 |
| Illusztráció: Zsengellér Lizi |
Majoros Emma: A varázsló
Volt egyszer egy varázsló. Egy nyúzott, kopott varázsló. És úgy is varázsolt. Mint egy nyúzott, kopott varázsló. Úgy, mint aki nem is tudja mi fán terem a varázs. Úgy, mint aki azt sem tudja, mit csinál. A város lakói mind rettegtek tőle. Gyúrt egy varázslabdát, varázsszavakkal, hangokkal és betűkkel, és falhoz vágta, mint egy kisgyerek. És mindenki szétszéledt. Saját mulatságára csinálta, dobálta és dobálta és dobálta a varázst, és aztán megcsodálta, amit alkotott. Gyöngysort fűzött varázsszavakból, de hogy mire fűzte, ő sem tudta. Csak lóbálta és csapkodta és vihorászott, mint egy kisgyerek. Nevetett a beszélő állatokon, táncolt az életre kelt tárgyakkal, úszott a hullámzó utcakövek között, és megosztotta legmélyebb gondolatait a sóhajtó szökőkúttal.
Addig-addig hadonászott varázsgyöngysorával, hogy most egy papucsban lakik a nyúzott, kopott varázsló. Szobájában a falak felhőkből vannak, a csillár csipkéből, a porcelán kád elfolyik, ha hozzáérsz és minden tükör sóhajt, amikor belenéz valaki. Van egy lépcső az ágya mellett, ami sehova sem vezet, a vízcsapok felszívják a vizet, és ha gyertyát gyújt, elkezd szakadni az eső a felhőfalakból. És hiszed, vagy sem, nincsen papucsa. Csak egy magányos varázsló, nyúzott, kopott varázslabdákkal, ki egy ócska fapapucsba száműzte magát, egy feje tetejére varázsolt fantáziavilágban.
