![]() |
| Bódi Kati |
Egy fülledt nyári délután a szürkegém a tóra szállt
(pénteken vagy tán szombaton, bár gémileg ez pont egál),
és látta, hogy a régi ág a vízből most is úgy kiáll,
úgy hívogat, mint kilátó az elnyújtózó domb hasán.
Hát elfoglalta őrhelyét, hű őrszemként a tó felett,
csak ült, nyugalom szobraként, nem illegett, nem billegett.
Bár szél fodrozta a vizet, s csillantak ezüst pikkelyek,
a délceg strázsa nem vesztette szem elől a lényeget.
Hogy mit figyelt? A békakórus hamiskás alt szólamát?
Talán a tőkés récepár naplementés szép randiját?
Molnárkameccset, nyírfatáncot, fecskék légi műsorát?
Kagylóhéjban gondolázó vízicickány-famíliát?
Egyiket sem. Megsúgom: e pénteken (vagy tán szombaton)
hétfaluban világhírű esemény történt a tavon.
Körben mólók porondjain pecások léptek színre ott,
egy aranyhalat kaphat majd, kinek zsákmánya legnagyobb.
Kapásra várt a sok pecás, s a mesés díjról álmodott.
Három kívánság nem csuka! Good bye, gondok és nyomorok,
üdv kényelem, szabadság és bankszámlán pergő milliók,
örökös horgászengedély, és üdv, színarany pecabot.
Éppen ez az, mitől a büszke szürke gémünk rettegett:
hogy egy burzsuj hobbipecás még unalomból itt reked,
itt ül reggel, itt ül este, horgászik pontyot, keszeget,
tavat kifoszt, unalmat oszt, majd otthon homárt eszeget.
Vitorla-szárnya megfeszült, csak egy csapás, egy pillanat,
s a gém a túlpartig repült. Egy csíkos napernyő alatt
piros vödörből hirtelen kikapta az aranyhalat.
„Game over”! rikkant reptiben, s utána csak a csend maradt.
Szerkesztette: Miklya Zsolt

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése