Lukács-Kis Panka: Hóesés

  

Godina Eszter illusztrációja

Hó esik.
Nézem az ablakból,
fehér, ezüst,
kavargó, pörgő,
hókristályos.
Vágyom,
érzem,
lennék odakint.
Fehérebb,
csillogóbb,
egyre-másra
kavargó,
kristályos
világ.
Téli álom
a szemem előtt,
az ablakon túl.
Szánkóznék,
hógolyóznék,
csúsznék féktelenül,
enném a hófagyit.
Anya szólít:
„Bogárkám,
hoztam gyógyteát.”
Fáj az orrom,
a fejem, a torkom.
Nem lehet mennem
a télbe.
Nézem tovább
a szikrázó hótáncot
az ablakon túl.
Téli álom,
vágyom, vágyom.

    Szerkesztette: Miklya Zsolt
 

Kátai Letti: Téltestvér

  

Horváth Lili illusztrációja

                                Ki tudja honnan, de ideért
                                végre.
                                Ezüst mellényét
                                slitty, lecserélte,
                                s hol a hó vastag,
                                tejszín bundában
                                elszántan ballag
                                a Téltestvér.
                                Lelke csupa dallam,
                                szíve csupa rím.
                                Szemében mennyi fény,
                                hangjában annyi szín.
                                 
                                    Fegyelem, fegyelem,
                                    elem, elem.
                                    Előre büszkén
                                    és feszesen!
                                
                                Nagy utat tett meg, nem fáradt el
                                mégse.
                                Sziklákba arcát
                                kreccs, belevéste,
                                s hol a jég csillan,
                                gyöngyház fogakkal
                                mosolyog ifjan
                                a Téltestvér.
                                Lépte csupa kellem,
                                bőre csupa dér.
                                Jobb kezében Észak,
                                baljában ott a Dél.
                                
                                    Figyelem, figyelem,
                                    elem, elem.
                                    Ne törődj mással,
                                    haladj velem!
                                 
                                December nagyúr éppen tova
                                lépne.
                                Sok időt töltött
                                már heverészve,
                                leste a percet,
                                mígnem köszönti,
                                s jégcsapot zenget
                                a Téltestvér.
                                Tekintete mély kút,
                                ajkán puha szó.
                                Egymást vígan váltja
                                két örök utazó.
                                 
                                    Türelem, türelem,
                                    elem, elem.
                                    Igaz barátom
                                    te vagy nekem.
                                
                                Január asszony kiöltözött
                                kékbe.
                                Varrja palástját
                                több ezer éve,
                                és hogy készen lett,
                                meg sem csodálta,
                                épp csak biccentett
                                a Téltestvér.
                                Talán kicsit szétszórt,
                                kellőképp bohó,
                                tegnap bűvös csermely,
                                ma fémhideg folyó.
                                 
                                    Kegyelem, kegyelem,
                                    elem, elem.
                                    Terajtad kívül
                                    nincs egyebem.
                                
                                Február kishölgy kinyitotta
                                résre
                                csipkés ablakát,
                                és cseverészne
                                lám a kérőkkel.
                                De már feljebb jár
                                jó pár mérfölddel
                                a Téltestvér.
                                Tavaszra vágyik, csak
                                nehogy baj legyen!
                                Hűs testét föloldja
                                a sárga napselyem.
                                 
                                    Félelem, félelem,
                                    elem, elem.
                                    Jégpáncél nélkül
                                    nincs védelem.
                                 
                                Március tündér kényszeríti
                                térdre,
                                zúzmaracsokrát
                                szkiccs, széjjeltépte.
                                Megsebzett szívvel
                                legyint, s míg olvad,
                                jókedvet színlel
                                a Téltestvér.
                                Elfogy a könnycsepp is
                                mélykék szeméből,
                                éneke hallik csak
                                Mátra szép hegyéről.
                                 
                                    Szerelem, szerelem,
                                    elem, elem.
                                    Kikacagsz, játszol
                                    mindig velem.


                                Szerkesztette: Miklya Zsolt

Diana Soto: A krokodil és a tojások

  

Takács Viktória illusztrációja

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy krokodil. Hogy, hogy nem, saját tojásai nem lehettek, bár mindennél jobban vágyott rájuk. Sokszor a vízből figyelte, ahogy a madarak boldogan énekelnek a fészkük felett, majd tanítgatják a kis fiókákat. Egy napsütéses napon aztán úgy döntött, hogy keres magának saját tojásokat. Kilépett a vízből, mohatarisznyát vett magára, és nekiindult az erdőnek.
    Lassan haladt, benézett minden kő alá, átfésülte a bokrokat, de mindhiába. Már azon gondolkodott, hogy visszafordul, amikor megpillantott egy apró tojást a földön. Nem volt a közelben se fészek, se senki, csak a tojás. Megszaglászta, de nem érezte más állat szagát rajta. Óvatosan felemelte, várt egy kicsit, majd amikor nem jött senki, beletette a tarisznyába. 
    Azonnal jobb kedvre derült, hiszen neki is lett tojása. Továbbment, és még alaposabban nézett át minden zugot. Három nap és három éjjel kutatott, az egész erdőt átfésülte. A fészkekben lévő tojásokhoz nem nyúlt, nem akart senkitől sem lopni. Mire visszaért a folyóhoz, már tizenkét tojás pihent a tarisznyájában.
    Ezután a krokodil nappal őrködött mellettük, este melegítette őket. Alig várta, hogy kikeljenek. Egyik reggel apró koppanásokra ébredt. Hirtelen azt se tudta, honnan jönnek, hiszen ő volt a folyó egyedüli lakója. Amikor felfedezte a repedéseket a tojásokon, egyszerre örült és ijedt meg. Ekkor a tojásokból madárfiókák bújtak ki, és esetlenül néztek a nagy krokodilra, akinek a szíve repesett az örömtől. 
    Ettől a naptól kezdve a krokodil egy pillanatra sem pihent, lila fürdőruhát készített nekik, a hátára vette őket, és megmutatta nekik az úszás mesterségét. A kicsik lassan megszerették a vizet, és a krokodillal együtt siklottak a folyón. Azonban nem volt nevük, nem hívhatták magukat sem krokodilnak, sem madárnak. Pár napnyi gondolkodás után a krokodil előállt a legtalálóbb névvel.
    – Megvan! Mától a nevünk legyen a Krokodilféle Alakok Csoportjának Alkotói, vagy rövidebben: KACSA!
    Minden madárnak tetszett az új név, így azonnal használni kezdték. A kacsák azóta is inkább a vizet választják, hogy emlékezzenek szeretett nevelőanyjukra, aki először tanította meg őket úszni.

    Szerkesztette: Miklya Zsolt
 

Majoros Nóra: Az árnyékkutya

  

Szabó Imola Julianna illusztrációja

 

Az angyal zavarában harmadszor is végigsimította ködszínű egyenruháját, és megérintette a jelvényét. Tehetséges, de kezdő őrangyal volt, és most azt kívánta, bár régebb óta lenne szolgálatban. A védence előtte ült a földön, az ölében egy kutya feküdt. Haldoklott. Az ember csendben beszélt hozzá. Az őrangyal arra számított, hogy a kutya lelke csendesen eltávozik az Örök Vadászmezőkre, ő pedig megpróbálja majd enyhíteni az ember gyászát. Ám hirtelen felfényesedett az ég, és egy lélek öltött alakot az őrangyal előtt.
    A kutya karcsú, fekete teste olyan volt, mint a megnyúlt, alkonyi árnyék. Sütött belőle a szomorúság.
    – Hát ez a kutya… Hogy került ide? – döbbent meg az őrangyal, és hirtelen nem tudta, mit tegyen.
    A hideg, fehér falon keresztül bebucskázott a szobába három angyalka. Ahogy meglátták a kutyalelket, a szájuk sírásra görbült.
    – Micsoda szomorú állat – mondták, és simogatni kezdték.
    Az őrangyal összeszedte a gondolatait.
    – Nos, ez a kutya minden bizonnyal eltévedt, és kétségtelenül el van keseredve. El kell vinni a gyógyfürdőbe, aztán az Örök Vadászmezőkre. De ha én elviszem, ki vigyáz a védencemre?
    – Majd mi! – ajánlották az angyalkák.
    Az őrangyal bólintott.
    – Köszönöm, és ígérem, sietek vissza.
    Felkapta a kutyalelket, és felrepült vele a mennyei fürdőbe. A fürdő hatalmas buborékkupolája alatt rengeteg felhő gyűlt össze. Nyári felhő, bárányfelhő, harmatfelhő – csupa gyógyító vizű gomolyag. Hosszú nyelű lepkehálóval terelgette őket egy fürtös angyalka.
    – Beteg volt – magyarázta az őrangyal, és a kutyára mutatott. – És nagyon szeretett volna még élni.
    Az angyalka elkapott egy hetyke kis felhőt, és belefacsarta a legközelebbi kádba.
    – Erdei forrás hűs vize. 
    Az őrangyal beleállította a kádba a kutyát, aki megadóan tűrte, hogy lemossa róla a betegség emlékét. Ezután kiemelte, és szárazra törölte.
    – Obszidiánszínű – jegyezte meg a lepkehálós angyalka.
    – Igen, szép fényes – felelte elgondolkodva az őrangyal –, de még mindig szomorú.
    – Ez nem is fog elmúlni, amíg vissza nem viszed a gazdájához.
    – Az Örök Vadászmezőkre viszem, ahol együtt szaladgálhat a többiekkel, és megvigasztalódhat.
    – Nem fog – mondta magabiztosan az angyalka. – Lélekállat. Ezek sosem hagyják el a gazdájukat. Úgy tudom, az őrangyaloknak segítségükre lehet egy jól képzett kutyalélek. Megkönnyítheti a munkád.

Lovranits Júlia Villő: A farkas és a holló barátsága

 

Lepenye Angyalka illusztrációja

 

Amikor megszülettek az új kölykök, Farkasanya boldogan mutatta be őket a nagy családnak: Farkasapának és a velük élő, idősebb gyermekeiknek. A kölykök remegő lábacskákon bukdácsoltak a felnőttek körül. A nővérek és bátyók lelkesen bökdösték az orrukkal az apróságokat, játszottak velük.
    A legmerészebb kisfarkas, Zazi oldalát már nagyon fúrta a kíváncsiság: mi lehet az erdő túloldalán? Saját kalandokra vágyott, a folyton körülötte tolongó négy testvérkéje nélkül. Így egy napon, amikor már elég erős volt hozzá, egy óvatlan pillanatban egészen egyedül vágott neki az útnak. Hiába figyelték folyamatosan óvó tekintetükkel a felnőttek, a nagytappancsú kisfarkasnak mégis sikerült feltűnés nélkül tovasurrannia. 
    Szinte szédült a sok új szag, új látnivaló színes kavalkádjában, és egyre messzebb és messzebb merészkedett az erdő biztonságos mélyétől. Éppen a bozótosban kajtatott a pockok nyomát szaglászva, amikor az egyik bokorból zörgést hallott: egy nyúl ugrott fel! A kisfarkast egészen átjárta a vadászat izgalma. Hiába volt a nyúl majdnem akkora, mint ő maga, Zazi felnőtt nagyragadozónak képzelte magát, önfeledten száguldott a zsákmány után.
    Egyáltalán nem izgult, hogy nem talál haza, vagy a családja esetleg hiányolja. Az egész kicsi farkas négy száguldó tappancs, a zsákmány szagától remegő apró nózi volt, semmi nem számított többé, csak a hajsza. Már régen messzire járt a jól ismert helyektől, amikor a nyúl egy merész oldalugrással elkanyarodott, és könnyűszerrel faképnél hagyta gyakorlatlan üldözőjét. Ha a nyulak tennének ilyet, talán még szamárfület is mutatott volna neki, de így csak egy pillanatra visszanézett flegmán, aztán szőrén-szálán eltűnt a farkaskölyök orra elől. 
    Zazi, magához térve a vadászat izgalma után, csodálkozva nézett körül: egy nagy tisztásra ért, ahol semmi, de semmi nem volt számára ismerős. Még soha nem járt erre azelőtt. A kíváncsiság most is felülkerekedett a félelmén, és éppen megindult egy mozgolódó vakondtúrás felé, amikor egy nagy, sötét árny reppent feléje. Hangos „korr!” kiáltással zuhanórepülésben szállt felé egy nagy, fekete lény, azután hirtelen irányt változtatott, és az utolsó pillanatban elkanyarodva ismét az ég felé röpült. Majd újra támadásba lendült.
    Zazi rettenetesen megijedt, bátor vadászból egyszerre remegő kölyök lett újra. Fülét-farkát behúzva halkan nyüszíteni kezdett. Most bizony örült volna neki, ha Farkasanya, a nővérei meg a bátyjai a közelben vannak!
    Ekkor a fura, vészt jósló lény egy közeli fa ágára szállt: egy madár volt az, fekete szeme vidáman csillogott:
    − Ne félj, farkas kiskoma, csak fogócskázni szeretnék! Ugye, van kedved játszani velem? A testvéreim olyan unalmasak, csak a tollaikat fényesítik.
    − Hát te ki vagy? – csodálkozott Zazi.
    − Tollas vagyok, a fiatal holló, és éppen barátot keresek.
    − Szép kis barát, így rám ijeszteni! – morgolódott Zazi, de aztán hagyta magát kiengesztelni.
    Vidám fogócskázásba kezdtek. Tollas zuhanórepülésben támadt, Zazi pedig kapkodott felé és menekült, de közben nagyon vigyáztak egymásra, hogy egyikük szőre-tolla se görbüljön. Nagyon jól szórakoztak. 
    A nagy játékban mindketten elfáradtak, meg is szomjaztak, meg is éheztek.
    − Gyere, Zazi– hívta a holló a farkaskölyköt –, van még egy kis maradék muflonunk a közelben, egy vadász ejtette el a minap, és kint hagyta a zsigereket. A családom biztosan téged is szívesen fogad egy kis uzsonnára! Legalább bemutatlak nekik. Utána elmehetünk inni is a patakhoz.

Czeiner-Szücs Anita: Szivárványmogyoró

 

Weiner Liza illusztrációja

 

Egyszervoltholnemvolt ország királya minden vasárnap a birodalma határán található erdőbe vágtatott. Fújt, fagyott, vagy perzselt a nap, mit se számított. Felnyergeltette a leggyorsabb lovát, és a hátán ügetve egy szempillantás alatt a sűrű rengetegben találta magát. 
    Réges-régen, ifjú királyként meg akarta ismerni országának minden szegletét, akkor járt először ezen a vidéken. Később nagy bánatát csillapítani tért vissza a susogó fák közé. Egyetlen lánya hirtelen eltűnt. Kerestette őt mindenütt, szolgái bejárták az ország minden zegét-zugát, de sehol sem találták. Ám a király nem nyugodott, kereste őt tovább, időnként nekiindult birodalmának, és bolyongott nyugtalanul. Egy ilyen alkalommal tűnt fel neki a szivárványmogyoró. A királyt egy életre rabul ejtette a csodálatos cserje. 
    A mogyoró sosem reszketett csupasz ágakkal. Télen piros, tavasszal kék, nyáron zöld, ősszel arany leveleket hozott. Éjszaka sötétlilába burkolózott, hajnalban harmatcseppekkel gyöngyözte az ég kékje. Egészséges volt és ragyogó, színeivel elkápráztatta az uralkodót. 
    Szeretett volna rájönni, honnan ered a varázsereje, mi a forrása a szivárványszíneknek, de hiába a hatalma, türelme, hűséges látogatásai, vénségére sem lelte meg a titok nyitját. A királynak nem maradt más választása, utód híján kihirdettette, hogy annak adja Egyszervoltholnemvolt ország trónját, aki megfejti a mogyoróbokor rejtélyét. 
    Több se kellett, aki csak tehette, szerencsét próbált. Érkeztek az erdőbe vitézek, bölcsek, nagyurak, királylányok és javasasszonyok szerte a világ minden tájáról, de a szivárványmogyoró titkát senki sem tudta megfejteni. 

Gertheis Veronika: Varangyos Mari és a foltonfolt köpeny

  

Boros Dorottya illusztrációja

Az erdőmélyi boszorkányház kitárt ablakain szürkén dőlt ki a szabadba a por. Amennyi tavaszi napfénytől mámoros, korai pillangó vagy méhecske csak repdesett a környéken, most mind távolról elkerülték a kunyhót. Nemcsak a fojtogató por, hanem a bent tomboló boszorkány válogatott szitkozódásai miatt is.
    – Nesztek, porcicák, nesztek, nesztek! Úgy kiseprűzlek, hogy lábatok sem éri a földet! – veszekedett Varangyos Mari, miközben az ágy alatt kotort a seprűvel.
    Az arca elé baboskendőt kötött, hogy ne lélegezze be a nagytakarításkor keletkező port. Henriket, a hollóját pedig már reggel elküldte otthonról, hogy megkímélje a madár érzékeny hangszálait.
    – Mégis, hogy a búbánatos pókpotrohba tudott ennyi piszok összegyűlni ebben a házban? – mérgelődött a vörös-bozontos boszi.
    – Ne engem szapulj, te vagy az, aki mindig elblicceli a takarítást! – húzta fel az orrát Ottó, az ágy feletti sarokban trónoló kaszáspók.
    Mari megfenyegette a seprűjével, de nem bántotta. (Ottó igen hasznos házőrző volt, ami a betolakodó legyeket meg szúnyogokat illeti.) Inkább hátravonult a ház mögé, hogy „lazításképpen” egyszer végre igazán rendet rakjon a fészerben. Ideje volt már. A tárolóban egymás hegyén-hátán hevertek a lyukas lábosok, törött varázsszeres üvegcsék, rongynak való szakadt göncök, egy biciklikerék gumi nélkül, egy molyrágta gyapjúsapka és egyéb haszontalanságok. Bárki más fogott volna egy nagy kukászacskót, belehajigált volna mindent, hogy egy taligán elszállítsa a sok lomot a hulladékudvarba, de Mari nem bárki más volt. Hanem Varangyos Mari. Az erdei boszorka, aki minden ócskaságnak talált új feladatot. Most éppen egy foltonfolt köpeny akadt a kezébe, amelynek már szinte ki sem látszott az eredeti színe a tarka rátétek alól.
    – Ó! Hűbele Hümér bácsikám tarka köpenye… – érzékenyült el. – Mindig ezt viselte!
    A megboldogult dédnagybácsi százharmincöt évvel ezelőtt hagyta Marira a kétes állapotú ruhadarabot, amely azóta ott hevert a szétszórt boszorka fészerében. 
    – De mihez kezdjek vele? Olyan vásott, hogy talán menten elporlik. De ezek a színes, mintás foltok gyönyörűek! Talán lefejthetném róla, és varrhatnék belőlük valamit – ábrándozott, majd a köpenyt az ajtó melletti szegre akasztotta.
    Egy ideig még tett-vett, válogatott a kincsek között, amikor egyszer csak rettentően megkordult a gyomra. Ám mikor kilépett a tárolóból, hogy bemenjen a házba harapnivalóért, éppen akkor találta egy tavaszi felhő útjára engedni az esőcseppjeit. Csattogós zápor kerekedett. Mari nem sokat teketóriázott, beburkolta magát az évszázados köpenybe, és belibegett a házba. Úgy értem, hogy tényleg libegett. Maga is furcsállotta, először azt hitte, hogy talán annyira gyorsan szalad, hogy lába sem éri a földet, de be kellett látnia, hogy kényelmes sétával is a föld felett öt-tíz centivel lépked.
    A második meglepetés akkor érte, mikor a házban le akarta vetni a köpenyt, ám ahogy megragadta a gallérnál, hogy lekanyarítsa magáról, ő maga egy pukkanással hirtelen arasznyira zsugorodott lebernyegestül, mindenestül.
    – A zsémbes-zsombékos mindenit! – rikkantott. – Ez egy varázsköpeny! Csak tudnám, hogyan növeszthetném magam vissza.

Sugár Zsigmond: Az ezüst iskola

  

Gyovai Kati illusztrációja

Valamikor réges-régen, az ezüsterdő közepén, egy csipkés tornyú kastélyból lett iskolában száz kicsi koma lakott. Egyetlen tanár okított kicsit és nagyot a boltíves lovagteremben, ahonnan a zsivaj elért az erdő minden zugába. Nem számított, hogy szünet volt vagy tanítás, a sok csibész megállás nélkül csivitelt. Csakis akkor némultak el, ha kiléptek a nyílegyenes fenyőkkel határolt udvarra, ahol az ezüsterdő figyelte minden mozdulatukat, s ha valaki egyet is pisszentett, jött érte a szárnyas róka. Így aztán az iskolából alig tették ki a lábukat, inkább a folyosón randalíroztak. Ott is vacsoráztak, és ott is háltak, amikor beesteledett, mert az iskola árvaház volt, a földszinten egy nagy tanteremmel, az emeleten sok apró hálószobával. Még lámpaoltás után is tartott a zenebona. Egyedül a kicsi Mátyás hallgatott, aki egy szót sem szólt, mióta a szárnyas róka elvitte a bátyját.
    Történt egyszer, hogy a tanító bácsi, egy hórihorgas gólya, az udvaron csattogtatta a csőrét. Nem tehetett róla, ez volt a szokása, de ezúttal olyan hangosan kelepelt, hogy a szárnyas róka meghallotta, és elrabolta. Várt-várt a száz gyerek, de attól fogva többet nem volt, aki becsengessen. 
    – Keressük meg a gólyát! – harsogta egy vörösképű legény, de a többiek kinevették. 
    – A róka, a róka, a vörösszárnyú róka! A róka, a róka az iskola tanítója! – kántálta egy maroknyi csapat.
    Egy kancsal lány az asztal közepére pattant, rámutatott a vörösképű legényre, majd így kiáltott: 
    – Igaza van, menjünk és keressük meg a gólyát!

Fricska Erika: Lili és a zokniszörny

 

Fricska Erika illusztrációja

 

Lili gyakran álmodott szörnyekről.
    Na nem ijesztő, ordítozó szörnyekről, hanem furcsán viselkedő, kicsit bohókás lényekről, akik bolondozásukkal megzavarták az álmait. Az egyik összekócolta a haját, a másik elcsente a frissen kiesett fogát a párna alól, mielőtt a fogtündér megérkezhetett volna. Egyesek pedig előszeretettel dugták el a papucsát az ágy alá. De a legnagyobb baj mégsem ez volt.
    A szörnyeknek volt egy különösen idegesítő szokásuk: imádták a zoknikat. Pontosabban csak a zoknipárok egyik felét. Így hát a szekrényben, a fiókban és az ágy alatt Lili egész gyűjteményt halmozott már fel páratlan zoknikból.
    Egyik este anya a fejét fogta.
    – Ez tűrhetetlen! – sóhajtotta. – Már egy rendes zoknid sem maradt!
    Lili tudta, hogy valamit tennie kell. Nem volt rendmániás, de ez a zoknilopkodási ügy már neki is sok volt.
    Aznap este elhatározta, hogy kinyomozza az igazságot. Összeszorította mind a tizennyolc kis fogát. Elővette a világító unikornisát, aki puha fényt szórt a szobára.
    – Te velem jössz – suttogta. Óvatosan kibújt az ágyból, és a félhomályban elindult nyomozni.
    A szoba csendes volt, de a függöny mögül halk nesz hallatszott, mintha valaki nagyon ügyetlenül próbálna elbújni. Lili fénysugarat irányított a függönyre, és hallotta, hogy valaki szuszog. Lili megdermedt. A szíve gyorsabban vert, de nem hátrált meg.
    – Akárki vagy, gyere elő! – mondta határozottan, bár egy picit remegett a hangja.
    A függöny meglebbent, és kikukucskált a lény.
    Egy valódi kis szörny volt. Négy szeme közül egyik sem tűnt gonosznak – csak kissé álmosnak. Hasán csíkos pizsama feszült, a lábán két különböző zokni, és zavartan állt egyik lábáról a másikra.
    – Na, most fülön csíptelek! – mondta elégedetten Lili.
    – Bocsi – mondta a szörny halkan. – Én igazából nem akartam lopni. Zavarában úgy vigyorgott, hogy az összes foga látszott.
    Lili pislogott, aztán elnevette magát.
    – Szóval te vagy a zoknilopó?
    A szörny elpirult, és babrálni kezdte a csíkos pizsamája szélét.

Kátai Letti: Hangszervarázs

  

Vajda Melinda illusztrációja

 

                                Őszember járja a várost.
                                Hallgasd csak, ügyes zenész!
                                Gityulán furmonikál és
                                Nyekerén cimberedéz.

                                ’Cikkara dimm’, szól puhán, de
                                nyikkan, ha az út rögös.
                                Körötte a levéltenger
                                rozsdaszín meg rúzsvörös.

                                Gyere gyorsan, mert tovább áll. 
                                Szaladjunk a hang után.
                                Hopp egy szaltó, balra bukfenc, 
                                s négy cigánykerék csupán.

                                Előbb még a piacon volt. 
                                Az Őszember, hát ki más?
                                Vett egy trendi Xilofangárt, 
                                de kiderült, hogy hibás.

                                Harsiponját vonogatja, 
                                sosem játszott hegedűn.
                                Közben egy kis puncsot kortyint, 
                                mézmentesen, keserűn.

                                ’Dimmgara cikk’, így lágyan, de
                                sercen, ha a cúg erős.
                                ’Rinka csekk csekk’, ’Zimbezú’, s a
                                ’Klappala’ is tetszetős.

                                Villám kacsint, esernyőnket
                                elcseni hipp-hopp a szél.
                                Sebaj, az Őszember talán 
                                majd rajta kötyöbülél.

                                ’Slakka, cserr-cserr, dumbapumba’,
                                mulatságos kis bagázs.
                                Ütve-hintve-húzva-fújva
                                igazi hangszervarázs.

                                Melyik tetszik? Kipróbálnád?
                                Ó, ne hidd, hogy könnyedén
                                eljátszod a boci tarkát
                                rajtuk. Hidd el, kőkemény.

                                Hová tűnt most? Ni, már látom.
                                Csembulukot ráz, de szép!
                                Felhők bajszát megpengeti,
                                míg az ősz a télbe lép.

                                Télembernek muzsikában
                                nem terem itt semmi becs,
                                koppint egyet az orrodra,
                                s annyit se mond, ejnye, bocs.
     

          

        Szerkesztette: Miklya Zsolt 

Kiss Dorina: Sörény a játszóházban

  

Török Szilvia illusztrációja

 

Szóval volt egyszer egy oroszlán. Nem igazi, persze – plüss. De meg ne mondd neki, mert Sir Sörény szentül meg van győződve róla, hogy ő a dzsungel hús-vér királya, aki „átmenetileg textiltestben van szabadságon”.
    A gazdája, Félix, hat és fél éves (a fél nagyon fontos), és mindenhová magával cipeli Sörényt (a Sir ízlés szerint elhagyható). Elviszi az oviba, a boltba, a doktor nénihez, sőt, egyszer még a nagyi kertjébe is együtt érkeztek, ahol Sörény hősiesen megvédte Félixet egy különösen gyanús hangot adó pitypangtól. Múltkor pedig még a fogmosáshoz is beültette a mosdókagylóba, és együtt „mostak fogat”. Azt olvasta, hogy a szájhigiénia kiemelten fontos, és nem szeretett volna kockáztatni. A barát az barát. 
    A baj ott kezdődött, amikor Félix elvitte Sörényt Doma szülinapi bulijára a Fergeteg Játszóházba. A hely körülbelül úgy nézett ki, mintha egy kalózcsapat elfoglalta volna egy cukorgyáros nagy vitorláshajóját, és hogy ne unatkozzanak a hosszú tengeri utak alatt, a biztonság kedvéért felszerelték volna trambulinokkal is. A központban egyértelműen a kalózhajó állt, ami méltóságteljesen uralta a teret. 
    Félixnek a megérkezésük után azonnal jó ötlete támadt:
    – Legyen Sörény a kalózhajó kapitánya! – kiáltotta, majd letette őt a hatalmas hajó orrára. 
    – Ő majd figyel, nehogy jéghegynek ütközzünk! – mondta komolyan. Az egész szülinapi vendégsereg beözönlött a hajtótestbe, ahol azonnal össze is vesztek rajta, hogy ki kezelje az irányítópultot. Szerencsére mielőtt elvadult volna a helyzet, megjelent Doma apukája egy maréknyi zsetonnal: 
    – Ki szeretne motorozni, vagy kipróbálni egy játékgépet?
    – Én!!!! – ordították az ünneplők, és szétspricceltek minden irányba. Persze Félix is, így Sörény ott maradt egyedül.

Ayhan Gökhan: Egy kis kaszáspók élete

In memoriam Kuti Vilmos

Kasznár Anna illusztrációja

A kis kaszáspók a fürdőszobában lakott, és nehezére esett a mászás, így van ez, mióta kaszáspók a kaszáspók. Rosszul látott, szemüvege, kontaktlencséje nem volt, ügyetlen lábaival tapogatta ki, hol kezdődik és hol ér véget a világ. Az ő világa egy fürdőszoba volt fényes tusfürdőkkel és kecses, illatos szappanokkal, fésűkkel, fogkrémekkel, fogkefékkel, meg egy hófehér fürdőkád. Éjszakánként a kis kaszáspók ügyesen-bajosan leereszkedett a fürdőkádba, és nyaralt. Rajta kívül nem volt senki a fürdőparton, a kerek ablakon beszűrődő holdfény elhitette vele, hogy nappal van, tomboló nyár, és ez a kis kaszáspóknak rendkívül tetszett. A ház a fürdőszobával néptelen volt, az emberek őszi szünidejüket töltötték messze-messze. Egy nap azonban megjöttek, és beléptek a fürdőszobába. A kis kaszáspók megijedt, hálóján keresztül a plafonig szaladt bajosan-ügyesen, onnan leste meglepetten, mi történik, ezek a furcsa lények meg kicsodák-micsodák. Mióta a világon volt, nem találkozott senkivel. Nem gondolta, hogy a fürdőszoba, a kád, a fényes tusfürdők és a kecses, illatos szappanok, fésűk, fogkrémek, fogkefék valakiké. Az emberről nem hallott, igaz, másról sem hallott soha, rossz volt a füle. Figyelte az alatta jövést-menést-kutakodást-mozgolódást. Csodálkozott, hogy mint egy hatalmas szökőár, a helyét elönti a víz. Nem volt kisebb a csodálkozása, amikor látta, hogy amilyen gyorsan a szökőár jött, olyan gyorsan el is tűnt. Újra leereszkedett a kis kaszáspók, és élvezte a holdfényt, élvezte, hogy az egész kádpart az övé. Így telt a kis kaszáspók élete, s így is telik, amíg fürdőkád a fürdőkád, kaszáspók a kaszáspók. 

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Czeiner-Szücs Anita: Az angyal fürdőkádja

 

Gillich Luca illusztrációja

 

                                    Két kis copfja libeg-löbög,

                                    új rajzával Gyöngy elszökött.

 

                                    Apához fut: nézd csak, ezt nézd,

                                    így pancsol egy jó kistestvér.

 

                                    Tovább meséli a rajzot,

                                    szóval festi, amit alkot.

 

                                    Vonalvízben habzik a kád,

                                    angyal fürdik, azta, nahát!

 

 

Szerkesztette: Miklya Zsolt