Németh Eszter - Otthonok felé

(c)Lelkes-Sajó Réka

D.-nak

Lázasan keresték a madárhatározóban a búbost. Nem is annyira a madár meghatározása volt izgalmas, hanem ahogy a karjuk összeért közben. Az ölben nyitva maradt könyv, a búbos cinege megtalálása szomorúságot csempészett a pillanatba. Elmúlt a keresés izgalma, a titok felfedésével hirtelen profánná vált a pillanat. A hétköznapok néha megölik azt, ami jó.

Cinege? Hiszen csak veréb.

Veréb. Olyan sok van belőlük, hogy észre sem vesszük őket. Ülj le egy parkba és szórj ki kenyérmorzsát! Hajtsd el a galambokat! Rablók. Öreg néniknek valók. Szemtelen, mint a veréb, tartja a szólás. Hétköznapi, szóra sem érdemes, gondolnád.

Nézz meg egy verebet, odaszáll, ahová akar. Szabad. Az orrod előtt fog magot szerezni, az orrod és a tágra nyitott szemed előtt fürdik a porban. Szégyentelen, de mit is szégyellne? Azt, hogy él?

A hiányzó fészekmeleg. Az életben a fény ide-oda dobálja az embert, és árnyék lesz belőle. Kivéve azokból, akik kezdettől fogva árnyékban éltek. Szénaboglyákban, ereszek alatt, az elhagyatott fecskefészekben. A verebek fészke nagy, lazán összetákolt, de mindig bélelt, mindig meleg. Bárhol otthon érzik magukat, mert önmagukban hordják az otthon melegét. A csiga a hátán hordja a házát, a veréb a tollai alá rejti.

Haszontalan jószág, pazarlóan bánik a magvakkal, eleséggel. De a kalászból kiszórt magvakból jövőre új növény hajt és újabb kalászt hoz. A verébsereg melegében telente bármely énekesmadár meghúzódhat és mindig tudják a kis szemtelenek, hol nő a dudva, a gyom.

A veréb becsületes madár. Hangos, bohókás, szertelen. Folyton ugrál, fontoskodik, mert hiszen nem tud máshogy. Veréblépés nincsen. A veréb azé, aki megcsípheti, de ugyan ki akarná megcsípni a verebet?! Átlapozták, mindenki átlapozta a madárhatározóban. 

××× 

(c)Császár Vera Makina

Nem, mégsem veréb. Búbos cinege. 

Aludnom kéne súlyos évekig. Ha kardot fogok, ha tollat fogok, magunkat írom meg. Memento amori? Mindig is jobban tudtál latinul.

Tudod, furcsa volt állni ma reggel abban a szobában, ahol alig fél éve egy bögre teával a kezemben ültem. Talán ugyanazt a plédet, amibe akkor burkolództam, vittem magammal tegnap este aludni. Bőrig, de nem is, csontig áztam. Alig fél éve ültem ott, néztem azt a helyet, ebben a sötétben. Minden más lett közben, a szoba is, de ez a sötétben az éjjel nem látszott.

Nem lehetett megmozdulni ebben a csendben, ami elment és visszajött, mint a szeretet emléke, mint a simogatás, ami régen elmúlt, s nem múlik el soha.

Csak az érzés volt meg, ahogy akkor hajnalban lesurrantam az alvó ház békéjében. Az a béke hiányzik. Az érzés, az akkori, megvan. Ma reggel álltam ugyanott, ugyanolyan hideg volt. Hazugság. Hidegebb. Senki nem jött le. És nem mentem fel, mert úgysem lett volna kihez dugni az átfagyott tagjaim.

Hazudtam. De ez is hazugság. Utólagos belemagyarázás. 

Fáj a tudat, hogy nincs olyan téridő, amiben újra abban lakásajtóban állok és csak nézek utánad. Nincs olyan téridő, amiben még egyszer a vacsorán, meg a felugró, közös barátokon forognak a gondolataim, azon, ahogy hazaérkezel. Nincs olyan téridő, amiben örökké a konyhapulton ülök. Nincs olyan téridő kontinuum, amiben azt a végzetes mondatot törölni lehetne. 

Féltem. Nem lévő, másik lét. Egy lehetőség. Esély. Egy alternatív valóság, amiben, mint egy kislány, aki sohasem voltam, elhittem mindent. Normális, hétköznapi emberek ennyi mindent több élet alatt sem élnek át.  Minden álomból lehet valóság, s a múlt valóságai lassan elmerülnek az idő és a messzeség álomszerű ködében.

Jó lett volna másként tenni sok mindent és jobban meggondolni az elhatározásokat; simogatni, ahol korbács csattant, és ölni, ahol ölelésre tárult a kéz, de nem lehetett, mert mindez már elmúlt, mert mindez már van, az idő jóvátenni nem tud már semmit, legkevésbé önmagát. Tudod, a könyv még mindig úgy van a polcon, ahogy utoljára odatetted.

Hajnal van megint. Egy újabb hajnal. Nézem a könyvet a polcon. Majd elköltözöm.

Gyakorlás nélkül működött, nem értettem, de mégis mekkora dolog, hogy csak úgy elmondhatom mit gondolok, nyelvi akadályok nélkül. Nem hittük el, hogy ez teljesen egyszeri és abszolút megismételhetetlen. Tudod. Tudom.

Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda. Kísértésbe esni, hogy sose lépj ki az elszigeteltségből. Nem olyan helyen jártunk, ahol senki sem járt előttünk, hanem olyanon, ami időről időre benépesedett és e szakaszok közt nem volt semmi. Az ember a távollétet nyeli magába.

Egyenes idézetek: Fekete István és Michael Ondaatje

Miklya Luzsányi Mónika: Dódi, a válogatós kiskacsa

Varga Zsófi

Neked jó étvágyad van? Szívesen eszel? És mi a kedvenc ételed? A tejbegríz? A sült krumpli rántott hússal? Netán a pizza? Vagy éppen ellenkezőleg, bármit is rak eléd az anyukád, mindenre azt mondod: Ezt nem kérem! Nem szeretem!
Bizony így járt Böbe, a kacsamama is. Pedig a vadkacsák általában nem válogatósak. Megesznek majdnem mindent, ami az útjukba kerül a tó partján, a vízben vagy a víz alatt.
De Dódi nagyon válogatós volt. Pontosabban: nem szeretett enni. Bezzeg a testvérei! A nap első sugaraival együtt pattant ki a szemük, és már elő is totyogtak a sásból font fészekből.
Egymást túlharsogva hápogták:
– Mi lesz a reggeli? Mi lesz a reggeli?
– Finom magocskákat készítettem elő nektek, gyertek csak, csipegessetek!
„Magocskák – gondolta magában Dódi – a magok kemények és ízetlenek! Nem fogok felkelni holmi lenmag meg kukorica miatt. Inkább alszom még egyet.”
És úgy is tett. Jól befúrta magát a tollpihék közé, és meg se hallotta, ahogy az édesanyja szólongatja.
– Dódi! Dódikám! Kiskacsám! Itt a finom reggeli.
Veled is előfordult már, hogy szívesebben aludtál volna még egy kicsit, minthogy kimenj a konyhába reggelizni? És hiába tette az anyukád eléd a müzlit, a kakaót vagy éppen a vajas-mézes kenyeret. Egyik sem ízlett. Bizony, reggel nem könnyű dolog enni. Mert olyan, mintha még aludna az ember pocakja. Nehezen tud felébredni. De biztosan van olyan étel, amit szívesen megeszel reggelire is. Talán egy kis gyümölcsöt? Vagy egy kis kekszet? Mert bizony érdemes jó bereggelizni, hogy azután bírd a játékot, a futkosást egész délelőtt.
A kacsafiókák is csak játszottak egész álló nap. Nem csoda, ha megéheztek dél felé. Hápogva totyogtak oda az anyukájukhoz.
– Mikor ebédelünk? Mi lesz az ebéd? Lesz valami finomság?
– Már hogyne lenne! Itt a finom selyemfű! Kamillavirág is akad bőven! Meg tyúkhúr! Az ám a finom a csemege!
A kiskacsák boldog hápogással totyogtak ki a rétre, és azonnal nekikezdtek a falatozásnak.
Dódi undorodva fordult el.
– Pfujj! Ezek képesek, és minden zöldet megesznek! Rá se bírok nézni!
Te kóstoltad már nyersen a zöldségeket? Friss salátát, káposztát, újhagymát már mindenki evett. De próbáltál már elrágcsálni egy kis répát, petrezselymet vagy éppen zeller zöldjét? És azt tudtad, hogy nagy melegben a sóska levele, a rebarbara szára a legjobb szomjoltó? És hogy vagy a főzelékekkel? Van olyan, amit bármikor megeszel? És akad olyan is, amit ki nem állhatsz?
Dódi bizony nem szeretett semmit, aminek zöld volt a színe, vagy éppen levelei voltak.
„Elmegyek inkább, úszok egy kicsit” – gondolta, és belevetette magát a vízbe. Jó kacsa módjára azonnal le is bukott a víz alá.
Kacsamama nagyot sóhajtva nézett utána.
„Ó, csak eszik végre egy kicsit” – gondolta magában, mert ami igaz, az igaz, erősen aggódott Dódiért.
– Jaj, mi lesz vele? – sipákolt nemegyszer miatta gácsérpapának. – Ha nem eszik, nem fog megnőni! Világ életére ilyen kicsi marad!
– Ugyan! – legyintett egyet gácsérpapa. – Ne beszélj már butaságokat. Én még olyan gyereket nem láttam, aki ne evett volna, ha éhes volt. Ha megéhezik, majd eszik.
„Akkor most biztos megéhezett – gondolta kacsamama, ahogy a vízben lubickoló fiókáját nézte –, biztosan kishalakra vadászik, és jól belakmározik belőlük.”
Veled előfordult már, hogy rád szóltak az asztalnál, hogy ne játssz az étellel? De mit tegyél, ha nem vagy éhes? Mert amikor éhes vagy, biztosan te is felfalsz mindent válogatás nélkül.
Bizony Dódira is rászólt volna az anyukája, ha tudja, mit csinál a fiókája, amikor a víz alá bukik. De szerencsére nem tudta. Mert Dódi nem ette meg a halacskákat. Nem is vadászott rájuk. Eszébe sem jutott! Hanem játszott velük! Kergetőztek a víz alatt, bújócskáztak az iszapban. Olyan jól eljátszottak, hogy Dódi észre sem vette, hogy leszállt az est. A többiek már rég meg is vacsoráztak, lefekvéshez készülődtek.
– Dódikám, most már ideje lenne bejönni! – kiáltott ki a sáslevelek közül gácsérpapa.
Dódi azonnal ugrott, és amint partot ért a lába, a gyomra is megkordult.
– Jaj, kacsamama én olyan éhes vagyok! Mi lesz a vacsora?
Kacsamama aggódva rázta meg a fejét:
– Hát, nem is tudom. Nem igen van más, csak maradék… Egy kis kendermag, pitypang, tyúkhúr…
– Ide vele! Minddel! Olyan éhes vagyok, mint egy farkas. Vagyis – bizonytalanodott el Dódi egy pillanatra –, vagyis, mint egy kiskacsa, aki egész nap a vízben hancúrozott!

Bertóti Johanna: Trillák

Tóth Saci

Ha már nem férek magamban,

rázendítek több szólamban.

Tittiritti, pamparampam,

gitár kísér, cselló, tam-tam.

Ugye, nem világos nektek,

több szólamban hogy éneklek.

Nem tudhatjátok azt, nem, nem,

hogy egy madár dalol bennem.

***

Ha már nem férek magamban,

szárnyra kapok, mint a dallam.

Megvan rá bennem a hajlam,

egyéb sem kell, minthogy hagyjam.

Szárnyalok a levegőben.

nem néznétek ki belőlem...

Mert nem tudjátok azt, nem, nem:

egy madárraj reptet engem. 

Kiss Ottó: Kicsi fecskék

Lázár Zsófia

Repülgetünk, kicsi fecskék?

Nincsen meg a pórázunk?

Elszakadt tán az ereszték,

és egy kicsit tornázunk?

Úgyis tudom: minden madár

elrepül majd messze.

Vajon, aki visszatalál,

olyan madár lesz-e?