Mosolyogni, tessék! – rikácsolja a fotós a kamera mögül. De én csak állok a fal előtt, meg az osztálytársaim mellett, és azon tanakodom, minek mosolyogjak a múltból a jövőbe?
Somolyogni szeretek, bazsalyogni is, sőt, a huncut vigyor meg a hahota a két kedvenc hábetűs szavam. Mosolyogni viszont mindig felszólításra kell… Tessék, kimondom, azt nem szeretem.
Ne tessék engem arra kérni, hogy mosolyogjak! Fogok, ha jó lesz a kedvem, például ha kidobózunk, vagy kakaós palacsintát csomagol uzsonnára anya.
Vallja be, hogy tudja, ez erőltetés, és maga sem akar erőltetett fotót készíteni. Azt mondja, mutassuk meg, milyen jó gyerekek vagyunk… Én nem akarom ezt eljátszani. Jó gyerek vagyok akkor is, ha nem látszanak ki a fogaim. Vagy maga szerint nem?
Egyébként is: hogyha mosolygok, egyenes lesz a szám íve. Ha valaki rám néz, nem is hiszi el, hogy mosolygok. Látja? Nem látja? Na, látja!
A mosolyom a szívemben lakik. Saját kulcsot kapott hozzá. Akkor dugja ki onnan az orrát, amikor neki tetszik. Hopp, már vonalazza is a számat, ránevet a csízre, a kamera pont elkapta.
 |
| Illusztráció: Izsay Alexandra |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése