – gondolta Monzoto. – Miért nem látom? Valóban megvakultam volna?
Ekkor a fehér varázsló felállt, egyszerre reccsent a térde és a szék. A kutyához lépett, nyújtotta a kezét.
Na most! Most jön a varázsige! – dobbant meg Monzoto szíve, és felkészült a varázslóharcra.
Ám a kéz csak megvakarta a füle tövét.
– Sajnálom, téged nem tudlak meggyógyítani – mondta a fehér varázsló.
Monzoto válaszolt, ami úgy hangzott, mint egy vakkantás. A kéz tovább cirógatta.
Nem érti az állatok nyelvét – állapította meg Monzoto. – Nincs mitől tartanom, én vagyok a hatalmasabb! Akár most azonnal molylepkévé változtathatnám, és lecsaphatnám a mancsommal!
Közben a fehér ember alaposan megnedvesített egy kendőt, és dörzsölni kezdte vele a kutya szőrét. Letörölte róla a hosszú út porát, a talpából kihúzta a töviseket. Amikor végzett, tálat keresett, enni és inni adott neki, és amíg az állat evett, kitakarította a kunyhót. Éjjelre egy pokrócot terített a saját ágya mellé, hogy a kutya ott aludjon.
Monzoto vele maradt. Megfigyelte, mi történik a kunyhóban, amikor bejönnek a vak emberek, és megállapította, hogy a fehér ember nem varázsló, hanem orvos. Nevet is adott neki: Nganga, azaz gyógyító. Ahogy teltek a napok, Monzoto világtalan szeme előtt derengeni kezdett valami. Nem fény volt az, és nem is varázslat, hanem egyre inkább belelátott a gyógyító szívébe. Amikor aztán úgy érezte, eleget látott, egy reggel köszönetképpen megnyalintotta Nganga kezét, és anélkül, hogy molylepkévé változtatta volna az ellenfelét, kiosont a kunyhóból.
Hamarosan mellé szegődtek a cerkófmajmok, és elkísérték az erdő mélyére. Ott már várta az okapi, és a dzsungel rejtett ösvényein elvezette a jákópapagáj fészkéig. A madár tűzpiros farkát még fél szemmel is látta a kutya, ahogy előtte suhant a fák között. A kafferbivalyokkal ott találkozott, ahol ligetessé ritkultak a fák. Megfogta egy tehén farkát, úgy talált el a tóhoz, ahol rengeteg állat oltotta a szomját.
Az elefánt a kutyához lépett, ormányát lehajtotta, és engedte, hogy Monzoto a hátára másszon. Elvitte a vén baobab fához, nyomukba szegődött a szavanna sok lakója. A fánál az elefánt felemelte a fa legalsó ágára a kutyát. Amikor nemsokára leugrott az ágak közül, már a nagy fekete varázsló volt újra, színes falevelekből és tollakból szőtt, ünnepi köntösében.
– Nos – szedte össze a bátorságát a pávián –, a fekete varázsló a hatalmasabb, vagy a fehér?
Monzoto széttárta a karját.
– Azt gondolom, a fehér, de mondjatok ti ítéletet!
– Feltámasztja a halottakat? – kérdezte remegve a daru.
– Nem – rázta meg a fejét Monzoto.
– Legyőzted a varázslóharcban?
– Nem, de ő sem győzött le engem.
– És az embereknek visszaadja a szeme világát? – kérdezte a szervál.
– Azt bizony igen.
A méhészborz közelebb lépett, és alaposan szemügyre vette Monzotót. A varázsló egyik szeme ragyogott, mint a reggel, ám a másik fénytelen volt, mint a szürkület.
– De téged nem gyógyított meg! Sőt, láttál, mielőtt elindultál, és vak lettél, amikor visszatértél. Akkor most elvette a szemed világát, vagy képtelen volt meggyógyítani?
– Való igaz, hogy nem látok úgy, mint azelőtt – felelte Monzoto, és elmosolyodott. – Mégis ezzel a szememmel láttam meg, hogyan segít az embereknek, és már azt is látom, ti hogyan segítettetek nekem, amikor félszemű kutya voltam.
Az állatok hümmögtek, tanakodtak, végül a víziló előállt az ítélettel:
– Valaha te voltál a legnagyobb varázsló Afrikában, és az állatok tiszteltek és féltek tőled. Most már nem te vagy a legnagyobb, de ha jól használod a világtalan szemed, akkor az állatok ezentúl szeretni fognak téged.
Monzoto a tisztelete jeléül összeérintette az ujjait, meghajolt az állatok előtt, majd visszamászott az ősöreg baobab fa lombjába.
Szerkesztette: Diana Soto
 |
| Orosz Annabella illusztrációja |
Lingala szavak:
baobab = majomkenyérfa
monzoto = csillag
nganga = gyógyító
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése