 |
| Weiner Liza illusztrációja |
Egyszervoltholnemvolt ország királya minden vasárnap a birodalma határán található erdőbe vágtatott. Fújt, fagyott, vagy perzselt a nap, mit se számított. Felnyergeltette a leggyorsabb lovát, és a hátán ügetve egy szempillantás alatt a sűrű rengetegben találta magát.
Réges-régen, ifjú királyként meg akarta ismerni országának minden szegletét, akkor járt először ezen a vidéken. Később nagy bánatát csillapítani tért vissza a susogó fák közé. Egyetlen lánya hirtelen eltűnt. Kerestette őt mindenütt, szolgái bejárták az ország minden zegét-zugát, de sehol sem találták. Ám a király nem nyugodott, kereste őt tovább, időnként nekiindult birodalmának, és bolyongott nyugtalanul. Egy ilyen alkalommal tűnt fel neki a szivárványmogyoró. A királyt egy életre rabul ejtette a csodálatos cserje.
A mogyoró sosem reszketett csupasz ágakkal. Télen piros, tavasszal kék, nyáron zöld, ősszel arany leveleket hozott. Éjszaka sötétlilába burkolózott, hajnalban harmatcseppekkel gyöngyözte az ég kékje. Egészséges volt és ragyogó, színeivel elkápráztatta az uralkodót.
Szeretett volna rájönni, honnan ered a varázsereje, mi a forrása a szivárványszíneknek, de hiába a hatalma, türelme, hűséges látogatásai, vénségére sem lelte meg a titok nyitját. A királynak nem maradt más választása, utód híján kihirdettette, hogy annak adja Egyszervoltholnemvolt ország trónját, aki megfejti a mogyoróbokor rejtélyét.
Több se kellett, aki csak tehette, szerencsét próbált. Érkeztek az erdőbe vitézek, bölcsek, nagyurak, királylányok és javasasszonyok szerte a világ minden tájáról, de a szivárványmogyoró titkát senki sem tudta megfejteni.
– Ki vagy te? – szólította meg a bokorból lett lányt az anyóka.
– Nem mondhatom el – rebegte. – Okkal tartom titokban. Kérlek, ne áruld el, amit megtudtál rólam! Ha kiderülne, elszállna a boldogságom – kérlelte az idegent a lány.
Az anyó nem faggatózott tovább, de arra kérte a leányt, hadd maradjon mellette aznap este. Együtt gyűjtötték a vacsorára való kökényt és mézet az erdőben. Egyszer aztán így szólt a szivárványhajú lány.
– Bebizonyítottad, hogy bízhatok benned, hiszen bármennyire is kíváncsi voltál, tiszteletben tartottad a kérésem, és nem kérdezősködtél rólam. Érdemes vagy rá, hogy halld a titkomat.
A szépséges hajadon elárulta, hogy ő nem más, mint a király egyetlen lánya, aki pont háromszor kilenc éve szökött meg a palotából, és bokorrá változott, hogy senki se találjon rá.
– Ha maradok, tudom, hogy édesapám országa és vele minden felelőssége az én vállamat nyomta volna. Én viszont akkor vagyok boldog, amikor a szél vasárnaponként a leveleimbe kap, ringatja ágaim, és hallom az énekét – magyarázta.
Az anyóka kézen fogta a lányt, és így szólt.
– Tudod, lányom, egész életemben a kastélyban szolgáltam. Tanúja voltam, hogy a király miként indul el minden vasárnap rejtélyes útjaira. Egyik-másik alkalommal titokban én is vele tartottam. Láttam, ahogy végigsimít a leveleiden, szeretettel ringatja ágaid, és énekel neked. Amíg el tudott indulni, minden vasárnap ugyanígy tett. A szél tett volna boldoggá, még mindig úgy hiszed? – kérdezte az anyó.
A mogyoróruhát könny áztatta.
– Apám lett volna a vasárnapi szél? – merengett a lány, és így suttogott tovább: – Holnap hazamegyünk.
A palotakapuban fekete zászlót lengetett a szél. Megijedt a királylány, szaporázni kezdte a lépteit, rohant apja lakosztálya felé. Az ajtó előtt azonban megtorpant, megvárta az anyókát. Egyedül nem mert belépni.
– Édesapám, édesapám – kiáltotta.
A beteg, öreg király az ágyában feküdt, már három hete nem mozdult ki a hálószobájából. Ahogy meghallotta lánya csengő hangját, mosolyogni kezdett a szeme és arcának minden ránca. Lánya könnyek között ölelte át.
– Úgy hallottam, édesapám, hogy szeretnéd megismerni az erdei mogyoróbokor titkát. Tudd meg, hogy azon a napon, amikor elszöktem a palotából, bokorrá változtam, hogy elmenekülhessek súlyos örökségem, a korona elől.
– Te vagy a szivárványbokor, lányom? – kérdezte suttogva az öreg király. Szíve megtelt örömmel.
– Én vagyok az, igen.
– A legszebb, amit életemben láttam – mosolygott utoljára a király, és abban a pillanatban örökre lehunyta a szemét.
A palota tornyában megszólaltak a harangok... Az uralkodó temetését a következő vasárnapra tűzték ki.
A királylány fogta az anyóka kezét, és fekete csipkében hullatta könnyeit a temetőben. Másra sem vágyott, csak azt szerette volna, hogy a szél újra simítsa leveleit, ringassa ágait, és énekeljen neki. Édesapja sírjánál újra mogyoróbokorrá változott. Gyökerei még sosem kapaszkodtak ennyire erősen, színes levelei még sosem ragyogtak ilyen fényesen.
Szerkesztette: Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése