Miklya Luzsányi Mónika: Csirib és Csarab iskolába megy

Miklya  Emese Sára  illusztrációja

– Hurrrá! Hurrrá! Kezdődik a suli!!!! – kurjantott egy nagyot Csarab. Nem csoda, hogy ennyire örült. Már régóta várta az iskolát. A manóiskolát, ahol kitanulhatja a manóságot. Örömében manókereket hányt. Meghempergett az őszi avarban, és lebukfencezett a dombról. Aztán ugrándozva szaladt tovább a völgybe, egészen addig, amíg zsupsz! Hasra nem esett. Egyenesen a tócsa közepébe.

– Jaj, Csarab! Mit csinálsz? – sopánkodott az ikertesója, Csirib. – Mit fog szólni a tanító néni, ha meglát ilyen mocskos ruhában?

De Csarab csak legyintett. Ugyan! A manóiskolában csak nem törődnek már ilyen ostobaságokkal, hogy tiszta ruha. Meg hogy nincs bekötve a cipőfűződ. Vagy rosszul gomboltad be az inged. Csálén áll a manósapkád. Ugyan, ki törődik az ilyesmivel? A manónak éppen az a dolga, hogy rosszalkodjon. Hogy kibillentse a dolgokat a helyükről. Nem sokat, csak egy kicsit. Egy darabkányit. Jónak meg rendesnek lenni a tündérek dolga. Egy manó ne tündérkedjen!

Igen ám, de azt nem tudta Csarab, hogy bizony a manóságnak is rendje van. És hogy ezt a rendet meg kell tanulni. Erre a rendre pedig éppen a tündérek tanítják meg a manógyerekeket. Nem is akármilyen tündérek, hanem az illikek. Ők többnyire tudják, mit kell tenniük a kismanóknak, hogy ne keveredjenek bajba. Ha mégis bajba keverednek, akkor pedig segítenek nekik, hogy mihamarabb kikecmeregjenek a csávából.

Csarabnak is segítettek, már rögtön az első napon.

Mert bizony, alighogy belépett a Hanga-völgyi manóiskolába, Csarab azonnal szembetalálkozott Rakonca tanár úrral, a manóiskola igazgatójával. Pontosabban nem is szembetalálkozott vele, hanem belebotlott. Egészen pontosan majdnem felborította, amikor harsány diadalordítással kivágta az iskola kapuját.

– Halihóóóóóó! Kismanók! Mindenkinek helló-bellóóóóóóóó…

Mondjuk ez a „heló-beló” már elég halványra sikeredett. Pontosabban halkra. Alig lehetett meghallani. Mert egészen pontosan Rakonca tanár úr méretes hasába üvöltötte bele a köszöntést Csarab. És egy igazgatói manópocak tökéletes hangszigetelő.

– Jóóóóóó napot kívánok! – köszönt vissza határozottan Rakonca tanár úr.

– Cso-cso-csókolom… – nyögte ki Csarab, mire Rakonca tanár úrnak vészjóslóan megrándult a szemöldöke. Még szerencse, hogy Csarab mellett ott volt Csirib, aki a legtündéribb mosolyával viszonozta a köszöntést:

– Jó napot kívánok, igazgató bácsi.

Rakonca tanár úr megenyhült egy kicsit, de a fellegeket Ilma tanító néni oszlatta el a homlokáról:

– Ugyan, ugyan Gáspár, ne legyen már ilyen szigorú – repkedte körbe az igazgatót –, hiszen ezek még csak kismanók. Pont azért jöttek ide, hogy megtanulják, hogyan kell egy manócskának viselkedni – és egy illantással letörölte Csarab arcáról a sarat. Bekötötte a lógó cipőfűzőjét. Rendesen begombolta az ingét. És levette a fejéről a sapkáját. Mert az iskolában nem hordunk sapkát. Még manósityakot sem.

Rakonca Gáspár a rend kedvéért ráncolta még egy kicsit a homlokát. De valójában mosolyogva nézett a két kis ikermanó után, ahogy Ilma tündérrel elvonultak az osztályterem felé. Mert pontosan tudta, hogy a tündér segít a legrakoncátlanabb manónak is rendes manócskává válni.

Pedig Ilma tündérnek nem volt könnyű dolga Csarabbal. Mert melyik kismanó bírja ki, ha megkérdezik, hogy ne válaszoljon azonnal? És ha tudja a jó választ, ne ugorjon fel a padból? Hogy csak akkor vegye elő az illapálcát, amikor a tanító néni megengedi? Hogy ne tolakodjon a tornasorban? Csarab biztos nem.

De hiába kiabált. Hiába ugrott fel a padból. Ilma tanító néni nem őt szólította fel. Hanem Csiribet, aki rendesen ült és jelentkezett. És Csirib kapta a piros pontot. Vagy egy másik rendes kismanó. Csarab persze dühös volt. Nagyon dühös. De hiába dühösködött. Addig nem szólították fel, amíg nem jelentkezett rendesen. És addig piros pontot sem kapott, amíg bekiabálta a megoldást. Hiába illantott két pillangóból tízet matekórán. Hiába találta meg elsőként a manóbetűket. És hiába mászott fel elsőként a fára tesiórán. Hiába fújta a legszebb szappanbuborékot. Nem kapott piros pontot. Mert a pillangók szerteröppentek. A manóbetűk meg, ahogy felbukkantak, már el is tűntek a szeme elől. Pedig a többiek csodálatos manószavakat tudtak kiolvasni belőlük. De Csarab nem látott semmit. A szappanbuborékok is szétpukkantak azonnal, nem légtáncoltak, mint a többieknek. De a legrosszabb a fáramászás volt. Mert Csarab nem vette észre, hogy Ihorka ott mászik alatta. És majdnem lepottyantak mind a ketten. Még szerencse, hogy egy illamlással ott termett a tanító néni, és megmentette őket.

– Látod, Csarab – szólt Ilma tanító néni –, jobb lett volna, ha kivárod a sorodat.

– De én nem tudom! Nem megy! Egyszerűen nem működik – sopánkodott Csarab, és vészesen lefelé görbült a szája.

– Hát, ha annyira nem megy, segíthetünk egy kicsit a dolgon – és egy apró szelencét vett elő. – Tudod, mi van ebben? – kérdezte Csarabot.

A kismanó megrázta a fejét.

– Tündérpor. Ha rád fújok egy kicsit, segít jónak lenni. Szeretnéd?

Csarab lelkesen bólogatott. Annyira azért nem akart jó lenni. De piros pontot nagyon szeretett volna. Így Ilma tündér ráfújt egy csipetnyi illanó tündérport.

És mi történt? Attól a pillanattól kezdve Csarab nem kiabált bele az órába, hiába tudta a választ. Nem ugrált fel a padból, és nem kezdett illantani, mielőtt Ilma tündér megengedte volna. Nem lökdösött ki senkit a tornasorból, és még a manóbetűket is hagyta, hadd mutassák meg maguk a titkukat. Pedig tündérpor ide, tündérpor oda, egy csöppet sem volt könnyebb dolga Csarabnak. Mert szíve szerint azonnal belekiabálta volna a jó megoldást. Rögtön elkezdett volna illantani. És persze ő mászott volna fel elsőnek a juharfára. De nem tette. Mert megértette, hogyha ki akarja tanulni a manóságot, nem árt hozzá egy kis tündérkedés. Nem sok. Épp csak egy csipetnyi.

Tóth Ágnes: Festeni kellene

                     

Simonyi Cecília illusztrációja

                           Apám mondta, festeni kellene,

                                    Mondtam jó, csak öcsém volt ellene, 

                                    Sajnálta nagyon azt a húsz graffitit,

                                    Amit a szobában a négy falra írt.

Nagyanyám szólt, nem kell az időt húzni,

Olyan festőt hívj, ki jól tud csíkot húzni,

Hát hoztam másnap egy profi krapeket,

Ki előre kérte az előleget.

De hiába vártuk, nem jött el másnap,

Nagyanyám szegény egész belesápadt,

Apánk örjöngött, két rendőrt is hívott,

De pénzünkkel a festő elhúzta a csíkot.

Másik festőt hívtunk, úgy negyven lehetett,

Azon, hogy átvertek, jó nagyot nevetett,

Először ivott, aztán uzsonázott,

Majd elkérte a bringám és elkarikázott.

Budai földet hoz, kiáltotta hátra,

Családunk két hétig hiába is várta.

Azóta már biztos Budán festeget,

Nem hagyott mást hátra, csak egy ecsetet,

Gyanús volt nagyon a harmadik mázoló,

Olyan volt akár egy kopott házaló,

Létrát is hozott meg festékes vedret,

Kaparta a falat, szappanozott, festett.

Három tojást vettünk naponta az enyvbe,

Esküszöm, szagától nem mentünk a mennybe.

A festékbe tejet, a festőbe rumot,

Addig állt a létrán, amíg le nem bukott.

Zöld, fal kell, az nyugtat, esküdött az égre,

Máig sem értjük, miért festette kékre.

Elment végre festőnk, a nagy filozófus,

Azóta jár hozzánk három pszichológus.

Kertész Edina: Miért van az embereknek térde?

Borbély Erika illusztrációja

Réges-régen a világ nem olyan volt, mint most, hanem egészen más. Sokkal nagyobb volt a nap, az elefántok szőrösek voltak, a halak meg két lábon sétáltak a tengerparton, úgy gyűjtögették a színes kagylókat, abból nyakláncot fűztek, a nyakukba akasztották. Mert akkor még a halaknak volt nyakuk. A sárkányok egyszer gonoszak voltak, máskor meg jók, mikor milyen kedvük volt, a csuda sem tudott kiigazodni rajtuk. De ami a legmeglepőbb, a postahivatalok is tovább nyitvatartottak. Egyszóval csudálatos egy világ volt ez, ami réges- régen volt.

            Abban az időben az embereknek nem volt térde. Nem tudtak leülni, mert nem hajlott a lábuk, sem bukfencezni, nem is beszélve a biciklizésről. Bizony, sokkal nehezebb volt az emberek élete ebben a réges- régi időben. Merev lábbal jöttek-mentek, mintha gólyalábon járnának, így köszöngettek egymásnak.

- Hárbujúdú – így köszöntek, mert azt még nem mondtam, hogy akkoriban az emberek egészen máshogy beszéltek, mint most. Mindenki egy nyelvet beszélt, de olyat, amit ma már senki sem értene. Az például, hogy „hárbujúdú”, azt jelentette, boldog egyeneslábú napot kívánok, kedves uram. Azt a szót, hogy „térd”, nem is ismerték, hogyan is ismerhették volna, hiszen nem volt térdük. Most jut eszembe, hogy könyökük sem volt, egyenes volt a karjuk, mint valami madárijesztőnek, így járkáltak, egyenes karral és lábbal. Folyton összeakadt a kinyújtott karjuk a zsúfolt villamoson, nagyobb fékezésekkor meg ide-oda dülöngéltek, mert nem tudtak megkapaszkodni, hiszen nem hajlott a karjuk.

            Bizony, kemény egy világ volt az, és akkor még nem is beszéltünk a sárkányokról. Azaz az előbb már említettük őket, de csak úgy érintőlegesen. Jobb a sárkányokkal nem packázni.

            No elég az hozzá, élt ebben a réges régi világban egy kisfiú, akit Könyöknélküli Kóklernek hívtak. Azért hívták Kóklernek, mert csuda egy eleven kisfiú volt, folyton jött-ment, kézen állva járkált, ha meg ezt megunta, fekvőrendőröset játszott. Lefeküdt keresztben a járdán, és a járókelők, mivel nem hajlott a lábuk, nem tudtak átlépni rajta, hát bucskáztak egy nagyot, Kókler meg kacagott rajtuk. Komisz egy kölyök volt ez a Kókler.

            Na de meg is járta, meg ám. Hiszen a komisz kölykök mindig pórul járnak, legalábbis a mesékben.

            Egyszer, amikor éppen fekvőrendőröset játszott, arra jött egy hatalmas, szőrös elefánt. Nem vette észre Kóklert, és az egyik lábával rálépett Kókler egyik lábára, a másikkal meg a másikra, pontosan a lába közepére, ahol most a térdünk van, a harmadik meg a negyedik lábával meg Kókler két karjára lépett rá véletlenül. Kókler lába és karja reccsent egy nagyot, aú, ez fájt, kiabált hangosan, összeverődött rémülten a sok járókelő. Nem kell aggódni azért, nem fájt neki annyira, mert még azt sem mondtam, hogy akkoriban az embereknek rágógumiból voltak a csontjaik, a bréktáncot is akkor találták ki és a kor emblametikus figurája volt Májköll Dzsekszon is.

- Jaj, bocsánat – dünnyögte a szőrös elefánt, ami igazából úgy hangzott, „csárli kiszinger”. – Ritka egy udvarias állat volt ez a szőrös elefánt és őszintén bántotta a dolog.

Kókler felült és fájós lábát és karját dörzsölgette. Mindkét karja fájt, ezért felváltva dörzsölgette azokat is, közben sziszegett, hajaj, meg fú de fáj.

Aztán megpróbált felállni. Hát csodák csodája, amint felállt, a lába térdben meghajlott, mind a kettő, öröm volt ránézni. Aztán a könyökét hajlította be, mind a kettőt. Az emberek csak csodálkoztak, ejnye, de megtérdesedett, de megkönyökösödött ez a Kókler. Kókler meg próbálgatni kezdte új tudományát. Bukfencezett, biciklizett, tigrisugrást is csinált, szóval mindent, amihez térd meg könyök kell, az emberek meg csak csodálkoztak, hinyje no.

            Mondanom sem kell, azután mindenki térdet meg könyököt akart magának. A szőrös elefántnak sok dolga lett hirtelen, az egész családja besegített, reccs, aú, hú de fáj, mindenhonnan ez hallatszott, de aztán meg is lett benne a köszönet, mert mindenkinek lett térde meg könyöke, és olyan boldogan bicikliztek, meg tigrisbukfenceztek, meg labdáztak, hogy mindenki a csudájára járt.

            És hogy milyen volt, amikor még minden ujja össze volt nőve az embereknek és nem tudtak csettinteni meg mindenfélét mutogatni? Legközelebb azt is elmesélem.

           

           

Bertóti Johanna: Lefekvés!

Bán Kitti illusztrációja

                                                 Fogat mosni? Lehetetlen!

                                                 Ijesztő tárgy az a tubus...

                                                 Megnyomom, és jön a fogkrém,

                                                 Habzó, mentolos kis mumus.

                                                 Mosakodni? Lehetetlen!

                                                 Hiába mondod, hogy víz csak.

                                                 Nem tudod, milyen fájdalmas,

                                                 ha a víz csíp, ha a víz – csap?

                                                 Lefeküdni? Lehetetlen!

                                                 Szemem leragasztja álom.

                                                 Nem tudom többet kinyitni,

                                                 bármily erősen próbálom.