Lukács-Kis Panka: Esik a hóóó...

– Esik a hóóóó! – süvített Peti indián üvöltése keresztül az óvodán.
– Esik a hóóó! – felelt Pisti is indián üzemmódban. 
A hó egész éjszaka esett, befedte a fákat, az utcákat, az autókat, az óvoda udvart. A gyerekek reggel apró, színes hóemberként érkeztek, jól becsomagolva az overáljaikba, sáljaikba, sapkáikba és az elmaradhatatlan vastag kesztyűkbe. 
– Esik a hóóó! – süvöltötte Peti és Pisti kórusban.  
A Csepp csoport egész reggel egy megkergült nyájhoz hasonlított, hol Peti, hol Pisti, hol Hajni, hol Emma, hol Iván kezdett rá az esikahóra. Éppen reggelizni próbáltak, de az újra rákezdő hóesés nem sokat segített ebben, mert valaki mindig az ablak előtt kötött ki, hogy nézze a havazást, vagy indián üvöltéssel jelezze a hóesést.
– Tudom, hogy izgatottak vagytok – kezdte Zsófi néni – de, most üljetek le picit! Ha szépen s gyorsan megreggeliztek lesz egy meglepetésem számotokra. 
Már csak ez kellett a kerge birkanyájnak!  Egy másodperc alatt zsák zsizsegő bolhává változtak. Becsületükre legyen mondva nagyon igyekeztek a székeiken maradni és megenni a reggelit, ami pont a kedvencük volt; vajas kalács kakaóval. 
Reggeli után aztán mindenki felsorakozott az ablakoknál, Zsófi néni nem is próbálkozott azzal, hogy leüljenek a szőnyegre. 
– Cseppecskéim! A meglepetés az, hogy kimegyünk szánkózni a Barackos dombra - a hírt szűnni nem akaró örömujjongás fogadta. 
Zsófi néni, Panni néni és Böbi néni nagy nehezen kiterelte a gyerekeket a mosdóba és az öltözőbe. A nagy izgalomban a nagyobbak gyorsan elkészültek, a kisebbeknek viszont annál több segítség kellett. 
Mire a Csepp csoport kisétált a Barackos dombra még legalább öt centi friss hó esett. A sok apró, színes hóemberke szánkókkal és popsi csúszkákkal felszerelkezve érkezett meg és vette birtokba a porcukros gombócra emlékeztető dombocskát. Fel-alá rohangáltak, csúszkáltak, hóangyalt készítettek, hemperegtek, kacagtak, kiabáltak, kinyújtott nyelvükkel hókristályt kóstoltak. 
Pisti Petivel az új szánkóján száguldott, miközben a kicsik, Emma és Iván hógörgetegest játszottak.  Nekifutásból gurultak le a dombról, minél több havat maguk előtt görgetve, közben azt kiabálva:
– Hógörgeteg! Jön a hógörgeteg! 
– Lavina – kiáltott utánuk Pisti, aki mindig mindent jobban tudott, de a két kicsi ezt már nem hallotta. 
– Esik a hó fingik a ló, seggen csúszik az igazgató – kezdett rá Peti a mondókára, amit az iskolás bátyjától tanult meg reggel az óvoda felé jövet. 
– Peti! – szólt Zsófi néni – ez nem túl szép vers…
– Akkor esik a hó pukizik a ló seggen csúszik az igazgató!  
– Peti…
– Esik a hó pukizik a ló, popón csúszik az igazgató – nézett nagy huncut szemeivel Peti Zsófi nénire. 
Az óvó néni nem tudta visszafojtani a nevetést:  
– Egy költő veszett el benned, te kis hóhányó! - simogatta meg a kisfiú fejét. 

Peti büszkén ismételte meg egyre hangosabban és hangosabban friss költeményét a téli ruháktól kissé nehézkes indián szökellésben ugrálva a többiek között: 
– Esik a hó, pukizik a ló, popón csúszik az igazgató… 
A többiek hamar bekapcsolódtak így a Barackos dombot nem csak a hó lepte be ezen a délelőttön, de a legvidámabb téli indián csatakiáltás is, amit csak hallani lehetett a környéken. 

Illusztráció: Csankovszki Csilla