Bertóti Johanna: Versidő

 

Kalas Zsuzsa illusztrációja

Ez most már az. Írni kéne.

Hogy érhetnék a versrévbe?

Figyelem kell. Nyugalom.

Túlságosan akarom.

Minden négyzetcentiből

a minden szól, a semmi dől.

Kellene? Nem kellene,

túl nagy a vonzereje.

Mint mágnes, az akarás

rám ragad. S hol a varázs?

Jó volna úgy verset írni,

ahogy néha a csend síri,

ahogy lepke gézszárnyán

meg-megcsillan a magány,

ahogy ring a lenge fény

egy levél erezetén,

ahogyan egy fa kidől,

s növeszt új, zöld ágakat,

ahogy megbotlik az idő,

s egy másodperc kimarad.

Nagy Izabella: Útmutató, ha valaki váratlanul mesébe pottyan

 

Szabó-Szemenyei Eszter illusztrációja

 

Nem lehet felkészülni effélére.

Hogy egy júliusvégi napon belepottyanjon egy csapat

kíváncsiskodó egy odakészített mesébe. Egy véletlen mesébe.

Csak bandukolnak, bandukolnak, libasorban

és potty. Már benne is vannak, bár még nem észlelik.

Tehát, először is, a Költő meg kell álljon. Látja ezt a két marhát,

Kárpáti borzderest, lila nyelvekkel, csípős legyekkel körbevéve.

Szerbusztok, marhák. Így szól a Költő, és a marhák

megnyalintják lila nyelvükkel fényes marha orrukat. Aztán

hátrafordulva, elhessegetik a csípős legyeket véknyukról.

Ez nem harap ám, mondja a Gazda, pocakos bácsi. 

Barnára pedzett kerek hasú. A kuvaszra érti. Pedig a Költő

még a marhákkal társalog, költőszavai nélkül.

Kihívták a rendőrséget is, mert a kutya ugat. Micsináljon, ugat.

Hümmögünk és bólintgatunk, mint akik érteni vélik a világ menetét.

Másfelől, a fagyis Lacit egy, tudjátok, egy olyan verekedős

filmből vágták ki, s helyezték ide nekünk. A fagyiskocsiján fagyisdallamú

zene szól. És a fagyiskocsijából saját főzött puncsfagyit árul. Mazsolával.

No, de nem Laci a neve, nem lehet mindenki Laci, aki mesébe szorul.

Ezt is figyelembe kell venni, ha errefelé fagylaltot akarnál vásárolni. Fagyiskocsiból.

A méhes fiú kékszemű. Méhfotós pólót visel izmain, és ráadásul mézbort árul, 

huncutul átvágja a méheket, akik színes virágpor gömböket hoznak neki haza.

Egyszerűen kézen fog és bevisz a méhzajba. Harmincötfok a méhkaptár, 

szárnyzümmögéssel, benn fekszem a méhekkel, mézízű légben, míg ők mézet szöszölnek.

Apiterápia, szól Emő, és felkacag. Kacagni illendő, ha mézet lélekzel.

Ó, és ne feledjük, hogy minden út oda visz, a házhoz. Nem is a házhoz,

az utca végin kezdődő löszvájat úthoz. Ott oly sötét van, a szurdikban, hogy a fák

kiengedik szellőzni rücskös gyökerüket, és ha kora reggel mennénk épp 

arra, láthatnók, ahogy integetnek egymásnak. Persze törzsükkel és ágaikkal

úgy tesznek, mint minden fa. Sudáran nyújtóznak és illegnek a nyárba.

Egyszóval, nem lehet felkészülni effélére.

Hogy egy júliusvégi napon belepottyanjon egy csapat

kíváncsiskodó egy ottfelejtett mesébe. Egy számukra készült mesébe.

Csak pihegnek, pihegnek, elnyújtózva

és potty. Már benne is vannak, bár már nem észlelik.

 

Németh Eszter: Zsürke és a Landsknecht-ek

 

Szántói Krisztián illusztrációja

Németül itt olvasható/deutsche Version

    Nyár volt, az első kaszálások szénabálái már ott gyűltek a dombokon, a tölgyerdő fái szinte beleolvadtak a táj életteli zöldjébe. Nem a tavasz harsogó zöldje volt ez, hanem a nyár érett, elmúlás felé induló, kiegyensúlyozott, súlyos zöldje. Valahol a távolban a vaddisznókoca hívta makkra éhező utódait.
    A csillagpázsit szálai kicsit ugyan csiklandozták az orrát, de Zsürke nem törődött vele, eldobta magát a domb tetején, jól megnézte magának a rendesen kibodorított bárányfelhőjű eget, megfeszítette az izmait, és rákészült, hogy legörögjön a domboldalon, már a domb közepén hömbölgött, amikor lent a völgyben az erdő szélén kis csapat vidám, színes foltja bukkant elő.
    Zsürke megfékezte a kacagó görgését, kis árkot szántva a domboldal füves, csillagpázsitos oldalába. A kopott lennadrág, a koszosfehér ing és a kopott, zöld mellény, no, meg a szorosan mellkasához fogott vászontarisznya nem árulta el a domboldalban megbúvót, a szőke haj, mint egy ott felejtett szalmacsomó simult a tájba.

Németh Eszter: Kriechender Hennich und die Landsknechte

Szántói Krisztián

Übersetzung/Fordítás: Eszter Németh
Korrektur/Szerkesztette: Lukas Krois

magyar eredeti/Original auf Ungarisch

Vorwort: Einige Hügel von Kisszékely sind mit dem Hundszahngras (Cynodon dactylon) bedeckt. In wortwörtliche Übersetzung heißt es Sternengrass oder Sternenrasen. Für das Hundszahngras gab es auch weitere Trivialnamen, sowohl auf Ungarisch als auch auf Deutsch. So bekam der Protagonist dieser Geschichte seine Namen, Zsürke oder Kriechender Hennich (Mittel- und Süddeutschland).

Es war Sommer. Die Heuballen der ersten Mäharbeiten lagen bereits auf den Hügeln und die Eichen waren beinahe mit dem leuchtenden Grün der Landschaft verwaschen. Es war nicht das leuchtende Grün des Frühlings, sondern das reife, verblassende, ausgewogene, schwere Grün des Sommers. Irgendwo in der Ferne rief eine Wildschweinsau nach ihren hungrigen Sprösslingen, die sie zu den Eicheln führte.

Die Fäden des Sternengrases kitzelten ihn ein wenig in der Nase, aber Hennich achtete nicht darauf, schmiss sich auf die Hügelspitze hin, warf einen langen Blick auf die sorgfältig geformten weißen Wolken am Himmel, spannte seine Muskeln an und bereitete sich darauf vor, den Hang abwärtszurollen. Er kullerte bereits in der Mitte des Hügels, als unten im Tal am Waldrand eine fröhliche, bunte Truppe auftauchte.

              Kriechender Hennich bremste die fröhliche Rollerei und pflügte einen kleinen Graben in die grasbewachsene, sternenübersäte Seite des Abhangs. Die abgetragene Hose, das ausgewaschene weiße Hemd und die ausgefranste grüne Weste, sowie der Ranzen, den er eng an seine Brust drückte, ließen nicht erahnen, was in den Hügeln lauerte, und das strohblonde Haar fügte sich in die Landschaft, wie ein vergessenes Strohhälmchen.