Hányszor hallottam már ezt a kérdést! Kérdezik otthon, az iskolában, az utcán, a boltban és a játszótéren. Ahelyett, hogy azt kérdeznék:
– Hogy hívják a babáidat?
– Melyik a kedvenc búvóhelyed?
– Hány lépés körbejárni a házatokat?
Amíg kicsi voltam, könnyű dolgom volt. Mindent elhittek nekem.
Elég volt annyit mondanom: „Tanító leszek!”, és utána békén hagytak a kérdéseikkel. Anyukám szája olyankor fülig ért, apukám pedig elégedetten bólogatott az újság mögül.
– Követi az anyja példáját! – csapta össze kezét örömében Etelka mamám is.
Pedig nekem eszem ágában sincs anyu kitaposott ösvényén haladni. Dehogy akarok egész nap bezárva ácsorogni egy tanteremben! Ki bír abban a süvítő hangzavarban létezni, nemhogy tanítani?
– Többé nem akarok tanító lenni! – közöltem, amikor nagyobb lettem, és már nem akartam hazudni. Fagyos arcokkal találtam magam szemben.
Erre kikerestem a szótárból a foglalkozások listáját, és onnantól kezdve minden nap más akartam lenni.
– Táncos leszek – lejtettem egy piruettet Endre nagybácsim tiszteletére.
– Tengerbiológus leszek – mondtam, miközben kiraktam apu elé a kagylógyűjteményemet.
– Akkor térképész leszek – duzzogtam anyunak, amikor a héten már harmadszorra figyelmeztetett, hogy ne ábrándozzak nagyokat, mert szerinte a magyar tenger nem is igazi tenger, és reménytelen sors vár a hazai kutatókra. Éhhalál! – fenyegetett mutatóujjával.
– Akkor előbb felfedező leszek, és majd jól felfedezek egy tengert itt a közelben – vágtam rá.
– Majd megbánod – legyintett lemondóan anyukám.
– Mondj már valamit, Jenő! – morogta apunak, de ő csak azt felelte:
– Higgadj le, előbb vagy utóbb kinövi.
Erre anyu paprikavörös fejjel szónokolni kezdett, és estig abba sem hagyta.
Nem értem, anyuék miért aggodalmaskodnak ennyit a jövőmön. Én közben már rég eldöntöttem, hogy író leszek. Mert az írók bármik lehetnek. Ha akarom, feltaláló leszek, aki feltalálja a mindenízű banánt, ha akarom, én leszek az első ember, aki eljut a világegyetem szélére, és kilép belőle. Csak papírra kell vetnem, ami kipattan a fejemből, és máris valóság lesz.
Egyáltalán nem fogok éhen halni, mert annyi gondolat kavarog a fejemben, hogy bármikor, bármit megírok, és a rengeteg fizetségem csak egy égig érő bőröndben fér majd el. Írok verseket a gyerekeknek, amiket anyu majd fel tud olvasni nekik irodalomórán. Írok tudósításokat, amiket a napilapok közölnek, és apu büszkén mutogathatja a szomszéd Marikának: az én fiam milyen nagyszerű tollforgató!
Írok meséket, mert azok nélkül semmi értelme nincs az életnek. De írok majd gyászjelentést is, mert a halál is az életnek a része.
Postázok levelet külföldre, miután megtanultam az összes létező nyelvet. Írok védőbeszédet, hogy senki se kerüljön ártatlanul börtönbe.
És végül minden egyes rokonomnak és szomszédomnak küldök egy levelet, aki valaha megkérdezte tőlem: „Mi leszel, ha nagy leszel?” És ennyi áll majd az üzenetben:
„És te mi voltál, amikor gyerek voltál?”
 |
| Puskás Pálma illusztrációja |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése