Takács Viktória: Oroszlán a padláson

    

Takács Viktória képe

    A beszűrődő fénysugárban csillogó porszemcsék táncoltak. Jónás lélegzetvisszafojtva állt egy hatalmas, régi láda előtt. 

    Ezen a nyáron ez volt az első izgalmasnak tűnő dolog. Majdnem két hete tartott a vakáció, amit először töltött a szülei nélkül. 

– Elég nagy vagy már kisfiam, hogy egyedül maradj a nagyiéknál – mondta apa. – Meglátod milyen szabadságot jelent ez a nagy kert. Amikor én gyerek voltam, le sem jöttem a diófáról egész nyáron. 

    Így hát Jónás naphosszat rajzolgatott a régi ház egyik szobájában, amit ideiglenesen újra gyerekszobának neveztek ki. Majdnem tízéves volt, és nem volt testvére. Pedig milyen jó lett volna, ha van valaki, akivel felfedezheti ezt a hatalmas udvart, a kert mögötti patakot vagy a nagy diófa óriási lombkoronáját. De Jónás egyedül volt. És unatkozott. 

Nagypapa minden ebéd után elmondta: 

– Na, ez is megvolt, igen jó volt, egészségünkre! És most jöhet a csendespihenő, ugye Jónás? 

    A kisfiú csüggedten bólogatott, mert sosem szerette a délutáni alvást. Nagypapa csendespihenője egyébként a nevével ellentétben igencsak zajos volt, ezért nagymama addig hangosította a tévét, amíg végre túlharsogta nagypapa horkolását. Jónás ilyenkor jobbnak látta, ha elhagyja a szobát. 

– Menj, szaladgálj egyet az udvaron! – mondta nagymama mosolyogva.
Jónás fintorgott. Ha lenne legalább egy kutya. Egyedül igazán nem lehet szaladgálni. 

    Aznap, mielőtt az udvarra ment volna, eszébe jutott valami. Mi lenne, ha felmenne a padlásra? Persze apa és anya azt mondta, hogy ez szigorúan tilos, de most senki nem figyel rá. Nagymama sorozata elég hosszú, ő addig megnézi, mi lehet odafent az a nagy „TILOS”. 

Bruckner Szigfrid 60

(c) Szabó Imola Julianna

Volt egyszer egy kisfiú és volt egyszer egy oroszlán. Nem valós tán, hogy találkoznak, de ők ezt nem tudják. Így aztán 1964-ben egy könyv lapjain összegubancolódnak a szálak, és talán a korszellemnek megfelelően, talán csak úgy, cirkuszi produkcióra is sor kerül.

Majdnem hatvan évvel később egy halom cimborának eszébe jut, születésnapi fellépés, micsoda ötlet, sőt:

PRODUKCIÓ!

Hogy miféle produkció?

Nos, kérem, csak tessék, csak tessék, Cimbora Cirkusz, Világszám!

Csak tessék, csak tessék, a híres-nevezetes Bruckner Szigfrid nemkiérdemesült oroszlán hatvanadik születésnapi fellépésére váltottak jegyet!

Köszönti Önöket a két porondmester:

Eszter és Sándor

 

Bezárjuk az ablakot egy évre

Zelei Marcell illusztrációja

Szerkesztőtársaink

Czeiner-Szücs Anita, Miklya Zsolt és Nagy Izabella

most becsukják egy kis darab időre

ezt az ablakot.

Megnéztük sok-sok szerző és

sok-sok illusztrátor munkáját

harminc vers vagy mese

harminc rajz és kép került

ki az ablakpárkányra.

Egy másik szobában már 

készülődnek

egy újabb ablak kinyitására,

hogy bepillanthassunk abba a szobába,

ahonnan újabb és újabb és újabb

mesék szökkennek ki a tavaszba és

hozzátok, kedves jó Olvasó Cimborák!

Takács Viktória: Hétköznapi királyság

Szabó Imola Julianna illusztrációja

 

 nagyapám emlékére

A világ egyik napsütötte szegletében, Messzivégen, élt egy király, aki szerény kalapja alatt hordta a koronáját. Nem volt az nagy korona, éppen csak akkora, hogy jól megférjen a kopottas parasztkalap alatt. A király nem volt híres messze földön, és nem rajongta körbe semmiféle udvartartás. Nem volt hatalmas kincstára, és nem ült fényes, pazarló lakomákat. Másfajta királyság volt az övé. József, mert így hívták a furcsa uralkodót, nem szerette a cicomát, de a szíve olyan meleg volt, hogy emberek és állatok már messziről érezték a belőle áradó szeretetet. Birtokain mindig sütött a nap, a pillangók mézédes nektárt szívhattak a virágokból, mert közel s távol nem gyűlt felettük felhő az égen. József király esténként befeküdt a királyné mellé a nagy paplanos ágyba, de előtte még gondosan megtisztogatta fénylő koronáját, és kalapja mellé tette a kis asztalra. Gizella királynéval minden este kézen fogva aludtak el, és a ház népe a zárt ajtók mögül sokszor olyan vidám kuncogást hallott, amilyet csak a gyerekszobákból hallani.

Boldogan élt a király, nem vágyott soha fényűzésre. Reggelente kiment a mezőre, végignézett a csillogó földeken, és élvezte birodalma fenséges ragyogását. Szerette tenyerébe pergetni a búzaszemeket, simogatni a tehenek hátát, és fényesíteni a lovak szőrét. Nem adta volna semmiféle pompáért ezeket a perceket.

Volt ennek a királynak egy lánya, Csillag, aki hiába járt a mezőre, hiába kelt kakasszóra és aludt el madárdalra, nem vette észre, milyen csodás birodalomban él. Egyre csak elégedetlenkedett, és cicomára meg pompára vágyott. 

– Poros ez a birodalom! Ősrégi ez a ház! – panaszkodott. – Milyen unalmas minden! Semmi pompa, semmi szórakozás – sóhajtozott, amikor templomba indult a szülei után.

Vasárnap délutánonként szélesre tárta a kaput, és onnan nézte, milyen idegen ifjak járják a falut. Jöttek is a cicomás ficsúrok, és hamarosan akadt köztük egy, aki elrabolta Csillag szívét. József király atyai szíve remélte, hogy gyermeke megtalálja a boldogságot.

Amikor Csillag idegen városba költözött, furcsa csönd lett úrrá Messzivég utcáin. A király jobb szeme sarkában egy aprócska könnycsepp kezdett igazgyöngyé formálódni. A felesége ettől kezdve egy kicsit szorosabban fogta József kezét, a korona pedig egy kicsit tompábban fénylett, mikor a király az éjjeli szekrényre tette.