 |
| Lepenye Angyalka illusztrációja |
Amikor megszülettek az új kölykök, Farkasanya boldogan mutatta be őket a nagy családnak: Farkasapának és a velük élő, idősebb gyermekeiknek. A kölykök remegő lábacskákon bukdácsoltak a felnőttek körül. A nővérek és bátyók lelkesen bökdösték az orrukkal az apróságokat, játszottak velük.
A legmerészebb kisfarkas, Zazi oldalát már nagyon fúrta a kíváncsiság: mi lehet az erdő túloldalán? Saját kalandokra vágyott, a folyton körülötte tolongó négy testvérkéje nélkül. Így egy napon, amikor már elég erős volt hozzá, egy óvatlan pillanatban egészen egyedül vágott neki az útnak. Hiába figyelték folyamatosan óvó tekintetükkel a felnőttek, a nagytappancsú kisfarkasnak mégis sikerült feltűnés nélkül tovasurrannia.
Szinte szédült a sok új szag, új látnivaló színes kavalkádjában, és egyre messzebb és messzebb merészkedett az erdő biztonságos mélyétől. Éppen a bozótosban kajtatott a pockok nyomát szaglászva, amikor az egyik bokorból zörgést hallott: egy nyúl ugrott fel! A kisfarkast egészen átjárta a vadászat izgalma. Hiába volt a nyúl majdnem akkora, mint ő maga, Zazi felnőtt nagyragadozónak képzelte magát, önfeledten száguldott a zsákmány után.
Egyáltalán nem izgult, hogy nem talál haza, vagy a családja esetleg hiányolja. Az egész kicsi farkas négy száguldó tappancs, a zsákmány szagától remegő apró nózi volt, semmi nem számított többé, csak a hajsza. Már régen messzire járt a jól ismert helyektől, amikor a nyúl egy merész oldalugrással elkanyarodott, és könnyűszerrel faképnél hagyta gyakorlatlan üldözőjét. Ha a nyulak tennének ilyet, talán még szamárfület is mutatott volna neki, de így csak egy pillanatra visszanézett flegmán, aztán szőrén-szálán eltűnt a farkaskölyök orra elől.
Zazi, magához térve a vadászat izgalma után, csodálkozva nézett körül: egy nagy tisztásra ért, ahol semmi, de semmi nem volt számára ismerős. Még soha nem járt erre azelőtt. A kíváncsiság most is felülkerekedett a félelmén, és éppen megindult egy mozgolódó vakondtúrás felé, amikor egy nagy, sötét árny reppent feléje. Hangos „korr!” kiáltással zuhanórepülésben szállt felé egy nagy, fekete lény, azután hirtelen irányt változtatott, és az utolsó pillanatban elkanyarodva ismét az ég felé röpült. Majd újra támadásba lendült.
Zazi rettenetesen megijedt, bátor vadászból egyszerre remegő kölyök lett újra. Fülét-farkát behúzva halkan nyüszíteni kezdett. Most bizony örült volna neki, ha Farkasanya, a nővérei meg a bátyjai a közelben vannak!
Ekkor a fura, vészt jósló lény egy közeli fa ágára szállt: egy madár volt az, fekete szeme vidáman csillogott:
− Ne félj, farkas kiskoma, csak fogócskázni szeretnék! Ugye, van kedved játszani velem? A testvéreim olyan unalmasak, csak a tollaikat fényesítik.
− Hát te ki vagy? – csodálkozott Zazi.
− Tollas vagyok, a fiatal holló, és éppen barátot keresek.
− Szép kis barát, így rám ijeszteni! – morgolódott Zazi, de aztán hagyta magát kiengesztelni.
Vidám fogócskázásba kezdtek. Tollas zuhanórepülésben támadt, Zazi pedig kapkodott felé és menekült, de közben nagyon vigyáztak egymásra, hogy egyikük szőre-tolla se görbüljön. Nagyon jól szórakoztak.
A nagy játékban mindketten elfáradtak, meg is szomjaztak, meg is éheztek.
− Gyere, Zazi– hívta a holló a farkaskölyköt –, van még egy kis maradék muflonunk a közelben, egy vadász ejtette el a minap, és kint hagyta a zsigereket. A családom biztosan téged is szívesen fogad egy kis uzsonnára! Legalább bemutatlak nekik. Utána elmehetünk inni is a patakhoz.
Ahogy a két barát közeledett, a hollócsalád meglepetten és bosszúsan reppent fel, és mérgesen kavarogtak a levegőben:
− Hát te miféle idegen kölyköt hoztál haza, Tollas fiam?! Hiszen ez egy farkas! – kérdezte az apaholló. – Még kieszik minket minden rejtett élelmiszer-tartalékunkból!
− Ő a barátom, Zazi, és egész délután együtt játszottunk a nagy réten. Szeretném meghívni egy kis uzsonnára – magyarázta türelmesen Tollas a családjának. – Nagyon kicsi még, nem is tudna egyedül megenni egy ekkora muflont.
− Még mit nem! – replikázott az öreg holló. – Majd csak úgy minden jöttmentet meghívunk a családi asztalhoz?!
De az anyaholló megbátorodott, leszállt, és közelebb lépdelt.
− Jaj, ne legyél ilyen barátságtalan, vén Korax! –intette le a férjét. – Inkább örülj neki, hogy Tollas végre barátot talált! Tudod, milyen nehezen jön ki a többi, vele egykorú hollóval, legalább már neki is van játszópajtása. Gyere csak ide, Zazi, ülj nyugodtan közénk uzsonnázni! Mesélj, merre laktok? Mi is sok jó falatot köszönhetünk a farkasoknak, amit meghagynak nekünk, ha zsákmányt ejtenek, igazán nem irigyeljük tőled ezt a kis harapnivalót!
Az anyjuk biztatására Tollas három testvére is csatlakozott hozzájuk, és lassan a vén Korax is megbékélt az új vendéggel.
− Nézd, Zazi, abban a fészekben láttam meg a napvilágot! – bökött a csőrével egy közeli nagy fa magasába Tollas.
− Kár, hogy a farkasoknak nincsen szárnyuk! – mondta Zazi. – Szívesen meglátogatnálak néha odafent! Milyen csodálatos lehet a kilátás!
− Nahát, micsoda ötlet, szárnyas farkas! – vihorásztak idétlenül Tollas húgai. – Rettentő kínosan nézne ki, a szárnya vajon szőrös vagy tollas lenne?!
− Az még hagyján!!! – bökte oldalba csőrével az egyik hollólány a kisfarkast. – Engem az érdekelne, egy ilyen szárnyas farkas tudna-e tojást tojni? – Azután szinte gurultak a nevetéstől, mint két barnásfekete tollgombóc.
Zazi egy kicsit megsértődött, és mindjárt jobban értette Tollast, hogy miért is keres magának más barátokat a buta libák, azaz a vihorászó, neveletlen hollólányok helyett.
A szemtelen, tollas csitrik vihorászását leszámítva egészen kellemesen telt a délután Hollóék társaságában. A finom falatokra megszomjaztak, így elhatározták, hogy elmennek inni a közeli, tiszta vizű forráshoz, és a madarak meg is szerettek volna mártózni.
A patak nem volt messze, egy szurdokban csörgedezett. Zazi boldogan kortyolt belőle, újdonsült barátai pedig a sekély vízben fürödtek, csak úgy csapkodtak szárnyaikkal, fröcsköltek mindenfelé. Tollas úgy forgolódott-csapkodott, hogy jó adag vizet fröcskölt Zazi nyakába.
− Nem jössz be? – kacsintott a barátjára.
Zazi megrázta magát, aztán odébb szaladt, esze ágában sem volt a hideg patakba gázolni.
Ahogy a parton nézelődött, azt vette észre, hogy az egyik fa mögül figyeli őket valaki. A széles törzs mögül elő-előbukkant egy nagy, barna fej. Hasonlított a farkasokra, de valahogy mégsem volt igazán ismerős.
Zazi kíváncsisága ismét erősebb volt a félelemnél: egyenesen a fához trappolt, és megállt a termetes, barna állat előtt.
Az állat rémülten felvonított:
− Jaj, rettenetes farkas, ne bánts!
Zazi büszkén kihúzta magát: széles vigyorral megmutatta éles fogacskáit is, mire az idegen szűkölve hanyatt vágódott, és behódolva a nyakát mutogatta.
A jelenetre már a hollók is odagyűltek, az első ijedelmük után igen jól szórakoztak a látványon.
– Ugyan, jól ráijesztettél erre a szegény kutyára! – vihogták a hollólányok.
− Te kutya vagy? – nézett szigorúan Zazi a jövevényre.
− Igen – vallotta be töredelmesen a rémült keverék –, Buksinak hívnak, és póráz nélkül sétáltatott a gazdám az erdőben. Már rengetegszer jártunk erre, nem is értem, hogy történhetett. Máskor mindig szépen a lába mellett sétáltam, de ma felugrott előttem egy nyúl…
− Aha! – mondta Zazi, ezt a nyúldolgot értette. −Amikor jön egy nyúl, akkor… hát szaladni kell, na!
− Pont így jártam! Azt hittem, én is farkas vagyok. Szegény gazdi hiába kiabált utánam, hiába füttyögött, rá se hederítettem, csak szaladtam, szaladtam, aztán a nyúl eltűnt, én meg elvesztem.
Zazi most már kezdte megsajnálni ezt a furcsa szerzetet.
− Valahogy haza kéne vinni– súgta oda Tollasnak. – Csak az a baj, hogy azt se tudom, én magam hogyan találok haza.
− Ne búsulj, farkas kiskomám! – mondta a nevetős szemű hollófi. – Én a magasból sok mindent látok! Tudom, hol vannak az emberek házai, és még azt is, merre nevelik a kölykeiket a farkasok! Mindkettőtöket hazavezetlek, csak gyertek utánam! Először kísérjük haza ezt a Buksit, mert ha Farkasapa meglátja a kölykei közelében, lehet, hogy tényleg vacsorát csinál belőle. Utána hazavezetlek téged is.
Így aztán elbúcsúztak a hollócsaládtól, és a háromfős társaság megindult az erdő széle felé, ahol a falu kezdődött.
Tollas tényleg remekül tudta az utat! Buksi boldogan csaholni kezdett, amint meglátták a háztetőket, és számára ismerős szagokat hozott a szél.
− Na, szaladj! – biztatta Tollas. – Nem messze van egy kockaépület, amit az emberek benzinkútnak hívnak. Ott sok olyanforma ember lesz majd, mint a gazdád. Majd nézzél szomorúan, az neked úgyis nagyon jól megy, és biztosan hazavisznek!
− De aztán semmi póráz nélkül szaladgálás, mert én megkegyelmeztem neked, de nem állok jót érte, hogy az apukám se csinál belőled vacsorát! – kiáltotta még utána szigorúan Zazi.
− Édes barátaim, igazán köszönöm! – hálálkodott a nagy, mafla kutya. – Dehogy sétálok többet póráz nélkül! – mondta, aztán uzsgyi! Nyakába szedte a lábát, és meg se állt a benzinkútig.
Zazi vigyorogva nézett utána. Hanem neki is eszébe jutott a családja, és erősen hiányozni kezdett az a jó kis mamaszag, de talán még az örökösen láb alatt lévő kistestvérei is.
Tollas barátságból hazáig kísérte, hogy ő is biztosan megtalálja az utat visszafelé. Farkasanya vagy Farkasapa hatalmas területeken csatangolhat egyedül, mégsem téved el. De Zazinak még jól jött az okos holló segítsége.
Amikor a kisfarkas hazaérkezett, hatalmas riadalom várta: a családja idegesen rohangált, volt, aki hangosan nyüszített is. Zazi először azt hitte, az ő eltűnése miatt csapnak ekkora hűhót. Számított rá, hogy Farkasanya majd jól megmossa a fejét, de őt nem látta sehol! Az erdő egyik szögletéből azonban panaszos vonítás hallatszott.
− Légy erős, kicsi farkasom! – jött oda Zazihoz az egyik nővére, de ő maga se látszott erősnek: rogyadoztak a lábai a nagy szomorúságtól, mégis vigasztalóan nyalogatni kezdte Zazi feje búbját. – Anyánk orvvadász csapdájába lépett, nagyon küzd szegény, de lehet, hogy sose szabadul ki onnan.
− Egyszer ismertem egy vén, sánta farkast, aki ki tudta szakítani magát a csapdából, de a fele lába odaveszett – tette hozzá az egyik bátyjuk. − Mindannyian megpróbáltunk segíteni kiszabadulni Farkasanyának, de senkinek sem sikerült. Ráadásul bármelyik pillanatban visszatérhet az orvvadász, és akit mellette talál, azt is lepuffanthatja. Ne menjetek a közelébe!
Zazi nem törődött a bátyja figyelmeztetésével, azonnal Farkasanyához sietett, jobb híján kétségbeesetten szaladgált körülötte.
− Eredj innen, kicsi fiam! – kérlelte az anyja is. – Nehogy visszajöjjön a gonosz orvvadász, és velem együtt téged is lelőjön!
− Dehogy hagylak egyedül! – szipogta Zazi.
Ekkor egy árny suhant melléjük: Tollas volt az. Észrevette a farkascsalád rémült szaladgálását, és mégsem indult vissza az övéihez, inkább a barátja mellé szegődött.
− Ha megengedi, Farkas néni, vetnék egy pillantást arra a csapdára. Mi, hollók nagyon találékonyak vagyunk!
Farkasanya meg volt lepve, de nyugton maradt, és nem kapdosott a holló felé, amikor az közelebb lépdelt, és hosszú csőrével piszkálgatni kezdte a csapdát.
− Ühüm, hmm. Ezt meghúzom, ott lenyomom… − dünnyögte maga elé Tollas. – Gyere, Zazi, itt fogd ezt le!
A kisfarkas, bár tartott a csúnya vasszerkezettől, mégis segített a hollónak, aki hamarosan megértette a csapda működését. Valami nagyot kattant, és a rugós kar engedett: Farkasanya a lábát fájlalva, de épen került ki a csapdából.
− Hálásan köszönöm! De most aztán tűnjünk el innen!
Éppen időben távoztak: a vén orvvadász is megérkezett a puskájával. Látta a nyomokat, hogy működött a csapda, de azt is, hogy valaki szabadon engedte a zsákmányt!
− Biztos azok a megátalkodott természetvédők voltak! – dühöngött. Mérgében földhöz vágta a kalapját, erre puff, a csapda rácsapódott. Úgy kell a vadásznak!
A farkascsalád üdvrivalgással fogadta Farkasanyát, a bátor kölykét és az okos hollót. A farkasok népe azóta is jó barátságban él a hollókkal, néhanapján fogócskáznak is egymással.
Szerkesztette: Majoros Nóra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése