Dobó Dorottya: Egy szörny lakik a padláson

 

Godina Eszter

Panni már egészen kicsi kora óta utálta az ijesztő dolgokat. 

Apa még listát is írt arról, hogy mi mindentől fél, mert azt mondta, ennyi mindent nem lehet megjegyezni: az égzengéstől a nyári viharban, a radiátor zörgésétől a téli hidegben, a hűtő zúgásától az éjszakai csendben és attól a pillanattól, amikor egyszer csak leáll a zúgás. A mumustól az ágy alatt, a szörnytől a pincében, a kísértettől a falakban, a boszorkánytól a lépcső alatt, a gonosz törpéktől a hátsó kertben, a faágak sziluettjétől, a pislákoló fényektől, a sötéttől, a tűztől, a tenger hullámaitól, attól, hogy olyan gyorsan biciklizzen, ahogy a szomszéd Peti szokott, attól, hogy Peti elüti a biciklijével és attól is, hogy a többi gyerek kicsúfolja, mert mindentől fél. 

Pedig nem is félt mindentől, nagyon is sok dolgot szeretett, de azokról még senki nem írt listát. 

Például szerette nézni, ahogy a tejföl végigcsurog a túrógombócon, vagy beleszagolni a szobába reggel, mikor anya munkába készülődött, meg azt, amikor este apa hazaért és ő örömében olyan nagyot ugrott, hogy a nyakában kötött ki. De legfőképpen a varázssálat szerette, amit keresztmamától kapott, hogy megvédje őt minden gonoszságtól. Ha veszély közeledett, olyankor szorosan magára tekerte, és láthatatlanná vált a gonosz lények előtt.

Persze pont akkor nem volt nála, amikor apa nyitva felejtette a padlásajtót, és lehajtva hagyta a létrát. Panni megrökönyödve állt az ég felé magasodó fokok előtt, és csak ekkor jött rá, hogy mindeddig megfeledkezett a padlásról. Pedig mennyi félnivaló lehet odafenn. A hideg, a kosz, az ott élő rémséges vadállatok, meg még ki tudja, mi minden. Óvatosan megérintette a fagerendát, a legalsó fokra lépett, és a keze mintha magától mozgott volna, egyre magasabb léceket markolt, mígnem azon kapta magát, hogy talpa a poros padlón koppan, mögötte pedig becsukódik az ajtó.

– Van itt valaki? – kérdezte félénken, és beljebb lopakodott. Meglepetten látta, hogy csupa ismerős tárgy vette körül. A falnak támasztva állt a kiságy rácsa, amit már sokszor látott a családi fotókon, mellette egy hinta, amibe már sehogy sem sikerült belepasszíroznia magát és egy nagy doboznyi babaruha. Úgy megörült a sok kincsnek, hogy még remegni is elfelejtett. Kíváncsian nyúlt a sarokban álló lezárt doboz felé, hogy kinyissa. Fölé hajolt, és mintha a leszörnyűbb rémálma vált volna valóra: egy félelmetes teremtés nézett rá vissza. Egy borzalmas szörny, akinek csüngött a szőr a pofáján, koszos karmai között egy kopott plüssnyulat szorított, miközben ostoba ábrázattal meredt Pannira. Hatalmas ordítás tört ki belőlük, nem is tudni, melyikük kezdett rá előbb, csak úgy zengett a padlás, ahogy kórusban visítottak. Panni lecsapta a doboz tetejét, és rémülten tépte fel a biztonságba vezető ajtót. Kicsin múlott, hogy sietségében le nem esett a létráról.

– Anya, anya egy szörny van odafent! – kiáltotta. – Ott lakik a padláson, ocsmány szőrös feje van és hatalma füle. Mindannyiunkat meg akar enni, anya azonnal el kell költöznünk – hadarta anya után loholva a kamrából a konyhába, a konyhából a fürdőszobába, a fürdőszobából a teraszra, anya pedig nevetgélt, sóhajtozott, nagyokat legyintett, és egyre csak azt hajtogatta, hogy ugyan már, Pannikám, szörnyek nem léteznek.

– Már pedig én láttam! – dobbantott. De senki nem hitt neki.

Elhatározta, hogy levadássza a szörnyet. Ehhez segítségre volt szüksége, ezért elment az egyetlen emberhez, aki csinált már ilyet, és akiről tudta, hogy hisz neki.

– Egy szőrös rémség? És egy dobozban bujkált? Hmm... – ingatta a fejét keresztmama. – Ez úgy hangzik, mint egy grimballusz.

– Igen, az volt! Egy grimballusz – bólogatott lelkesen Panni. – Hogy tudom őt legyőzni?

– Óvatosnak kell lenned, mert a grimballusz szereti a felfordulást. Varázslatra lesz szükséged.

– Ahogy sejtettem – vágta rá Panni.

– Megvan még a sálad?

– Meg, de az nem elég. Hiába nem lát, kiszagolja, hogy ott vagyok.

– Ez igaz. Nézzük, mi van még itt – mormogta keresztmama a szoba végében álló hatalmas, háromajtós szekrényéhez sétálva, ami nyikorogva tárult fel. Egy tényérnyi kis faládikót és egy spriccelős tetejű flakont vett ki, majd eltűnt a konyhában. Mikor visszatért, átlátszó folyadék csillogott benne.

– Tessék, ezekre szükséged lesz – mondta.

Panni kíváncsian emelte fel a ládikó tetejét.

– Gombok? – nézett csodálkozva keresztmamára a százféle apró színes vacakra bámulva. Ennél azért nagyobb segítségre számított. Hogy győzzön le egy félelmetes szörnyet egy marék leszakadt gombbal?

– Nem-nem. Ezek bénító bombák. Akit megdobsz vele, az mozdulatlanná dermed. Ez pedig – folytatta keresztmama felemelve a palackot – az igazság forrásának vize. Akire ráfröccsen, az csakis az igazat tudja majd mondani.

– Hűha – álmélkodott Panni.

– De óvatosnak kell lenned – folytatta keresztmama, és úgy emelte a magasba a mutatóujját, ahogy a szomszéd bácsi szokta, mikor mérges. Panni már tudta, hogy ilyenkor mindig valami rossz dolog következik. – Nem használhatod ám őket akárhogy. Tudod, hogy a sál csak akkor működik, ha nem érsz hozzá senkihez, aki nem lát téged.

– Tudom – felelte.

– A többi varázslatnak is vannak szabályai. A bénító bombát csak olyasvalakire vetheted be, aki bántani akar téged. Ha ártatlan személyre dobod rá, visszafelé fog hatni, és te magad bénulsz meg. Az igazságforrás vizét pedig csak olyanra spriccelheted rá, akinek te magad is mindig az igazat mondtad. Úgyhogy jól gondold meg, ki ellen használod. Ha már valaha becsaptad azt, akire ráfújod, akkor a forrás téged is be fog csapni, és semmi sem lesz igaz abból, amit a másik mond.

Panni boldogan szaladt haza a varázstárgyakkal. A bénító bombákat a zsebébe szórta, a vizespalackot egy madzaggal magára kötötte, a sálat pedig a vállára terítette. Alig várta, hogy elbánjon a szörnnyel, még a keze sem remegett, ahogy egyre feljebb rakta a létrán.

A grimballusz épp egy régi matracon ugrált, és közben gumicukrot evett, amikor rátörte az ajtót.

– Fel a kezekkel, varázslat van nálam! – kiáltotta egyik kezében a flakont, a másikban pedig néhány bénító bombát szorongatva.

– Ne bánts! – felelte könyörgő hangon a grimballusz.

Panni más fogadtatásra számított, és hirtelen nem is tudta, mit feleljen.

– Kérlek, ne bánts, ronda szörny! – szólt ismét a szőrös rémség.

– Te engem nevezel szörnynek? – rikkantotta Panni.

– Igen, te csupaszbőrű fenevad!

– Hogy lennék szörny? Én itt élek lent a szüleimmel. És sosem bántottalak téged.

– Én pedig itt élek fent. És én sem bántottalak téged, mégis a képembe ordítottál, most pedig varázstárgyakat fogsz rám.

Panni lejjebb engedte a kezét, és elgondolkodott. Lehetséges volna, hogy tényleg ő a szörny kettőjük közül?

– Nem akarom, hogy félj tőlem. Én csak egy egyszerű lány vagyok.

– Én meg csak egy egyszerű grimballusz vagyok.

– Akkor szörnyek helyett hívhatnánk egymást barátoknak is? – kérdezte Panni.

– Az nagyon jó lenne – felelte, és hogy ezt megünnepeljék, együtt folytatták az ugrálást a matracon.

Panni nagyon jól érezte magát a grimballusszal.

– Eljössz velem az oviba? – kérdezte, de az rémülten válaszolt.

– Mi van, ha a többi gyerek is megijed tőlem? Nem akarom, hogy ők is szörnynek nézzenek.

– Nem lesz baj, itt a sálam – felelte Panni, és a magasba emelte a varázstárgyat. A sarokból egy széket tolt a bejárathoz, és az ajtófélfa két oldalára erősítette a sálat.

– Így ni – mondta, mikor végzett. – Mikor ezen átsétálsz, láthatatlanná válasz, és amikor visszajössz, újra látszani fogsz.

– Na és te?

– Rám fordítva hat, mert én lent lakom. Így amikor lent vagyunk, vagy amikor oviba megyünk, olyankor te leszel az én láthatatlan barátom, amikor pedig itt vagyunk fenn, olyankor én leszek a tiéd.

A grimballusznak ez nagyon tetszett, és azonnal le is szaladtak a földszintre, hogy elújságolják anyának és apának, akik egy árva szőrszálat sem vettek észre a láthatatlan grimballuszból. Ettől kezdve mindenhová elkísérte Pannit, és az ijesztő dolgok már nem is tűntek olyan rémségesnek, mikor ketten néztek velük szembe.

Szerkesztette: Németh Eszter