 |
| (c)Máraligeti Anna |
Erős szél söpört végig a tájon.
A madarak már behúzódtak a menedékhelyeikre, a hangyák közül az utolsók rohantak a boly felé, mintha valaki egy tál mákkal szórta volna meg a sárgára tikkadt fűvel benőtt szegletet.
A bokrok, cserjék, lágy szárú növények ijedten simultak össze. Tudták, mi következik.
Az egynyáriak nem emlékezhettek rá, de azok, akik évek óta éltek a kertben tudták, hogy Vihar minden évben egyre dühösebb. Szélkarmaival cibálja a fák koronáját, jéggel dobálja a virágokat, s olyan rengeteg esőkönnyet sír el haragjában, amitől végül mindent elborít a fojtogató sár ár.
A kertben lakók közül senki sem tudta, mi dühítette fel Vihart, sem azt, hogyan csillapíthatnák le a haragját.
Bár Vihar tavaly két legszebb ágát letörte, rajta félig érett gyümölcsgyermekeivel, a kert legöregebbje, az almafa csak azt hajtogatta: ez az élet rendje.
A tuják összebújva egymás között sugdolóztak, senki sem tudta, vajon a félelemtől vagy a bosszúságtól sárgulnak-e.
A rózsák szerint az esővízért meg kell szenvedni. S ez a finom, friss fürdő megér minden szenvedést, hiszen utána olyan üdék és vízcseppektől bájosak a szirmaik.
A paradicsomtövek a konyhakertben belekapaszkodtak a karókba, és arról sóhajtoztak, miért nem kerültek egy üvegházba, ahol biztonságban érlelhetnék meg piros gyümölcseiket a gazdának, aki hálából sosem hagyná őket szomjazni.
A szúnyogok a levelek alatt lapulva azon örvendeztek, milyen jót vacsoráznak majd, ha Vihar tovább áll, s előbújnak az emberek.
A fecskék a kertben lévő ház eresze alatti fészkükben kucorogva arról cserregtek, vajon Vihar miért pont itthon dühöng ilyen kétségbeesetten.
A szél újra nekiiramodott. A fák felnyögtek. Meghajoltak. Minden megtelt tépett levelekkel, huhogással, fojtogató porral.
A levegő hirtelen lehűlt. Vihar pillanatok alatt haragos kékbe burkolta az eget és szikrázó szemekkel, dörmögve pásztázta a tájat. Tekintete megakadt egy magányosan álló fán.
Magas volt, egyenes törzsű és nyugodt.
– Hogy képzeled?! – dördült rá Vihar – miért nem hajolsz meg haragom előtt?
– Én nem hajolok meg senki előtt – válaszolt a fa.
– Majd én megmutatom neked – bömbölt Vihar és belemarkolt a fa koronájába. Feljajdult. – Szúrsz? Szétszaggatod a kedvenc haragos kék felhőruhámat!
– Sajnálom, nem állt szándékomban – felelt a fa.
– Letépem a leveleidet! – hörgött eszeveszetten Vihar.
– Kár az erdőd pazarolni. Az ősznek sem sikerült, pedig ő aztán tudja, hogyan győzzön meg egy fát arról, hogy öltözzön téli álomhoz.
– Letöröm az ágaid! – tombolt magából kikelve Vihar.
– Oh, csiklandozol – kuncogott a fa.
– Kidöntelek, arra ott! – villantotta szikrázó tekintetét Vihar a fa alatt álló piros tetős házra.
– Ne dacolj vele! – csipogta rémülten a fa ágai között fészkelő madár.
De a fa nem hajolt meg. Vihar minden erejét összegyűjtötte s úgy nekifeszült neki a törzsének, hogy azt hitte, senki sem képes neki ellenállni. A fa állta a rohamot, a madár fészke azonban nem.
A fa megremegett, gyökerei kifordultak a földből, dőlni kezdett, koronája már a földet súrolta, így még épp elkapta a zuhanó fészket benne a fiókákkal.
– Na, látod – röhögött Vihar, de arra nem számított, hogy miután a fa a fészket egy alacsonyabb gyümölcsfa ágán biztonságba helyezte, újra felegyenesedett. Leghosszabb ágával megragadta Vihar felhőujjait és finoman húzni kezdte maga után.
– Te meg mit csinálsz? Mit akarsz tőlem? Hova megyünk? – ordított Vihar s próbált kiszabadulni a fa szorításából. De az nem engedett.
– Bántani fogsz? Bosszút állsz a madárért, ugye? Szétszaggatsz? – dadogta Vihar, miközben úgy ömlöttek a könnyei, hogy csurom vizes lett minden, amerre elhaladt.
– Tudok egy helyet, ahol lecsillapodhatsz – mondta a fa kedvesen, majd hozzátette – és kérlek, ne itasd az egereket, mert ennyi víztől megfulladnak szegények odalenn.
– De én… – dörmögte Vihar. Már nem szikrázott a szeme és haragos kék ruhája is mintha világosodott volna. Ahogy a nap rásütött, lehetett látni, milyen csinosan bodorított fodrok vannak rajta.
Mikor a lépegető fa végül megállt. Vihar alig hallhatóan a lombja közé suttogott:
– Mi ez a hely?
– Üdvözöllek, a Négyszögletű Kerek Erdőben, a nevem Nagy Zoárd. Én leszek a kísérőd ebben a mesében, amiben minden kiderül. Például az is, miért vagy néha ilyen széllelbélelt.
– Ha itt nem ér utol a Hideg Front, ígérem, mindent elmesélek – karolt bizalommal Vihar a fenyőbe s megigazította kedvenc zivatarláncát a nyakában.
Szerkesztette: Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése