Sugár Zsigmond: Az ezüst iskola

  

Gyovai Kati illusztrációja

Valamikor réges-régen, az ezüsterdő közepén, egy csipkés tornyú kastélyból lett iskolában száz kicsi koma lakott. Egyetlen tanár okított kicsit és nagyot a boltíves lovagteremben, ahonnan a zsivaj elért az erdő minden zugába. Nem számított, hogy szünet volt vagy tanítás, a sok csibész megállás nélkül csivitelt. Csakis akkor némultak el, ha kiléptek a nyílegyenes fenyőkkel határolt udvarra, ahol az ezüsterdő figyelte minden mozdulatukat, s ha valaki egyet is pisszentett, jött érte a szárnyas róka. Így aztán az iskolából alig tették ki a lábukat, inkább a folyosón randalíroztak. Ott is vacsoráztak, és ott is háltak, amikor beesteledett, mert az iskola árvaház volt, a földszinten egy nagy tanteremmel, az emeleten sok apró hálószobával. Még lámpaoltás után is tartott a zenebona. Egyedül a kicsi Mátyás hallgatott, aki egy szót sem szólt, mióta a szárnyas róka elvitte a bátyját.
    Történt egyszer, hogy a tanító bácsi, egy hórihorgas gólya, az udvaron csattogtatta a csőrét. Nem tehetett róla, ez volt a szokása, de ezúttal olyan hangosan kelepelt, hogy a szárnyas róka meghallotta, és elrabolta. Várt-várt a száz gyerek, de attól fogva többet nem volt, aki becsengessen. 
    – Keressük meg a gólyát! – harsogta egy vörösképű legény, de a többiek kinevették. 
    – A róka, a róka, a vörösszárnyú róka! A róka, a róka az iskola tanítója! – kántálta egy maroknyi csapat.
    Egy kancsal lány az asztal közepére pattant, rámutatott a vörösképű legényre, majd így kiáltott: 
    – Igaza van, menjünk és keressük meg a gólyát!

    Kézen fogva, kettesével araszolt a száz kicsi vándor a szikrázó ezüstfák alatt. Elől a kancsal lány és a vörösképű legény lépkedett. Nem tétováztak, nem haboztak, mert a hófehér szakállú bokrok megmutatták az utat. Madár nem énekelt, víz nem csobogott, némán figyelt az erdő. A gyerekek sem szóltak, csak az orruk sípolt, ahogy belefújt a jeges szél. A sípszó mellé lábuk volt a dob, az adta az ütemet, ahogy a hó a csizmájuk alatt ropogott. Hegyen át, völgyön át menetelt a csapat, mígnem egyszer csak vége szakadt a csendnek. A szél táncra kerekedett, és üvöltve fújta a havat. A semmiből támadt hóviharban még az ezüstfákat sem lehetett látni. Dideregve bújt össze a száz gyerek, megfagytak volna, ha a hirtelen haragú szél meg nem szánja őket. Felkapta az iskolásokat, és az ezüsterdő szélére repítette mind a százat, oda, ahol a mozdony pöfögött, s a masiniszta anyja sálat kötött. 
    – Hát, ti? Mi járatban vagytok, kedveskéim? – kérdezte a néne, amikor a sok lurkó betódult az állomásfülkébe. 
    – A gólya, a gólya! Elvitte a szárnyas róka! Nincs már iskola! – kiabálták összevissza. 
    – Ó, a szárnyas róka itt is járt már – sóhajtott az anyóka. – No, üljétek körül a kályhát, szusszanjatok egyet, addig én főzök nektek finom kását.
    A néne becsukta az ajtót, s a fakanalát lengetve kijelentette, hogy „ide ugyan nem teszi be a lábát a szárnyas róka”.  A sok gyerek kacagva paskolta a térdét vagy a szomszédja tenyerét, és közben daloltak, mert végre lehetett. Hej, micsoda kupleráj volt az állomáson. Az egyik sarokban egy rozsdás kalapács és egy lyukas csizma hevert, a másikban egy toronyóra aranylánccal, köztük száz meg száz kacat porosodott egymásra hányva. Egy fiú vasutas sapkát talált az asztal alatt, hamarjában a fejébe nyomta, s abban a pillanatban ő lett a többiek vezére. Az iskolások sora engedelmesen kígyózott mögötte, s ha ő balra intett, mind jobbra kanyarodtak, ha pedig jobbra intett, a csibészek balra kanyarodtak, s közben nevettükben majd’ megpukkadtak. 
    Csak Matyi maradt ki. Egymagában turkált a piszokban, mígnem talált egy furulyát. A szívéhez szorította, aztán belefújt egy rövidet, másodjára már cifrázta, de nem akárhogyan, a szép muzsika hallatán az összes gyereknek elakadt a lélegzete. Körbeállták, megcsodálták, s Matyi vérszemet kapott: belefogott egy indulóba. Bár ne tette volna, mert egy regiment katona ugrott ki a furulyából! Az aranyruhás, hegyes bajszú vitézek nem ismertek kegyelmet. Mind megették a kását, a vezérük kitépte Mátyás kezéből a furulyát, és őt, magát kidobta az állomás elé a hóba.
    Egykettőre jéggé fagyott a keze, a lába, de még a szíve is. Üveges tekintettel bámulta az ezüsterdőt, akár egy jégszobor, miközben a sereg az állomásfülkéből hangos dobszóval kivonult. A vezérük vörös képpel fújta a furulyát, de hiába erőlködött, egy hangot sem tudott kicsikarni belőle, végül Matyi lába elé dobta, s kirántotta a kardját, mert a szárnyas róka már repült feléje, és a katonákat, akár az érett cseresznyeszemeket, egyesével felkapkodta. 
    Matyi újra egyedül maradt a hóban, s nagy kínkeservvel megmozdította a karját, behajlította a lábát, és hosszú küzdelem után a szájához emelte a furulyát. Alig fújt bele, a teste máris átmelegedett. Nyári muzsikát varázsolt a sínek közé, a hó egy szempillantás alatt elolvadt, a szél elillant, s a néma ezüsterdő megszólalt: tücskök ciripeltek, madarak daloltak.
    A kis Matyi olyan szépen játszott a furulyán, hogy az állomásházból köré sereglett a másik kilencvenkilenc gyerek, s ő már szinte lebegett. Fújta-fújta szakadatlan, s az iskolások mind táncra kerekedtek. Na, akkor kapott Mátyás igazán vérszemet. Egyre gyorsabban pattogott a talpalávaló, s egyre gyorsabban pörgött-forgott a sok iskolás. Úgy suhantak körbe, hogy Matyi fel sem ismerte a társait, mire észbe kapott, már kilencvenkilenc boszorkány táncolt körülötte. Elvarázsolták, és gúzsba kötötték. Az egyik banya fújta tovább a furulyát, a kis pálcika fülsüketítően jajongott és sikoltozott. Matyi szemébe könny szökött, az ezüstfák kínjukban a földig hajoltak, de még a masiniszta anyja is félbehagyta a második adag kása főzését, és kikiabált az ablakon, hogy „elég volt!”. Jött is a szárnyas róka, s egyesével felkapkodta a boszorkányokat, mígnem az utolsó kezéből a furulya ismét Mátyás lába elé pottyant. 
    Lehullott róla a kötél, és szertefoszlott az átok. Matyi még egyszer, utoljára rázendített. Lehunyt szemmel fújta a furulyát. Hej, be szépen csinálta, pedig nem is volt körülötte senki más. Suhogott fölötte az ég, amikor a szárnyas róka háromszor körberepülte. Jól látta, hogy nem akármilyen legénnyel van dolga, alaposan felkészült, mielőtt felkapta volna. Elsőre a bajszát simította félre, másodszorra vörös szőrét állította élére, harmadszorra a száját tátotta, hogy bekapja Mátyást, de a kis iskolás csak nevetett, s rákoppintott a róka orrára a furulyával. Lássatok csudát, így varázsolt belőle szárnyas paripát! Nem is habozott, felugrott a hátára, felröppent vele az égig, s onnan vissza az ezüsterdő közepére. Ott várta a gólya és a kilencvenkilenc gyerek, sőt még a bátyja is előkerült. Kéz a kézben tértek vissza az iskolába, s attól fogva sehol sem volt már csend, az egész sereg dalolt az iskolában és az udvaron egyaránt. A gólya is velük kelepelt, és a táltosparipával versenyre kelt. Együtt szálltak fel az égig, ketten hoztak le egy ezüst csillagot, ami azóta is az iskola homlokán ragyog.

 

Szerkesztette: Gertheis Veronika