 |
| Illusztráció: Erős Emese (Berettyóújfalu, Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola) |
Három magas hegy tövében, Vulkánia városában élt Veronika a nagymamájával. A szürke bérház emeletén, kis lakásuk egyetlen ablakán bámult ki a kislány. Mióta a városban katonák és tankok vonultak, nem mehetett le az utcára. Nem is volt sok látnivaló, a város szomorú szürkeségbe borult. Veronika, aki sosem látott még ragyogó színeket, esténként a nagymamája puha ölébe bújva meséket hallgatott sárga pillangókról, piros virágokról és zöldellő rétekről. A nagymama fantáziája sosem apadt ki. Vidáman mesélt a szürkeség előtti időkről, hogy legalább Veronika képzeletében legyen a világ ragyogó.
Amikor a kislány az asztalhoz ült, nagymama még nagyobb lelkesedéssel mesélt, hogy Veronika egyen néhány falatot. Hiába főzött ugyanis finomabbnál finomabb ételeket, szürke volt a gyümölcsleves, szürke volt a borsófőzelék, de még az aranygaluska is. Vékony volt a kislány, szinte áttetsző. Nagy barna szemeivel csak a nagymamájára nézett bizalommal.
– Nagymama, meséld el megint, hogy hova lettek a színek! – kérte esténként a nagy dunna alá bújva. És nagymama mesélt a fekete madarakról, amik ellepték a várost és lassanként elhordták a színeket.
– Szinte észre sem vették az emberek, ahogy napról napra szürkébb lett minden – suttogta. – De én tudom, hogy hova dugták el a színeket! A hegyek gyomrába. Meglásd, egyszer megelégelik a hegyek is a szürkeséget, és kiköpik végre a gyomrukból az összes színt. Gyerekkoromban az egyik hegyen csak piros virágok nyíltak, a másikon csak sárgák, a harmadikon pedig csakis kékek. Varázsvulkánok ezek, majd meglátod.
Veronika hinni akarta, amit nagymama mesél, és esténként, amikor zúgás és morgás szűrődött be az utcáról, arra gondolt, hogy a hegyek gyomra morog. Készülnek kiköpni a színeket.
Amikor Veronika iskolás lett, szomorúan érkezett haza az első nap után.
– Nagymama, a többiek azt mondták, hogy butaság a meséd a színekről. Azt is mondták, háború van és a tankok dübörögnek, nem a hegyek gyomra.
– Ne is hallgass rájuk, kincsem. Meglátod, hogy egy reggel, amikor felébredsz, minden megváltozik, és vége lesz a szürkeségnek.
Veronika szeretett volna hinni a mesében, ezért elhatározta, hogy nem hallgat senki másra, csakis a nagymamára.
Telt múlt az idő, nagymama minden nap meleg ebéddel várta haza a kisunokáját, és gondosan lekapcsolta a rádiót, amikor belépett az ajtón. Néha egy-egy sóhaj mégis elhagyta az ajkát, Veronika ilyenkor ijedten nézett rá.
Egy éjjel nagy robajra ébredtek. Veronika félt, de nagymama átölelte és dúdolni kezdett. Egészen addig dúdolt, míg a kislány újra elszenderült. A morgás nem szűnt, de lassan megszokták.
Reggel, amikor Veronika széthúzta a szürke függönyöket, elakadt a lélegzete. Az utcáról eltűnt a szürkeség és minden rubinpiros színben pompázott. Csak úgy ragyogott az utcán a vörös fény. Nagymama és Veronika kikönyököltek az ablakba és boldogan nézelődtek.
A fekete varjak helyett bóbitás vörös madarak repkedtek, a katonák fegyver helyett piros virágokat vittek a kezükben. A harckocsik helyén piros hintók szaladtak az úton, vörös lovak húzták mindet. Piros volt minden háztető, minden macska és minden néni és bácsi ruhája.
Aznap délben piros paradicsomlevest ettek, uzsonnára pedig piros epret falatoztak.
– Hát igazad volt, nagymama! – mondogatta Veronika.
– Csak várd ki a végét! Ez még csak az első vulkán volt. Hátravan még kettő.
Aznap éjjel újabb robajlásra és morgásra ébredtek, de Veronika már nem félt, kíváncsian kukucskált a nagy dunna alól.
– Várjuk meg a reggelt – csitította nagymama. – Majd akkor nézzük meg, hogy melyik vulkán ébredt fel ma éjjel.
Reggel aztán még nagyobb volt az örömük. Az égen felragyogott a sárga nap és sárga virágok lepték el az ablakokat. De nemcsak a sárga tűnt fel, hanem a narancssárga is. Veronika narancssárga szandálját boldogan nézegette a tükörben, miközben a nagymama aranyló mézzel csorgatta a vajaskenyeret, és friss narancsot bontott vacsorára.
– Még hátra van a kék – súgta Veronika fülébe elalvás előtt. A kislány elfáradt a sok csodától, fel sem ébredt az éjszakai robajra. Csak nagymama feküdt tágra nyílt szemmel az ágyban, és hálaimára kulcsolta a kezeit.
Ez a reggel mindennél szebb volt. A harmadik vulkán visszaadta a kék színt. A kéket, ami az ég színe és a vizeké, de a legszebb mégis nagymama szemében volt. A kék, ahogy összekeveredett a sárgával, visszaadta a világnak a zöldet is. A fák lombját, a fű zöldjét, és így lett újra teljes a világ. Keveredett most már minden szín egymással. A piros, a sárga és a kék a házakat ezer árnyalatba vonta, az emberek türkiz és lila bicikliken gurultak, nem tudtak betelni a színekkel.
Amikor leszállt az est, a bérház pici lakásában történt még egy csoda, amit nagymamának is nehéz volt elhinni. A csillogó szemű Veronika boldog mosollyal kanalazta a friss, zöld spenótot.
Szerkesztette: Fodor Veronika
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése