Újlaki-Nagy Júlia : A kislány, aki mindenkinek segített

(c)Makoviczki Dóra

Miről meséljek ma este? Láttad-e a szomszéd lépcsőház előtt terebélyesedő Annabelle hortenziát? Hát azt tudod-e, hogy egyszer egy Annabella nevű kislány lakott ott, és pontosan a cserjére nézett az ablaka?

Történt egy nap, hogy Annabella észrevett egy hirdetést az újságban: az ország királya tudatta a világgal, hogy mivel neki csak egy szál fia van, örökbe fogadná mindazokat, akik tagjai akarnak lenni a királyi családnak. Mondta is Annabella, anyu, apu, én elindulok, megkeresem ezt a királyt, fogadjon engem is örökbe, ülhessek én is a királyi asztalhoz, lakhassak én is a palotában! Képzelheted, hogy meglepődtek a szülei, nézegették, forgatták az újságot, és csak annyit bírtak mondani, hogy ők már lassan megöregedtek, de még semmiféle királyról nem hallottak. Annabella viszont menni akart, mit volt mit tenni, csomagoltak neki pár szalámis zsemlét, és útnak eresztették. Már a keze a kilincsen volt, amikor anyukája gyorsan még egyszer utánanézett a dolognak, és odakiáltotta Annabellának, hogy bizony feltétele is van a királynak: csak azt fogadja örökbe, aki ismeri a királyfit! Annabella legyintett, mit nekem királyfi, gondolta magában, vagyok én olyan jó kislány, hogy jóságomért örökbe fogad majd a király!

Alig hagyta el a várost, amikor megpillantott egy szegény öregembert. Ott kínlódott, görnyedezett egy szőlőlugasban, oda is szaladt hozzá Annabella.

– Segítsek-e öregapám? Mivel fáradozik?

– Hát te mit keresel itt, ahol még a villamos sem jár? – csodálkozott az öreg, aztán elmesélte, hogy épp a szőlőtöveket ápolja, tisztogatja, a terméketlen veszőket pedig lemetszi.

– Segítek én szívesen, ha megtanít! – ajánlotta fel Annabella, az öreg pedig megkedvelte, és maga mellé vette a szőlősbe. Ott dolgoztak, tisztogattak, metszettek három nap és három éjjel. Már majdnem elvégezték a munkát, amikor egyszer csak Annabella megszólalt, és megkérdezte, hogy vajon merre lehet az a király, aki őt is örökbe fogadhatja. Felderült az öreg arca, alig hitt a fülének, hogy valaki a királyt keresi, és csodák csodája, pontosan tudta, hogy merre található! Legalábbis azt mondta. Annabella hitt is neki, meg nem is, ugyanis az öreg arról is beszámolt, hogy ő maga is a király örökbe fogadott fia, ki- és bejárhat a palotába, együtt ebédelhet a királlyal és a fiával, és időnként hazajár a szőlőt gondozni.

– Tessék, itt van egy szőlővessző, csak ezt kell beoltani a szőlőtőbe, és örökbe fogad a király! De nem akármilyenbe olthatod be, hiszen a fiú maga a szőlőtő!

Micsoda ostobaság, gondolta magában Annabella, de elvette a vesszőt, megköszönte, eltette a táskájába, és elköszönt az öregtől. Milyen jól segítettem, milyen jó kislány voltam, örült magában, és arra gondolt, hogy ha egyszer megtalálja a királyt, eldicsekszi neki, hogy milyen jót tett.

Alig ment, alig sietett egy fél napot, meglátott egy asszonyt. Olyanforma volt, mint az anyukája, és három lánya volt, éppen Annabellával egyidősek. Az asszony a nyári konyhában, a lányok a kiskertben dolgoztak.

– Segíthetek? Mit dolgoztok ilyen serényen? – szólt át a kerítésen Annabella a lányoknak.

A lányok felnéztek, bemutatkoztak, kórusban feleltek:

– Kovászos uborkát készít anyánk, ahhoz szedjük az uborkát.

– Segítek én szívesen, ha megtanítjátok! – ajánlotta fel Annabella, a lányok pedig megkedvelték, és maguk mellé vették a kertbe. Ott dolgoztak, szedték és hordták az uborkát az anyjuknak három nap és három éjjel. Már majdnem mindet leszedték, amikor egyszer csak Annabella megszólalt, és megkérdezte, hogy vajon merre lehet az a király, aki őt is örökbe fogadhatja. Felderült a lányok arca, alig hittek a fülüknek, hogy valaki a királyt keresi, és csodák csodája, ők is pontosan tudták, hogy hol van az a király!

Annabella hitt is nekik, meg nem is, ugyanis a lányok és az anyjuk is azt mondta, hogy ő maguk is a király örökbe fogadott lányai, ki- és bejárhatnak a palotába, együtt ebédelhetnek a királlyal és a fiával, és időnként hazajárnak az uborkát leszedni és eltenni.

– Tessék, itt van egy mustármag, mondta az anya, csak ezt kell elvetni, és örökbe fogad a király! De nem akármilyen mag ez, hiszen ez csak akkor fog szárba szökkenni, ha a király fia veti el neked. Bár aprónak tűnik, minden veteménynél nagyobb lesz, és olyan nagy fává cseperedik, hogy madarak fognak fészkelni rajta! Minél jobban megismered a király fiát, annál nagyobb lesz a fa!

Micsoda ostobaság, gondolta magában ismét Annabella, de elvette a magot, megköszönte, eltette a táskájába a szőlővessző mellé, és elköszönt a lányoktól és az anyjuktól. Milyen jól segítettem, nélkülem még most is görnyednének az uborkásban, örült magában, és arra gondolt, hogy ha végre megtalálja a királyt, eldicsekszi neki ezt a jótettet is.

Ahogy ment tovább az úton, falvakon és városokon haladt át, de sehol semmi nyomát nem látta a királynak vagy a palotájának. Egyre nagyobb lett benne a szomorúság. Nőtt-nőtt, cipelte a hátán, mintha egy nagy, lomha holló telepedett volna rá, olyan nehéz lett minden. Az is lehet, hogy egy csaló ez a király, vagy nem is létezik, és eddig mindenki becsapta, hazudott neki, és mindenféle kacattal megtöltötték a táskáját. Leült egy piactérre, és elhatározta, hogy hazamegy. Kirámolta a táskát, megette az otthonról hozott szalámis zsemlét, aztán kidobta a szőlővesszőt és a mustármagot a szemétbe. Amikor felállt, igencsak könnyűnek érezte magát, és jókedvűen elindult hazafelé.

Már majdnem elhagyta a piacot, amikor egy kisfiú útját állta. Ott lábatlankodott egy nagy kosár virággal, és amikor Annabella ki akarta kerülni, a kisfiú megbotlott, a kosár pedig felborult: ott sárgállódtak, vöröslöttek szerteszét a porban a liliomok. Annabella megszánta, gyorsan a kisfiú segítségére sietett, és szépen visszarakosgatta a virágokat a kosárba. A fiú bocsánatot kért, megköszönte a segítséget, majd amikor észrevette, hogy Annabella indulni készül, kiválasztotta a legszebb liliomot, és odaadta a lánynak.

– Ezt neked adom, mert kedves voltál velem, és mert olyan szomorú az arcod, nagyon aggódsz valamiért. De ha egyszer eljössz a királyhoz, Ő majd megvigasztal, és ott ehetsz vele, és befogad a palotába, és ilyen ragyogó leszel, mint a liliom!

Annabella még jobban elszomorodott, az arca komorrá vált. Megint ez a király dolog! Hát vajon mégis létezik?

– Már nagyon régóta vár rád! – csacsogta még a kisfiú, azzal szaladni kezdett a kosarával, csak úgy ragyogtak, pompáztak, vöröslöttek, sárgállódtak nyomában a liliomok.

Annabella bámulta a saját virágját, és arra gondolt, talán még egyszer megpróbálja ezt a királyt megkeresni, ha ez a kisfiú is ismeri, talán nem lehet már nagyon messze. Hajába tűzte a liliomot, és elindult a kisfiú után.

Alig hagyták el a várost, amikor Annabella először megpillantotta a királyi palota káprázatos tornyait. Megállt kicsit távolabb, és onnan figyelte, hogy a liliomos kisfiú besétál a palota nagy kapuján. Aztán valahonnan feltűnt a szőlővesszős öreg, és az anya is megérkezett a három lányával. Mindenki egyesével ment, és mindenkinek egy fiú nyitott kaput. Vajon ez lenne a király fia, tanakodott magában Annabella. Odasomfordált, és amikor többen álltak a kapunál, arra gondolt, hátha nem veszik észre, és besurran, ha pedig már bejutott, ott végre elmondhatja a királynak, hogy mennyi jót tett, még egy kisfiúnak is segített az imént. De akárhogy furakodott, akárhogy rejtőzködött, a kapu folyton bezárult előtte, míg végül egyedül maradt a palota előtt.

– Jó napot, király uram, úgy tudom, hogy már vár rám… – kiabált Annabella át a falon –, azért jöttem, hogy örökbe fogadjon, hogy a palotában lakhassam, hogy a királyi asztalnál ehessek. Ugye, bejöhetek?

– Ismered-e a fiamat? – kérdezte a szelíd, királyi hang.

– Nem ismerem, de nagyon jó kislány vagyok, én mindenkinek segítettem… – próbálkozott Annabella, de a kapu zárva maradt. Aztán újabb örökbe fogadott fiúk és lányok, asszonyok és öregemberek jöttek-mentek a kapun ki és be, de Annabella előtt minduntalan bezárult. Nem is állt ott sokáig, dühében elszaladt, hogy ne is lássa a palotát.

A szomszéd dombon állt a Nagyszederfa, annak az árnyékában keresett menedéket, az ágak elrejtették előle még a palota tornyait is. Ott dühösködött, perlekedett, aztán siránkozott, kesergett, míg végül elaludt.

Álmában megszólalt a Nagyszederfa:

– Te balga, te ostoba, te süket leány! Miért nem akarod megismerni a király fiát? Miért ragaszkodsz a saját jóságodhoz? Hát jó vagy-e te egyáltalán?

Aztán feltámadt a szél, kitépte az alvó leány hajából a liliomot, vitte, vitte a vörös szirmokat egy palota kapujához, amely – micsoda lehetetlen dolog –, mintha egyre-egyre közeledett volna a Nagyszederfa felé.


Szerkesztette: András Adél