Pimpáré és Vakvarjúcska nyomán
Ott
kezdődik a vége, hogy vakvarjú, a királyi pék megszegte a kalácsot, és mellette
a szót is, de ez senkinek sem tűnt fel, egyedül Pimpárénak, aki véletlenül
előre ismerte a forgatókönyvet, amit nemcsak ő, de vakvarjú is forgatott. Hát
így történt, hogy a király, a királyné, a királynép, a királynap tátott szájjal
nézte a kalácsot, ami puha fellegekben kúszott az orrhoz. A király, a királyné,
a királynép, a királynap harapott, rágott, nyelt és hátradőlt, és mikor hátuk a
székhez ért volna, egyszerűen eltűntek mind.
A
királyi cégtáblát így váltotta fel a péklapát, ami vakvarjú rémeszköze. Ő hívta
így, nem is Pimpáré, aki egész nap gyűrte az ingujjat és gyúrta a kalácsot,
mert vakvarjú fejében egy gondolat járt.
–
Ha ő nem látja a világot, akkor senki sem.
Ezért
csepegtet gonosz neszt a kalácsba, ezért araszol városból faluba, faluból
városba, hogy a kalács puha fellegekben kússzon, másszon és tűntessen. Mert aki
abból a kalácsból harapott, rágott, nyelt és végül hátradőlt, az eltűnt mind.
Mintha kipukkant volna, semmivé lett. És ha felütöd a telefonkönyvet, akkor
láthatod, hogy mennyi benne a péklapát és mennyi a korona.
 |
| Bódi Kati illusztrációja |
No
de tovább! Bár Pimpáré szívében ott élt a király, a királyné, a királynép, a
királynap, mégis egyedül volt, vagyis mégsem, mert barátja volt egy vízkő, egy
rozsda és egy korom.
Ugyanis
mióta a királyi cégtáblát felváltotta a péklapát, az aránykádat megitta egy
vízkő, az aranycsillárt megette egy rozsda, az aranyhajat megszerette egy
korom, Pimpáré beszélt hozzájuk és gondoskodott róluk.
–
Kicsi vízkő! Megitatlak, hogy növekedj, hajolj közelebb!
–
Kicsi rozsda! Megetetlek, hogy növekedj, hajolj közelebb!
–
Kicsi korom! Megszeretlek, hogy növekedj, hajolj közelebb!
De
ők éppen nem hajoltak. A vízkő, a rozsda, a korom mozdulatlanul néztek, és
hallgatták a kopogást. Kopp. Kopp. Kopp. Megjött a bot, ami belereccsent a
padlóba, és vakvarjú, máskor is, de akkor biztosan, megállt Pimpáré előtt.
Pimpáré összehúzta a lábait, és nézte a botból kinőtt kezet, amiből kinőtt egy
has, hasból egy nyak, nyakból egy fej, és a fejből a kéreg mögé bújt szemek,
amelyek nem látták, csak szúrták a tekintetet, mert vakok voltak, mindketten.
Pimpáré
tudta, mi a dolga. Gyűrés, gyúrás, sütés, futás, csakhogy elkészüljön a kalács
és eltűnjön a nép.
No,
nyomjuk meg a mese-stoppot! Pimpáré miért segített vakvarjúnak olyan kalácsot
sütni, ami képes volt eltűntetni az egész világot? Pimpáré talán megbolondult,
vagy csomó nőtt a szíve helyén? Szó sincs róla. Egyszerűen tudta jól, hogy
csakis így láthatja újra a királyt, a királynét, a királynépet és királynapot.
Nem egyszerű meselogika, az biztos, de elég, ha ő érti. Na, nyomjuk meg a
mese-playt!
Pimpáré
megfogott éppen egy vödröt, és elindult egy folyó són, mert vakvarjúnak sok
sóra volt szüksége, majd valahol, nem tudni hol, felmászott egy kidőlt fára,
ami azért állva maradt, és a fa tetején, egy örökzöld nevű levél helyén nagyot
sóhajtott, és ezt mondta neki a sóhaj.
–
Hah. A kérges fal eldől. Hah.
Pimpáré
tovább sóhajtott.
–
Hah. Hah. Csak szívharmat kell hozzá, semmi más. Hah. Hah.
Pimpáré
megrázta magát, mert nem tudta, hogy mi is az a szívharmat, és hogy miféle
kérges falnak kell eldőlnie, ezért kihajolt a meséből, közel hozzád, megfogta a
kezed, nem eresztett, behúzott magához, és kérdezett.
–
Érzed a hideget? Csepeg a testedre.
Te
talán érezted, de csak addig, amíg Pimpáré meleget nem szőtt belőle.
Majd
Pimpáré rád nézett, és újra kérdezett.
–
Szívharmatot hoztál-e?
Te
ráztad a fejed, és lógattad, hogy nem, és addig ráztad és lógattad, míg a
szemedből kiesett egy csepp szerencse, egyesen Pimpáré lába elé. Felvette,
megleste, kölcsönkérte tőled, mert talán ő is egy szívharmat, te persze örökbe
adtad, majd elköszöntetek egymástól, Pimpáré lapátra tett, péklapátra, hacsak
nem te ültél rá magadtól, és óvatosan kicsúsztatott a meséből. Pont most. Na,
figyelj, ne bambulj!
Pimpáré
utána elment, és pont időben tette, mert vakvarjú botja már megint kopogtatott,
hogy az idő fogy, belefogy a kalácsba. Így jött újra a gyűrés, gyúrás, sütés,
futás, csakhogy elkészüljön a kalács és eltűnjön a nép, és a végén, a végén
Pimpáré fogta a cseppet, beleejtette a kalácsba, amit tőled kapott, és…
De
Pimpáré ekkor gyorsan belelapozott a forgatókönyvbe, mert érezte, hogy nagyon
nekiszaladt a végének, ami bár hepi, de azért van még előtte hepe is meg hupa
is, nem csak hepi, mert…
Jött
vakvarjú, megsütötte a kalácsot, a rejtett cseppel, ami talán szívharmat, és
akkor belenyomta a nagy vakvarjús orrát a kalácsba, és akkor feltekerte a
hangerőt, mert ő nemcsak kopogni tud a botjával, hanem beszélni is.
–
Beletettél valamit a kalácsba, Pimpáré? – kérdezte, miközben kéreg mögé bújt
szemekkel szúrta a tekintetet.
Pimpáré
bátran mondta, hogy ő csak lisztet hintett, és tojást, aztán sót a folyó sóról,
és vizet, valamennyit, de egyébről nem tudott, így bólogatott.
Csakhogy
vakvarjú orra kiszimatolt téged, aki ezt hallgatod, mert itt hagytad a cseppet,
ami talán szívharmat. De szerencsére Pimpáré gyorsabb volt a lassúnál, és
testcsellel három kalácskatonát gyömöszölt vakvarjú szájába, amitől vakvarjú
félrenyelt. Pimpáré erre odaugrott a háta mögé, mert ott lehet csak hátba
vágni, így hát hátba vágta vakvarjút, és ezzel befejeződött a mese, mert
vakvarjú kiköhögte magából a királyt, a királynét, a királynépet, a királynapot
és egyébként mindent, ami valaha is hiányzott a világból.
Hogy
mit tett ezek után Pimpáré, nem tudni, mert vakvarjú mérgében lenyelte a
forgatókönyvet, és elszaladt vele.
