 |
| (c)Simonyi Cecília |
Bevackolok a láthatatlanba. A
kékbe, ami úgy illan el a város felett, akár a füst. Háztetőt formálok a
fényből, tenyérélre hajtom a fejem. Éjjel hűvösebbek a hangok, szinte kongatnak
a tálak hasán. Kocognak a megfakult árnyak, hátamra terítem őket. Fekete is
lehetnék, ha nem lenne most minden fehér. Havas. Üres. Tiszta. Anya szerint az
éhség vak madár, oda száll, ahol éppen nem tépik a szárnyát. Nem tehetek róla.
Magokat és morzsákat kaparok a zsebrésemből. Olyan apró, mint az ágyamon a
párna. Tollak repülnek, akár a könyvlapok. Miféle tinta a könny, ha
láthatatlan? Éjjel hidegebbek a hangok. Szelídítem őket, mint langyos radiátor
a lila ujjakat. Anya szerint madarak leszünk, átvágjuk a távolság kötelét, és
újra visszajöhetünk a földre. Fa leszek ebben a parkban. Kő leszek a Holdban.
Vas, a szilánk élén. Fény, a kiégett résben. Tó leszek, vagy egy gally. Csak
ember. Csak ember ne legyek újra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése