 |
| Szabó-Szemenyei Eszter illusztrációi |
Az úgy volt, hogy valahol Kisszékely és Nagyszékely
között a dűlőúton, ott, ahol balra giccses a táj,
jobbra pedig napraforgók tátognak sárgán,
Zsüzsü nyárikalapjának elege lett a ricsajból.
Először is, Szófia kisasszony mezőtépte virágkoszorút
aggatott köréje, mintha ez lenne pántlikája, pedig
pántlikája bizony már volt, még születésekor kapta
kék és halványlila színben.
Aztán ott volt a július végi napsütés, délben, hiába no
az erdő mélyzöldje, a kis tó sárbarnája,
a dűlő löszsárgája. Hiába no, minden csak verte
vissza a nyári hőséget, a nyári dél hevét.
Másfelől, ez akár jól is eshetett volna, a szellő
olyasféle, ami a kukoricabóbitákat illegeti jobbra-balra,
de hát azonmód Zsüzsü nyárikalapját is táncra hívta.
Szó se róla, jött a minden férfi és nőhang, hogy hejj, kalap, kalap.
Nos, belátható, hogy a nyárikalap, Szófia kisasszony mezőtépte
koszorújával, a születésekor kapott kék és halványlila pántlikával,
a júliusvégi nyári délben, ingó-ringó táncos szellő-szélben
azt mondta: ebből elég. S úgy leröppent Zsüzsü fejének tetejéről,
hogy hazáig meg sem állt. Konokul repült, perdült-fordult,
kacifántos bukfencekkel, libbenő ingyom-bingyomokkal
a nagy szépkert padjára illent. S most is ott ül, úgy tudom,
míg Zsüzsü lassan bandukol. Így esett a kóborlás. Egy szép napon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése