Égigérő szófüzér

Te is tudod, hogy vannak könyvek, amiket ugyanúgy szeret a nagyi, az anyukád és a kistesód. 
Hogy te is pont azt érzed, amit réges-régen ők, amikor a szomszéd néni már megint azt kéri: felelj szépen, ha kérdeznek. 
Kicsit toporogsz, végül belekezdesz: akár hiszed, akár nem, az úgy volt, hogy velem mindig történik valami…

Innen pedig csak beszélsz és beszélsz és beszélsz.
 
Például a tacskóikrekről, akik annyira egyformák, hogy még a gazdáik sem tudják melyik Bertalan és melyik Barnabás. Meg arról az öreg házról, aminek a belső udvarán egyszer csak égig ér a fű és mindenki málnaszörpöt iszik szalmaszállal. És nem felejtkezel meg szomorú Amálkáról meg a fura szemüveges bácsiról, aki igazából cvikkedlit hordott. 

Amikor pedig a szomszéd néni a nagymamádra mosolyog és megkérdezi, vajon kire ütött ez a gyerek, a nagymama visszamosolyog és azt mondja, nem tudom, de örülök, hogy fiú/lány. 
Te pedig azt érzed: jó nekem!
 
Innen hipp-hopp már óvodás vagy, egy szempillantással később meg már iskolás és azon kapod magad, hogy lassan érdekelni kezd a Naplóm, sőt már nem is neked olvasnak, hanem te olvasol Janikovszkyt. 

Fenti böngészős szövegünkben bizonyára több ismerős és kedves könyvcímre bukkantál, amiből sejted, a soron következő Cimbora írások a Mosolyrend lovagjához, a 20. század kiemelkedő gyerekirodalmi szerzőjéhez és szerkesztőjéhez, Janikovszky Évához kapcsolódnak majd. És nem tévedsz! 

Bódi Kati illusztrációja

A szerző születésének 100. évfordulója alkalmából elővettük, újraolvastuk és tovább/át/össze/megírtuk a saját mosolyszövegeinket. 

Hogy mi került a lemez kortárs oldalára? Hamarosan megtudjátok!

Várnak együtt ünnepelni s mosolyogni:

a szerkesztők - Nagy Izabella és Várfalvy Emőke

Műhelyablak-búcsú

                                        
                                        A Műhelyablak búcsúzik,
                                        a műhely működik tovább.
                                        Míg mozgolódik a tavasz,
                                        cinke, rigó sem ostobább,
                                        hogy elhullajtsa énekét.
                                        A tavasz életre szavaz,
                                        s mindent megtesz az álomért.

Takács Viktória illusztrációja

Köszönet az írásaikkal, rajzaikkal megmutatkozóknak, köszönet az olvasóknak, a hozzánk ellátogatóknak. 
Búcsúznak a Műhelyablak 3. projektjének szerkesztői. 
Átadjuk a stafétát, bízva a tavasz erejében. 

Áldásokkal
Takács Viktória és Miklya Zsolt 

Szabó Zelmira: Egy sárga selyemcérna meg egy ezüst

Szabó Zelmira illusztrációi

Egyszer volt, hol nem volt, szürke hátú kis pók volt.
Bánatszürke nagykabátban, homályszürke nadrágjában dolgozott a fáskamra 
szögletében. A vetélő koppan, a fonál meg surran egy hatalmas szövőszéken. 
Rámköszön – én a porszemek táncát figyelem a küszöbön – egy reggelen.
Ő Petók:

Jó napot.
Világgá megyek, búcsúzom.
Én voltam a legnagyobb mester
a szövésben,
a fonásban, hímzésben, kötésben.
Próbáltam szárnyakat kötni egyszer:
Hagytam volna a sok szita-mintát,
spárgát, cérnát, a masinériát – hadd vesszen!
Mert én, Petók,
ki nem láttam eddig csak szitát és posztót,
a selymek szépébe szerelmes lettem!
Pedig mi sem történt volna,
ha szomszédom megmarad barna,
szőrös hernyó, öt pár láb – 
aki egyetlen rozsdás tűvel varrja, varrja
nagy barna zokniját.

        – Mit csinálsz, szomszéd? Ejsze zoknit foltozol?
        – Nem.
        – Hát?
        – Zsákot varrok. Né! Már kész is van.
        – Mit csinálsz vele?
        – Belebújok. Né. Már bele is bújtam!
        – Most mit csinálsz? Bevarrod belülről? Hihi-haha-hehe-hihi!
        – Igen! Már be is varrtam.
        – És most...
        – Kérlek, ne zavarj, most alszom egyet.
        – És most...
        – Sssst... álmodom... selyemcérnát... rímelem a mintát.
        – Hímezed.
        – Kék selyemcérna. Vörös. Sárga selyemcérna. Selyemszárnyak suttogása... 
        illatiram, sziromsurranás... lassan lepkedni, pillanni.
        – Milyen zavaros álmok! Kék selyemcérna nincs is. Vörös sincs. Sárga, 
        nevetséges! Van hamuszürke, porszürke, deszkaszürke, alkonyszürke, 
        egérszürke. És pókhálószürke, de ezt csak én tudom.

Hát vártam, álltam, bámulásztam – képzelheted,
így töltöttem izgalomban...úgy két hetet.
A horkolásból szöszmösz lett, szusszanás,
és ha jól látok, ha nem egyéb, ha nem más – 
TÜNDÉRLEPKE!
Csoda! Sziromsurranás, illatiram, lenge!

        – Nos, jó reggelt! Én vagyok Lenke, a lepke.
        – Jó reggelt, habár... találkoztunk mi már... Én vagyok a takács, Petók. 
        Nem emlékszel... Nem emlékszik rám a kisasszony?
        – Ó, valóban? Találkoztunk? Kissé sokat aludtam, még bágyadt vagyok... 
        valami nagyon szépet álmodtam...
        – Sárga selyemcérnát?
        – És kéket meg vöröset. Hatalmas selymeket hímeztem álmomban.
        – Valóban szép köntöse van a kisasszonynak!
        – Hiszen ezek a szárnyaim...
        – És honnan vannak ezek a cérnák? Én is kipróbálnám... a hímzést.

Ezek az álmaink – mondta ő –,
a legelső, amik vagyunk:
hasunkban a gombolyagunk,
onnan tekerjük a cérnát, naponta
szövünk selymet, posztót, vásznat ontva
garmadával.

        – Egyszóval, bújjak egy zsákba és aludjak.
        – Én ezt tettem...
        – Rágcsáljak esetleg ribizlilevelet, málnalevelet, szederlevelet?
        – Nem tudom, hogy segít-e.
        – Akkor szövök egy hatalmas zsákot.

Hát szőttem egy szürke posztót,
erőset, feszeset, nem foszlót,
belecsavarodtam tetőtől-talpig.
Abban ültem szombattól szombatig,
márciustól áprilisig, májusig, júniusig,
júliustól augusztusig.
Szeptemberben szepegésre-szipogásra ébredek,
Ősz apó gubbaszt mellettem,
sír,
nagy sár lett a könnyeitől,
leszipogta a szilvát levelestől
a fáról.
Mert a zsákja elvesztődött,
és nincs, amiben elszállíthatná a vándormadarakat.

        – Mi lesz most a vándormadarakkal?
        – Neked adom a háló-zsákom.
        – De hát nincs szükséged rá?
        – Nincs... nem esett jó alvás benne. Minden porcikám sajog. És fogadni 
        merek, hogy a szárnyam sem ütközik.
        – Hahaha! Miért is ütközne?
        – Ne nevess ki, Ősz apó, de nagyon szerettem volna. Nem is magamért... 
        Azt a selyemruhás kisasszonyt, azt a tündért szerettem volna megkeresni.
        – Lenkét, a lepkét?
        – Ő is így csinálta. Neki sikerült. Olyan gyönyörű volt! A ruhám is ugyanaz 
        a bánatszürke nagykabát és homályszürke nadrág maradt... Még ha szárnyam 
        nőtt volna, akkor is egy fakó kis moly lennék. Lenke rám se nézne.
        – Kis Petók, akkor nem bánod?
        A madaraknak adod a zsákod?
        Ez a hajszálam a tied: nézd, ezüst.
        Szőhetsz belőle szőnyeget,
        s mint a füst,
        ellebeghetsz.

Így mondta.
És ezt adta:
Ezüsthajszál!
Hajszol a vágy: indulok, megyek:
az utolsó szálakat bogozom.
Nem akasztanak el hangyabolyok, hegyek,
repülőszőnyegen utazom.
„Ökörnyál” –
súgnak össze mögöttem
a sárguló gazok.

A kis pók megvárta az első kedvező szellőt, s egy vörös szőlőlevél mögött 
ő is elrugaszkodott. Integettem.
Ősz apó novemberben búcsúzott. Már csak maradékot cipelt: egy-két fénykévét. 
Mondta, hogy látta a lepkét dideregni egy deres kökénybokor tövén, és hogy 
a kis Petók épp akkor ért oda, s kabátja galambszürke szárnyaival betakarta.

        Szerkesztette: Miklya Zsolt 

Bank Eszter Katalin versei

  

Radnóti Blanka illusztrációja

 

                                        Zöldségzabáló Szörnyeteg
                                        
                                        Ó, minden gyermek réme, te
                                        Zöldségzabáló Szörnyeteg,
                                        ki az apróságok elől
                                        eleszed a zöldségeket!
                                        
                                        Hová tűnt a paradicsom,
                                        póréhagyma, répa, retek?
                                        Te etted meg gonosztevő!
                                        Mutogat rád minden gyerek.
                                        
                                        Kata, Sára úgy kesereg!
                                        Nincs a kamrában csak csoki;
                                        még egy paprika sem maradt,
                                        sem cukkini, sem egy ubi.
                                        
                                        Na megállj csak, gaz szörnyeteg!
                                        Kibabrálok én majd veled;
                                        kiskertembe zöldség helyett
                                        csokoládéfát ültetek.
                                        
                                        Kicsit azért szomorkodok,
                                        tányéromon nem lesz sali;
                                        de legalább a kertembe
                                        nem vonz többé ez a csali.
                                        
                                        És nem kell, hogy aggódj értem,
                                        mivel tömöm meg a hasam;
                                        nagy sóhajok közepette
                                        a csokira vetem magam.
                                        
                                        
                                        Árulkodós 

                                        Én nem akarok árulkodni,
                                        de láttam ám,
                                        hogy a Réka a Petinek
                                        pofont adott,
                                        
                                        és azt sem fogom elmondani,
                                        de jól tudom,
                                        hogy a Peti a Rékába
                                        belerúgott.
                                        
                                        És amit senki sem tud, csak én,
                                        de ez a legnagyobb titok:
                                        hogy Peti szerelmes Rékába,
                                        a Petibe pedig én vagyok.


            Szerkesztette: Miklya Zsolt

Csányi Szilvia: A lajhár és a kakaós csiga

 

Török Szilvia illusztrációja

 

Egy forró nyári napon Leó és Ludvig, a két lajhár egy hatalmas fa ágain pihentek. Bármilyen mozdulattól nagyon elfáradtak volna, ezért inkább lustán hevertek. Pont ezt szerették: az édes semmittevést, azt is lehetőleg lassan. 
    Rendkívül felháborodtak tehát, amikor egy csapat kiránduló ült le a fájuk alá uzsonnázni, ezzel megzavarva nyugalmukat. A felháborodás náluk azt jelentette, hogy Leó felemelte a fejét, és unott hangon így szólt: 
    – Ludvig, elhiszed ezt?
    Ludvig válasza egy elnyújtott sóhaj volt. Órák teltek el, a kirándulók már rég elmentek, amikor Leó úgy érezte, eljött az a heti egy alkalom, amikor élete kockáztatásával lemászik a fáról. Ludvig annyira aggódott érte, hogy még a fejét is odafordította, hadd lássa, ahogy barátja lefelé halad. A fa törzse mellett a fűben Leó észrevett egy kakaós csigát, amit az egyik kiránduló felejtett ott. Annyira megtetszett neki a fura alakja és édes illata, hogy minden erejét latba vetve nekilátott falatozni. 
    Ismét órák teltek el, amikor Ludvig megdöbbenésére Leó egyszer csak felszaladt a fára.
    – Hát te? Csak holnapra vártalak vissza – nézett kérdőn barátjára.
    – Hát visszamásztam. Semmi extra. Ja, lent ettem valami kakaósat. Finom volt. Miért kérdezed? – hadarta Leó.

Miklya Zsolt: Óriásséta

  

Takács Viktória illusztrációja

 

                                        Mért görnyedsz óriás?
                                        Beállt a hátam.
                                        Azért sétálok kinőtt kabátban.
                                        Legalább kilóg, libben az ingem.
                                        Bár a libbenést nem adják ingyen.
                                        Bezzeg, amikor fiatal voltam,
                                        Szegedről Berlinig elgyalogoltam.
                                        Mit nekem Kárpátok zordon sok bérce!
                                        Mit nekem Érchegység csillámló érce!
                                        Óriáslábammal csúcsokat léptem,
                                        egyik völgyből a másikat értem.
                                        Ittam a felhő sűrű tejéből,
                                        darutól kértem tollat fejékül.
                                        Már csak a darvak árnyékát látom,
                                        az is kiszárad, emlék a tájon,
                                        ahol még gyerekként tavakat jártam,
                                        s Tiszából Dunába raktam a lábam.
                                        Azóta libben rajtam az ingem, 
                                        mert a libbenést nem adják ingyen,
                                        szél járja ma is, kinőtt kabátban
                                        könnyebb a séta, beállt a hátam.
 

Kasza Eszter: A balerina cipője

  

Fodor Veronika illusztrációja

 

Léna nagymamája balerina volt fiatal korában. Amikor kecsesen kinyújtotta a karját, a folyók táncra perdültek, amikor egy lábon forgott, a szelek szárnyra keltek, amikor a feje búbjáig lendítette a lábát, még a hegyek is megdördültek. A hírneve messze földről vonzotta a nézőket és a csodálókat a fellépéseire.
    Amikor Léna hétéves lett és balettozni kezdett, a nagymama mosolyogva fogadta a hírt. A vitrinhez lépett, kiemelt belőle egy pár balettcipőt, és odafordult a kislányhoz.
    – Hosszú útra léptél. Egy balerinának rengeteget kell gyakorolnia ahhoz, hogy a mozgása kecses legyen, a lába fürge és a teste hajlékony. Tessék, vedd magadhoz a tánccipőmet, és ha jól használod, szerencsét hoz.
    Léna megölelte a nagymamáját. Az ajándékot nagy becsben tartotta a polcán, és arról álmodott, hogy egyszer az ő tánca is olyan varázslatos lesz, mint a mamáé volt.
    Az első versenyére Léna éppen belenőtt a cipellőbe. Az aranyszállal átszőtt lábbeliből még egy szikra is kipattant az előadása közben. A zsűri első hellyel díjazta a táncát, és Léna biztos volt benne, hogy varázslat segítette a győzelemhez.
    – Mondtam én, hogy varázscipő! – mesélte lelkesen a titkot egyik barátnőjének, amit Zóra, egy másik balerina is meghallott. 
    A lány régóta vágyott az első helyre, és irigyen figyelte, ahogy a zsűri Lénát dicsérte.
    – Ez a lány egy szemernyit sem jobb nálam – dühöngött. –  Ugyan, mi szüksége van egy ilyen mesés tárgyra annak, akibe semmi tehetség nem szorult?
    Amikor a verseny után már csak ketten voltak a színházi öltözőben, és Léna kiszaladt a mosdóba, Zóra ellopta a cipőt. Amint Léna rájött, hogy mi történt, kétségbeesve szaladt a rivális balerina után. A kapuban érte utol.
    – Kérlek, add vissza a cipőmet! – kiáltott utána.
    – Nem tudom, miről beszélsz – torpant meg Zóra.
    – Tudom, hogy te raktad el!
    – Lopással gyanúsítasz? Hogy merészeled? – visította a lány, majd sértődötten elviharzott. Léna lerogyott a lépcsőre, és elsírta magát.
    – Hogy fogom visszaszerezni? Nélküle nem tudok táncolni! 
    Éppen a szemét törölgette szipogva, amikor halkan megzörrentek felette a falevelek. Mintha suttogást is hallott volna. Léna körbenézett, de senkit sem látott a színház körül.
    – Ne sírj, te lány! – súgta a hang. – Szélnek hívnak. Gyere el hozzám Szélfokra, hátha segíthetünk a bajodon.

Diana Soto: Repülünk

  

Maros Krisztina illusztrációja

 

                                    ha apa fekszik
                                    csendben kell lennem
                                    nehogy elfelejtsem
                                    beteg
                                    
                                    ilyenkor anya
                                    halkan vágja a 
                                    tányért a pulthoz
                                    gyere
                                    
                                    mondja, magához ölel
                                    és elmúlik minden
                                    félelem, bánat
                                    fülünk

                                    hozzászokik a csendhez
                                    s mikor apa
                                    végre elalszik
                                    repülünk

 

        Szerkesztette: Miklya Zsolt

Tükör-díj Lackfi Jánosnak

 

Raffay Zsófia fotója

 

Nagy örömmel köszöntjük Lackfi Jánost, akinek írói-költői munkásságát Kossuth-díjjal ismerték el nemzeti ünnepünkön. Külön öröm, hogy János közénk is tartozik, hiszen az Író Cimborák alapításától kezdve velünk van a blogon. Végtelenbe nyúló meséje az ÍC első mesebejegyzése.

Köszöntjük őt az általa fordított Yvon Givert-versgondolattal, amely nyomán megajánljuk neki a Tükör-díjat. Mint a Kossuth-díj széljáró kiegészítőjét:

                        Cipődet merítsd teli szélfúvással
                        úgy át tudsz kelni a tükrön 

                                                Yvon Givert – Lackfi János fordítása

 

Dobó Dorottya: Levél Dömdödömnek

  

Rumi Friderika illusztrációja

 

    – Mindentudó. Nem is, inkább hatalmaseszű és tudományosságos.
    – A vége nem kell, elég, hogy tudományos.
    Bende kiradírozta a felesleges betűket.
    – Jó, akkor most olvasd fel az egészet, ami eddig megvan.
    – Tisztelt Dömdödöm Úr! – olvasta, majd szemöldökráncolva nézett fel a papírról. – Ez nem jó, legyen mélyen tisztelt Dömdödöm Úr. Sőt, inkább uraság! – kiáltott, majd egy radírral és egy ceruzával nekiesett a kezében szorongatott levélnek, végül újra olvasni kezdett. – Mélyen tisztelt Dömdödöm Uraság!
    Bodó bácsi rezzenéstelen arccal hallgatta.
    – A Négyszögletű Kerek Erdőt olvasva többször is megakadt a figyelmem az Ön álláspontján, ami hatalmaseszű és tudományos.
    – Nagyon jó. De írjunk valamit a verséről is – bólogatott Bodó bácsi.
    – A verse egészen megérkeztető volt – felelte Bende büszkeségtől duzzadó mellkassal, amiért ilyen szavakat ismert.
    – Mégis mi az, hogy megérkeztető? – kérdezte a nagypapája.
    – Hát egy szép vers megindító, ugye?
    – Az bizony!
    – Na, akkor ami még annál is szebb, attól nemcsak megindul az ember, de meg is tesz vagy hat kilométert. Pont annyira van tőlünk az iskola, úgyhogy akkor meg is érkezünk.
    Bodó bácsi mosolyogva hallgatta unokája okfejtését.
    – Igazad van, nagyon jó meglátás – felelte végül.
    – Azt is szeretném megírni neki, hogy ha nagy leszek, én is Dömdödöm akarok lenni.
    – Hogy érted, hogy Dömdödöm akarsz lenni? Te Bende vagy, nem lehetsz felnőtt korodra egy másik személy.
    – De nagypapa, tegnap azt mondtad, hogy mikor olyan öreg leszek, mint te, akkor én is nagypapa leszek.
    Bodó bácsi elgondolkodott. 
    – És inkább lennél Dömdödöm, mint nagypapa?
    – Felnőttkoromban Dömdödöm leszek, öregkoromra meg nagypapa.
    – Jó, rendben, ezt írd meg neki. De ne felejtsd ki az öregkoros részt sem!
    Bende hatalmas, kerek betűkkel papírra véste az elhangzottakat, majd borítékba rakták a levelet, és rohantak vele a postára.

Fricska Erika: Anya sír

 

Fricska Erika illusztrációja

     

                                    Anya sír.
                                    Mit tegyek?
                                    Anya sír.
                                    Én rettegek.
                                    Anya sír.
                                    Tán nem szeret?
                                    Anya sír.
                                    Átölelem.
                                    Talán el sem engedem.
                                    
                                    Anya arcáról
                                    lassan eltűnnek a könnyek.
                                    Talán a nap
                                    szárította fel mindet.
                                    Már mosolyogva néz reám:
                                    micsoda kincs vagy kisbabám...

 

            Szerkesztette: Miklya Zsolt 

Majoros Nóra: A régi szoba

  

Bódi Kati illusztrációja

 

Apás hétvége volt. Panni már a város határában tudta meg, hogy ma másik helyre mennek, nem abba a szűkös, lakótelepi lakásba, ahol apa még mindig dobozok között él. Egy nénihez mennek, aki apa új barátnője. Panni neheztelt, amiért apa nem szólt előre. Ha mondta volna, legalább duzzogva száll be a kocsiba, éreztette volna, hogy nem tetszik neki a dolog. Így meg örömmel apa nyakába ugrott, énekeltek és bolondoztak az autóban, semmi duzzogás.
    Apa sokáig körözött a belvárosban, mire parkolóhelyet talált, így Panni alaposan meg tudta figyelni a házakat. Mind szürkére öregedett: sárgaszürkére, rózsaszürkére, barnaszürkére. A párkányok és oszlopok között oroszlánarcok bújtak meg.
    – Gyere! – mondta apa, miután kivette Panni méhecskés bőröndjét a csomagtartóból. – Meglátod, milyen szép az a lakás, ahová megyünk. És bemutatom neked Lídiát is. A nénit, akiről meséltem.
    Lídia! – ízlelgette a szót Panni. – Milyen hercegnős név!
    A zöldszürke háznak akkora kapuja volt, mint egy óriás szája. Panni apa kezébe kapaszkodott. A lépcsőház kőpadlója mintás volt, az indák között egy sárkányhattyú nyújtogatta a nyakát. Panni felnézett: a mennyezetről várkastélyba illő csillár lógott.
    Felmentek egy lépcsőn, majd egy függőfolyosóra jutottak. A kislány a falhoz lapult, apa nevetett, és azt mondta, kétszáz éve áll a ház, Panni akár ugrálhat is, nem fog leszakadni a gang. Panni nem ugrált, inkább ízlelgette a szót: gang.
    Végül a folyosó kanyarulatában megálltak. A sarokban mindkét irányba nyílt egy rácsos ajtó. Az egyikre postaláda volt szerelve, rajta egy hollóval. A másikat kövirózsakoszorú díszítette. Apa a kövirózsásat nyitotta ki. Sötét és fűszerillat lépett ki, apa és Panni lépett be.
    Az első, amit Panni meglátott, a bejárati ajtóval szembeni falon ülő, fejedelmi macska. Panni lecövekelt, és bámulta a képet.
    – Egy régi, egyiptomi kiállítás posztere – magyarázta apa –, de lépj beljebb, mert kihűtjük a lakást. – Megjöttünk! – kiáltott be, a hangja izgatottan pattogott a hosszú folyosón.
    Amíg apa lehámozta Panniról a sapkát, sálat, kesztyűt, kabátot és bakancsot, a kislány ámulva nézett végig a folyosón. A plafon nagyon messze volt, de nem úgy, mint az ég tágas végtelenje, inkább ahogy a kút mélyéről nézett fel a fényre Panni az álmaiban. A mennyezetig érő polcok mintha befelé dőltek volna, és a könyvek mind fejest szerettek volna ugrani a szőnyegre. A szőnyeg mintái elvarázsolt kertet rejtettek. Panni úgy indult el befelé, hogy ne lépjen rá a levelek között leselkedő szörnyekre.
    A folyosó a konyhába vezetett. A pultnál álló nő éppolyan nyújtott volt, mint a könyvespolcok és a mennyezet. A kezében fakanalat tartott, óvatosan fújta, aztán a szája széléhez érintette, megízlelte, és halkan csettintett.
    – Szia Panni, Lídia vagyok – mondta, hosszan nyújtva mindkét í-t. – Mindjárt kész a májgombócleves. Szereted?
    Panni udvariasan bólintott.
    – Péter, megterítesz? – fordult apához, és Panni megszeppent, mert apa ellépett mellőle. – Addig te fedezd fel nyugodtan a többi szobát!

Takács Viktória: Napsárga cipők

  

Iván Zsuzsa illusztrációja

 Az ajtó nyikorgott, Gizi néni nehézkesen fordította el a régimódi kulcsot a zárban. 
    – A csuda essen ebbe a kacatba! Ez sem lesz fiatalabb – morgolódott magában, aztán levette vékony kabátját, és nyöszörögve nyújtózkodott a fogasig. 
    Végigsimított az egyik, immár gazdátlan fotel támláján, majd lehuppant a másikba. – Ej, de jól esik leülni végre! – sóhajtott, és a tekintete megpihent a polcon álló, bekeretezett képen. Szemei bepárásodtak, ahogy ilyenkor mindig, mert Mihály bácsi már egy éve csak odafentről integetett a feleségének. 
    Azóta Gizi néni egyre kevesebbszer mozdult ki. Időnként elballagott a kisboltba, megvette, amire feltétlenül szüksége volt, azon kívül nem ment sehova. Pedig korábban szeretett nagyokat sétálni, hallgatni a madarak énekét és beszélgetni ismerőssel, ismeretlennel. 

    Egy napon a lánya nagy dobozzal állított be hozzá. 
    – Boldog névnapot, anyukám – mondta. – Viseld egészséggel! – azzal megölelte hajlott hátú, apró anyukáját.
    – Ugyan, ugyan, igazán nem kellett volna – szabadkozott a néni, de kíváncsian nyitotta ki a dobozt. 
    Egy napsárga sportcipő volt benne erős, de könnyű anyagból. 
    – Hát mit csináljak én ezzel? A kislányok hordanak ilyet – értetlenkedett a néni.
    – Vedd fel és járj egy nagyot! Meglátod, milyen jó lesz. A sétától jobb lesz a kedved és felélénkülsz! – nevetett a lánya.
    – Na hiszen. Jobb lesz a kedvem? Nekem megfelel így, ahogy van – makacskodott Gizi néni, de a lánya nem hagyta annyiban.
    – A kedvemért próbáld fel, anya. Naphosszat csak üldögélsz. Nem lesz ennek jó vége. Gyere, próbáld ki most! Sétáljunk el a parkba, aztán üljünk ki a cukrászda teraszára, és együnk egy meggyes rétest, ahogy kislánykoromban. Emlékszel?
    Gizi néni emlékezett. A szemét megint elfutotta a könny. Amikor Helga kislány volt, gyakran ültek a cukrászda teraszán. Akkor még öröm volt az élet. Csupa napfény és nevetés. Mintha csak tegnap lett volna. 

Bank Eszter Katalin: Mire jó a nagypapa?

 

Quan Thanh Lan illusztrációja

 

Vegyük például az én papámat. A papámnak szúrós a szakálla, szemüveget visel, és bottal jár, mert általában fáj a lába. Meglehetősen ritkán nyögdécsel, leginkább csak akkor, ha egyszerre kettő unoka is ráül a hátára, mert olyankor ő a ló. És ha éppen nem ló, akkor a nagypapa sok mindenre jó.
    Egy nagypapa jó, ha gyűjt valamit. Az enyém például kagylókat, csigákat és régi pénzeket. Ez azért jó, mert én is gyűjtöm a kagylókat meg a csigákat. És olyankor, ha jön a papám, mindig megajándékoz egy újabb példánnyal. De nem ám a boltban veszi meg, hanem búvár hozza fel neki egyenesen a tengerből! Persze néha a vásárból szerzi meg, de akkor alkudni is szokott.
    Egy nagypapa jó, ha tud rajzolni, mert akkor rajzolhatunk teknősbékákat meg remeterákot. És közben a papám mindig mesél valami okosat, csak sosem engedem neki végigmondani, mert nekem meg mindig eszembe jut valami még fontosabb.
    Ha jön a papám, akkor a fagyizónál szoktunk találkozni, és akkor mindketten kehelyből esszük a fagyit, kanállal, de ő hozza a saját kiskanalát, mert úgy jobb.
    A papámmal kártyázni is lehet, és olyankor mindig én nyerek, mert ő általában elfelejti elhozni az olvasószemüvegét. De amúgy is én nyernék, mert sokkal gyorsabban megtalálom, hogy miből van kettő, mint ő.
    Ha a papám labdázik velem a szobában, akkor csak néha kell leülnie a konyhaszékre, hogy kifújja magát, aztán mehet tovább a játék.
    A papám ugyanúgy szereti az édességet, mint én, csak neki nincs egy darab foga sem, ezért mindig azt mondja, hogy nagyon vigyázzak a fogaimra, és ha édességet eszek, mossam meg jól, nehogy úgy járjak, mint ő.
    A papám mindig azt találgatja, hogy ha felnövök, vajon mi lesz majd belőlem. Talán festőművész? Vagy kutató? Vagy űrhajós? De ezt még én sem tudom, ezért nem mondhatom meg neki. Lehet, hogy mindegyik, de az is lehet, hogy futóversenyeken fogok részt venni, és fákat ültetek majd, hogy mindenhol sok árnyék legyen a Földön.
    A papámmal viccelődni is lehet, és minden érdekli, amit mondok. És ha felhívom telefonon, hogy eljön-e játszani hozzám, akkor azt mondja, hogy felöltözik, és már indul is.
    Szóval, ha jól meggondolom, egy nagypapa sok mindenre jó, de legesleginkább arra, hogy játsszon az unokájával, vagyis velem.


    Szerkesztette: Miklya Zsolt