 |
| Korom Bálint illusztrációja (az illusztrátornak még nincs blogja...de "ami, késik...") |
Nagy Anikó Johanna: A
vasfogú, csigalassú, mindent begyógyító
Fogalmam sincsen,
milyen lehetek. Még sosem láttam magam. Nekem ugyanis nincsen szemem. Vicces,
hogy egyesek szerint van vasfogam, pedig nincs is szám, amiben tarthatnám azt a
vasfogat. Fejem sincsen, amin a szám és a szemem lehetne, és nyakam sincsen,
amin a fejem ülhetne. Se testem, se lelkem, mégis ismer mindenki. Pontosabban,
azt hiszik, hogy ismernek. Őrület, mi mindent beszélnek rólam. Pedig engem még
soha senki nem látott, nekem elhiheted.
Van, aki azt mondja, nagyon fiatal vagyok, szinte még gyerek,
másik szerint ráncos, szakállas vénség. És az tényleg igaz, hogy én már akkor
is itt kószáltam, amikor még az emberek nem is léteztek, csak növények és
állatok éltek a Földön. De most is itt vagyok, és holnap, meg holnapután, sőt
száz, és ezer év múlva is itt találnak majd.
Úgy hallottam, jobb
vagyok, mint a legjobb orvosok, mert én minden sebet begyógyítok. Még azt is,
ami nem is látszik, mert a lélek legmélyében rejtőzködik.
Tudod, azt már
régóta tudom, hogy rettentő nehéz az emberek kedvében járni. Amikor például unatkoznak,
vagy olyasfélével kell foglalkozniuk, amit nem igazán szeretnek, szörnyen haragszanak
rám, és azt mondják rólam, hogy csak vánszorgok, akár egy nyugdíjas csiga.
Máskor meg, amikor legszívesebben röpködnének a boldogságtól, vagy számukra
igen kellemes dolgokkal foglakoznak, akkor is haragszanak rám. De akkor meg
azért, mert kifogásolják, hogy túl gyors vagyok. Pedig én aztán mindig
egyformán haladok, nekem elhiheted.
Erről jut
eszembe, hogy egyvalamire nagyon büszke vagyok. Olyan fontosnak találnak engem
itt a Földön, hogy kitaláltak egy bonyolult szerkezetet csak azért, hogy az én
haladásomat mérhessék vele. Adtak neki egy szép nevet is, de arra már nem
emlékszem.
Szóval, nem
mindig értem az embereket. Például, vannak, akik folyton azért sopánkodnak,
hogy sosincsen nekik elég belőlem. Tegyük fel, ha egy barátjuk felhívja őket
telefonon, hogy sétáljanak egyet a friss hóesésben, vagy éppen a tavaszi napsütésben,
esetleg az őszi avarban, ők többnyire sajnálkozva nemet mondanak. És rendszerint
arra hivatkoznak, mennyi fontos dolgot kell elintézniük, ilyen haszontalanságokra
ők egyáltalán nem érnek rá. De ha hirtelen valami csoda folytán sok lesz nekik belőlem,
akkor meg csak fészkelődnek, unatkoznak, nem találják a helyüket. Matatnak a
telefonjukon, babrálják a számítógépüket, váltogatják a tévécsatornáikat, de
egyikkel sem tudnak igazán lelkesen törődni. A vége legtöbbször az lesz, hogy
valami olyan feladat után néznek, ami miatt az imént még túl elfoglaltnak
érezték magukat. Hát akkor mondd meg nekem, légy szíves! Most van nekik belőlem
elég, vagy nincsen?
Tudod, néha
nagyon lehangoló, hogy mi mindent képesek rám fogni. Ha teszem azt, az emberek
például meglátnak egy ócska autót az út szélén rozsdásodni, vagy egy
kidőlt-bedőlt falú elhagyott házat omladozni, rögtön azzal a sületlenséggel
jönnek elő, hogy én mennyire eljártam felettük. Mintha bizony én csak úgy
ide-oda járkálnék, ráadásul a levegőben. Mintha nekem ilyen-olyan, levegőben
járkálásra alkalmatos lábam volna. Még ilyet!
Na de mindegy! Ilyen kicsiségeken nem is izgatom magam.
Azt pedig, hogy milyen vagyok igazából, inkább döntsd el te, magad…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése