 |
| Illusztráció: Kolumbán Nóra (Sepsiszentgyörgy, Váradi József Általános Iskola) |
A tenger háborítatlan,
Vagy épp háborgó, mikor-hogy
De mindenféleképp végtelen kékje
A megunhatatlan unalom maga.
Hullámok jönnek-mennek,
És jönnek megint és megint,
Végtelenül és kezdettelenül,
Egyformán és egymást nem ismételve soha.
A végtelen kék felszín alatti világ
Ismerős és kiismerhetetlen.
Úrnői valaha emberek voltak,
És emberré válhatnak, amikor akarnak.
Hogyha halfarkukat lábakra cserélik,
Sétálhatnak a pergő homokban,
Kőről kőre szökkenve futhatnak a parton,
Vagy csak állnak szemben a lenyugvó nappal.
Ám a szárazföldön nincsen olyan szépség
Mely versenyre kelhet kies otthonukkal,
Végtelen, kristályszín vízi palotájuk
Ezer formájával, millió színével.
Hiába az erdők smaragdszínű zöldje,
Hiába a kék ég, szürke acélfelleg,
Hiába hullámzik aranyszínű mező
Mintha tenger volna, szél ha fújja reggel.
Tenger leányai nem kelnek hát útra,
Nem hagyják lakatlan vízalatti házuk.
Tarka halaikkal kergetőznek inkább,
Kagylóhéjból ékszert, díszes képet raknak,
Elterülnek hajló, dús tengeri fűben,
Felhők helyett a nap sugarait nézik,
Hogy törnek szivárvány szilánkokká szerte.
Folyton omlik s épül korallpalotájuk,
Szolgahaduk éjjel-nappal csinosítja,
Serény surranással, nyugodt lebegéssel,
Legyen ezüst hal vagy áttetsző medúza.
Végtelen a béke, végtelen a szépség,
És megunhatatlan ismétlődik újra,
Tenger úrnőinek napjai sorában
Nincs tegnap és holnap, nincsen múlt és jövő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése