 |
| Simonyi Cecília illusztrációja |
Szabó Imola Julianna: Tenyérélen
Bevackolok a láthatatlanba. A kékbe, ami úgy illan el a város felett, akár a füst. Háztetőt formálok a fényből, tenyérélre hajtom a fejem. Éjjel hűvösebbek a hangok, szinte kongatnak a tálak hasán. Kocognak a megfakult árnyak, hátamra terítem őket. Fekete is lehetnék, ha nem lenne most minden fehér. Havas. Üres. Tiszta. Anya szerint az éhség vak madár, oda száll, ahol éppen nem tépik a szárnyát. Nem tehetek róla. Magokat és morzsákat kaparok a zsebrésemből. Olyan apró, mint az ágyamon a párna. Tollak repülnek, akár a könyvlapok. Miféle tinta a könny, ha láthatatlan? Éjjel hidegebbek a hangok. Szelídítem őket, mint langyos radiátor a lila ujjakat. Anya szerint madarak leszünk, átvágjuk a távolság kötelét, és újra visszajöhetünk a földre. Fa leszek ebben a parkban. Kő leszek a Holdban. Vas, a szilánk élén. Fény, a kiégett résben. Tó leszek, vagy egy gally. Csak ember. Csak ember ne legyek újra.
 |
| Kovács Janka-Bernadett (5 és fél éves): Mi lenne, ha madár lennék? |
Miklya Zsolt: Égen-földön
Égen cinke lennék,
földön kócsag, árva.
Égre dalom vinne,
aranycinke szárnya.
Vízparton maradnék
víztükörbe zárva.
Égen csillag lennék,
földön porszem, apró.
Csillagfény fonálból
szőtt pléd alatt alvó.
Learatna a Nap,
nappali fénysarló.
Otthon hárman lennék,
három madárgyermek.
Akik csak röpködnek,
s közben énekelnek.
Anyának, apának,
madárnak, Istennek.
Eredeti megjelenés: Tenyérélen – Égen-földön
