Mottó: Újságosbódé pultján sorakoztak a tarka nyalókák
 |
| Kiss Adél illusztrációja |
Marci léghajója, a Sasrája békésen
ereszkedett a város felé. A kockás szántóföldek és erdők
csendes zöldje után izgalmasnak ígérkezett a nyüzsgés. Egy
négyemeletes ház tetején szállt le. Kikötötte a léghajót,
aztán egy hosszú kötélen lemászott az utcára. Senki sem figyelt
fel rá, de még a Sasrájára sem, pedig ezerszínű rongyokból
varrták a léghajó testét, és úgy csücsült a ház tetején,
mint egy varázsfelhő.
Nagy téren találta magát,
nyüzsögtek körülötte az emberek. Rohantak a buszmegállóból a
villamosmegállóba, egyik ajtótól a másikig. A sarkon árusok
ültek a földön, és hangosan kiabáltak, hogy tíz barackot öt
áráért, meg friss a krumpli, friss a hagyma, de senki még csak
oda se nézett.
− A nyavalya törje ki a kapafejem,
ezután nem kertészkedem! – rúgott az egyik árus a krumplis
zsákba, aztán leült, és szorongatta a lábát.
− Ütődött a krumpli, olcsón
adom! – kiabálta ezután, de arra sem figyelt senki.
− Biztosan valami nagyon fontos
dolog történik, ha mindenki így rohan –, gondolta Marci. –
Talán galaktikus focibajnokság. Vagy jégvirág-kiállítás.
Esetleg ide látogatott a sivatagi bég nagycirkusza.
− Tessék mondani − szólított
meg egy öltönyös urat −, hová szalad mindenki?
− Nem mondták, hogy udvariatlanság
fölösleges dolgokkal megzavarni az embereket? Ügyvéd vagyok,
sietek egy tárgyalásra, most gondolom át a periratokat – azzal
elrohant.
Marci összehúzta magát, és inkább
egy iskolás lányhoz fordult.
− Szia, nem tudod, hová igyekszik
mindenki?
− Rohannom kell! Elkések a fizika
dolgozatról!
− Néni kérem – fordult a
buszmegállóban ácsorgó nénihez −, hová lohol így mindenki?
− Ki tudja. Én sehová. A buszra
várok.
− Hová megy a busz?
− Mindegyik máshová. Ez a busz
például a metróállomáshoz visz. A metró a vasútállomásra. A
vasút más városokba.
− Én is elmegyek a busszal –
határozta el Marci.
− Van jegyed?
− Nincs.
− Ott tudsz venni az újságárusnál
– mutatott a néni egy bódéra.
Tíz lépésnyire volt. Amíg Marci
odaért, valaki a lábára taposott, valaki majdnem fellökte, más
meg rákiabált, hogy ne tébláboljon az út közepén. Az
újságosbódé pultját nem érte fel, felnőttekre volt méretezve.
Az eladó észre sem vette, amúgy is telefonált. Marci elkezdte
nézegetni az újságokat. Fekete betűk fehér papíron. Csupa
érthetetlen írás, kicsi, szürke képekkel. Most vette csak észre,
hogy nincsenek színek körülötte. Szürke volt a bódé. Szürke a
járda. Az új házak világosszürkék, a régiek sötétszürkék.
Szürke öltönyben volt az ügyvéd. Szürke a haja a néninek a
buszmegállóban. Minden szürke volt.
− Akarsz valamit, kisfiú, vagy csak
feltartod a sort? – szólt ki az eladó a bódéból.
− Egy buszjegyet kérek.
− Háromszáz forint.
− Fizethetek falevéllel is?
Mangólevelem, nyárfalevelem és somlevelem is van, ráadásul
piros.
Az árus úgy nézett, mint aki
földönkívülit lát.
− Nesze, itt egy nyalóka, aztán
takarodj! – mondta, és újra a fülére tette a telefont.
Az újságosbódé pultján ott
sorakoztak a tarka nyalókák. Nem kellettek senkinek. Színesek
voltak és édesek. Marci visszamászott a négyemeletes ház
tetejére, és amilyen gyorsan csak lehetett, elhagyta a várost.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése