 |
| (c) Terenyei Tímea |
 |
| (c) Szalma Edit |
A csiga házikója
Csak egy pillanatra nem néztem oda, és volt-nincs házam... – hüppögte Kicsicsé.
 |
| (c) Németh Gyula |
"Ők szerették is nagyon a sápadt, szakállas tanárt, aki évekig az alsósok ügyeletes Mikulása volt az iskolai ünnepségeken, a vezetőségnek azonban nem tetszettek Miklós szabadelvű oktatási módszerei, és lázadó természete miatt eltanácsolták."
 |
| (c) Gregovszki Gábor |
Zaj
Ott kint a réten szűkül a köd, semmibe vész,
paripámon átjutok felhőn, ha kell, árkon-bokron,
fele királyság enyém, az ország nem vész el,
ha védem, ha enyém az igazmondás.
Ott bent a városban csend nélkül zajong a villamos,
kanyarodik vasparipán, a lány a fiút várja valahol,
fele Pest és fele Buda szívében álldigál,
ha védi, ha övé a szerelem.
Ide kattintva licitálhatsz, ha tetszett.
"Selyem Péter olyan volt, mint a neve, tekintetével
betakart, hangjával elringatott, mosolyával felvidított bárkit."
 |
| (c) Vajda Melinda |
Anésza hercegnő odafent, a hegy tetején élt a kristálypalotában, csakúgy, mint évszázadokon keresztül minden őse. Anésza tudta, hogy ők a Fenségesek. De nem is lehetett volna ez másként, hiszen az apja ragyogó volt, mint a Nap, az anyja sejtelmes, mint a Hold, a testvérei vidámak, mint a csillagok. Mert a kristálypalota termeit a fenséges hercegek és hercegnők kacagása töltötte be, akiknek egész nap más dolguk sem akadt, minthogy aranylabdájukkal labdázzanak a kertben. Ha megunták, kergetőztek a csillagvirágokkal teleszórt pázsiton, vagy nem is csináltak semmit, csak fürdették arcukat a ragyogó napfényben, futkostak a kristályhegy szikrázó csillogásában. Minden kérésüket, sóhajukat láthatatlan szolgálók hada leste, akik úgy mozogtak a kristálypalota titkos folyosóin, a kert alatt húzódó kazamatákban, vagy éppen a királyi kert rejtekútjain, hogy a hercegek és hercegnők sohasem találkoztak velük. Ha megéheztek, mintha csak varázsütésre, terített asztal termett mellettük, ha fáztak, fellobbant a tűz a kandallóban, ha fürödni kívántak, már csobogott is a forró, illatos víz a gyémántokkal kirakott fürdőkádba.
Anésza és testvérei boldogan éltek a kristálypalotában, és eszükbe sem jutott, hogy rajtuk kívül bárki más is létezhet a világon. Ám egy napon, amikor a kertben játszottak, az egyik herceg túl nagyot talált rúgni az aranylabdába. A labda szállt, szállt az égen, és valahol távol, a királyi kerteken kívül, a hegy lábánál ért földet. Anésza követte szemével a labda ívét. Tekintetét messzire vezette a labda, túl a kristályhegy csillogásán. És valami olyasmit vett észre, amit még sohasem látott.
– Apám! Jó apám! – hívta oda a mellvédhez édesapját. – Mi az ott? – kérdezte, és lefelé mutatott. Mélyen a völgyben színes négyzetek, körök, közöttük apró, fekete pöttyek szaladgáltak. A király lenézett a völgybe, majd elhúzta a száját.
– Semmi – legyintett. – Csak az alattvalóink.
Anésza helyénvalónak találta a szót, hiszen amit látott, mélyen alattuk volt, lent a völgyben.
– Alattvalók… – ismételte a szót. – Olyanok, mintha hangyák lennének – nézett az apjára csodálkozva.
– Nem is érnek többet – válaszolta az apja. – Egy kézlegyintéssel elsöpörhetjük őket. Ne is törődj velük, menj inkább játszani a testvéreiddel!
Anésza ránevetett az apjára, és már futott is a csillagvirágos gyep felé, ahol a fenséges hercegek és hercegnők egy újabb aranylabdát dobáltak az ég felé.
De akárhogy is, Anészát nem hagyta nyugton, amit látott. Nem igazán értette, hogy mik azok a színes négyzetek, a világos sávok, a fekete kis pöttyök. Egy szép napon kisurrant hát a kertből, ki a palotából, és szaladt, szaladt le a kristályhegyről. Nem volt könnyű útja, mert a kristályhegy csillogása elvakította a tekintetét. Ám ahogy ereszkedett egyre lejjebb és lejjebb a völgybe, a füvek, a fák, a bokrok kezdték elborítani a kristálysziklákat, és Anésza egyre több mindent vett észre a világból. Mert ahogy közeledett a völgy felé, rá kellett jönnie, hogy a színes négyzetek házak, a világos sávok utak, a kicsi pöttyök pedig emberek.
A várost egy kis folyó szelte ketté, keskeny kis híd vezetett át rajta. A híd korlátjára ült fel Anésza, és ahogy figyelte az embereket, beléhasított a felismerés:
„Nem alattvalók. Ugyanolyan emberek, mint mi. Fenségesek.”
A gondolatba beleszédült, hiszen ez ellene mondott mindannak, amit eddig tanult, tapasztalt, ahogyan eddig élt. A kristálypalotában csak ők voltak, senki más, és eszébe sem jutott, hogy rajtuk kívül is élhetnek még emberek. Akik ugyanúgy néznek ki, mint ő és a testvérei, mint az apja, az anyja, akik ugyanúgy éreznek, beszélnek, mint ők, akik ugyanúgy tudnak sírni, nevetni, táncolni vagy éppen borongva ülni.
Anészának meg kellett kapaszkodnia a híd korlátjában, hogy le ne szédüljön. Szorosan lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, valami olyasmit látott meg, amit még soha.
Ijedten ugrott hátra, és felsikoltott. Egy férfi és egy nő állt a híd közepén, a vonuló felhőkben gyönyörködtek éppen. Gyorsan odafutottak Anészához.
– Valami baj van, kicsim? – kérdezte a nő ijedten.
Anészának hirtelen hang se jött ki a torkán, csak lefelé, a híd alá mutatott:
– Ott… Ott lent…
– Láttál valamit a híd alatt? – lépett oda a férfi is, majd ő is lepillantott a hídról, ahogy a kislány tette. Körülnézett, de aztán értetlenül rázta meg a fejét:
– Nincs odalent semmi érdekes…
– De… De! – tért vissza Anésza hangja. – Emberek vannak a híd alatt!
– Ugyan! – legyintett a férfi. – Nem emberek azok, hanem a Semmitérők!
– De én láttam – erősködött a kislány –, ugyanolyanok, mint te vagy én, vagy éppen a Fenségesek!
Az asszony ijedten tapasztotta be a kislány száját:
– Ki nem mondd! Ki nem mondd még egyszer! Senki sem lehet olyan, mint a Fenségesek!
– És senki sem lehet olyan, mint mi! Főleg nem egy Semmitérő! – húzta ki magát a férfi. Még valamit mondani akart, de hirtelen egy kristályhintó jelent meg a hídon. Anésza tudta, hogy nincs más választása, be kell szállnia a hintóba, és visszatérni a palotába.
A házaspárnak még akkor is káprázott a szeme a ragyogástól, amikor a kristályhintó elrobogott.
– Te… – dadogta a férfi – …ez egy Fenséges volt.
– Az – bólintott az asszony. – És ugyanolyan volt, mint te meg én… – válaszolta a nő megütközve. – Volt keze, volt lába, orra… Ugyanúgy érzett és beszélt, mint mi…
A férfi és nő összenéztek. Óvatosan léptek a híd korlátjához. Lenéztek a mélybe. És valami olyat láttak meg, amit eddig soha. Odalentről egy másik férfi és egy másik nő nézett vissza rájuk. Fakóbbak és sötétebbek, mint ők. De ugyanolyanok. Emberek.
"Ezt a cipőt pedig azelőtt hordta. Nem is értettem, miért tartotta meg, ha már nem akarja felvenni."
 |
| (c) Szántói Krisztián |
