Egy februári reggelen, már az álmoska arcmosáson és a majszolós
reggelizésen túl, de még az öltözködésen innen történt. Kitkat egyszer csak elkezdte
mondani, mért pont így néz ki ő, akit a világ Kitkatként ismer, és nem
téveszthető össze senki mással.
Erről ugyanis jó előre gondoskodott.
– Mert az úgy
van – világosított fel –, hogy még a születés előtt, amikor csak a lelkem létezett,
szép komótosan összeválogattam magamnak a testem, hogy milyen akarok lenni,
amikor majd a világra bújok.
El is kezdte magyarázni, pontosan hogyan történt.
– Először a szájamat kellett kikeressem – fogott bele,
még pizsamásan. – Azért, mert a száj nagyon fontos, kell ahhoz, hogy
elmondhassam, milyen szeretnék lenni. Ezért legelőször a száj-raktárba mentem,
ahol tömérdek száj volt, a legmárkásabbtól a vacakig, minden. Nézelődtem,
keresgéltem, és végül ráleltem erre a jó kis szájra – mutatott Kitkat a
szájára, amivel most is egyfolytában beszélt.
Eközben én a saját szájammal arra kértem, hogy bújjon
már ki a pizsama felsőből. Kegyesen megtette, csak közben még arról értekezett,
hogy a szájához a cserepeket is ki kellett választania, amik ilyenkor télen
ékesítik az ajkait, mintha az olyan szép dolog lenne. De hát mire való akkor az
ajakír?
Ha száj, akkor nyelv és a fogak kellettek bele.
– Nem akartam olyan klasszikus nyelvet… – kezdte.
– Klasszikus nyelv? – kaptam fel a fejemet. –
Hogyhogy?
– Az enyém olyan egyéni. Édességkedvelő és finnyás.
Elvégre nem lehet mindent egyformán szeretni! Például ott a tökfőzelék, brrrr.
Szó, ami szó, szokott válogatni a kisasszony. Mint
valaha azokban a bizonyos raktárakban.
– Aztán a szem-részlegbe kellett menni – szőtte tovább
a szót. – A szemeknél nagyon fontos ugyanis, hogy jó ruganyosak legyenek,
lehessen forgatni őket, mindenhová gyorsan oda tudjak nézni – amit rögvest
jelzett is azzal, hogy rettentő módon kezdte forgatni kezdte a szemét, majd rám
meredt.
És is rá meredtem, és mutogattam a trikójára, hogy azt kellene minél
előbb felhúznia.
De inkább az időt húzta, amikor így folytatta:
– És ez még mind semmi ám! Mert a szemhez kell
szemhéj, szempilla és persze szemöldök. Nézd meg, milyen finom, puha, bársonyos
szemöldököt választottam – suttogta, és a fejét kicsit lehajtva tartotta oda a szemöldökét,
hogy simítsam meg. Végigsimítottam, és bár tudtam, hogy ilyen, tényleg jól
esett ezen a téli reggelen a cirmos puhaság. A biztonság kedvéért Kitkat is
ellenőrizte, hogy olyan-e a szemöldöke, amilyenre annak idején szert tett. Miután
ebben megnyugodott, felrántotta a bugyiját és a két zoknit.
– A fül sem volt egyszerű dolog – értesülhettem aztán.
– Mert azt akartam, hogy szép fülű legyek…
– Ne kutya?
– Ne kutyafülű! – utasított rendre. – Szép fülű, és
ráadásul olyan, hogy puha is legyen, meg itt elöl kicsit kemény – fogta meg a
kis porcot a fülkagyló bejáratánál.
Én a pólóját emeltem meg két ujjal, és lebegtettem
előtte, hogy vegye már fel.
– És a haj – hallottam aztán, amint Kitkat feje kibújt
a póló tetején. – Na, a haj a legeslegeslegmacerásabb dolog. Mert a haj nem
olyan, mint a szem, amiből egyet kiválaszt az ember, és akkor olyan a szeme
egész életében!
– Tényleg, mért ilyen világoskék szemet szerettél
volna? – vetettem közbe, mert ez valóban érdekelt, és egy pillanatra még az
öltözésről is elfelejtkeztem.
– Egyszerű, mert olyat akartam, mint amilyen a
Kristófé – felelte Kitkat, mint aki nem is érti, ez miképp lehet kérdés.
– De hát a Kristóf fiú! – vetettem fel a bátyjával
kapcsolatban, majd a nővérére tereltem a szót: – Hogyhogy nem olyan szemet
szerettél volna, mint a Dóráé?
Kitkat felvonta a vállát ennyi értetlenség hallatán.
– Attól, hogy ugyanolyan a szemem, mint egy fiúé, még
lehetek lány! – oktatott ki.
Megadtam magam, igaza volt. Cserébe kicsit odébb
löktem feléje a nadrágot.
Kivételesen gyorsan belebújt. És máris az előszobai
fésülködő asztalka elé penderült, hogy tovább fejtegethesse a hajával
kapcsolatos emlékeit, immár a tükörben szemlélve önmagát.
– A hajraktár a legnagyobb. Mert itt kell kiválasztani,
hogy egész életünk során milyen hajunk legyen. Emlékszel, kisbabaként még nem
ilyen volt a hajam! – emelt fel két ujjal egy tincset.
– Emlékszem hát – bólintottam. – Szöszke pihék
meredeztek a kobakodon.
– Igen. Mert egy kisbabának olyat kell választani. És
aztán egyre több hajat a különböző polcokról, egyre dúsabbakat, meg más
színűeket.
– És milyen hajad lesz felnőttként?
– Majd meglátod! Azt elárulhatom, ha majd öreg leszek,
akkor olyan hajam lesz, mint a Hédi mamának, aki egyáltalán nem őszült meg.
– Lehetséges – hümmögtem –, elvégre ott rejteznek
benned is a Hédi mama génjei, úgyhogy simán örökölhetted tőle a nem-őszülű
hajat.
Kitkat egy pillanatra a megállt a fésülködésben. Nem
mintha nem tudta volna, mik azok a gének, hiszen nagy lexikonbújó volt, a
múltkorában még az „endokrinológia” szót is simán ki tudta mondani. Most
viszont nem volt szüksége efféle tudományos magyarázatokra.
Rám meredt és leszögezte:
– Azért lesz nem-őszülős hajam, mert ilyet
választottam!
Tele is rakta sebtében csatokkal és gumikkal, úgyhogy
kezdett egész kislány-formát ölteni.
– Gondolhatod, hogy a kéz- és lábválasztás sem volt
túl egyszerű – jött a következő okítás. – Rögvest el kellett dönteni, hogy
jobb- vagy balkezes legyek. Kitaláltam, hogy jó, legyek jobbkezes, de a bal se
legyen ügyetlen. Így is lett. Egész szép számokat tudok kanyarítani a ballal
is, ki sem mennek a négyzetrácsból! Cserébe viszont ballábas vagyok, úgy
látszik, a kettő így egészíti egymást.
Közben Kitkatra felkerült a pulóver, és lekuporodott a
szőnyegre cipőt fűzni.
Láttam, hogy haladunk, megkockáztattam hát a kérdést:
– És a belső szervek? A szív, a tüdő, a máj? A belek?
Vagy a legfontosabb, az agy?
– Azokat egyben lehetett kiválasztani. Hogy minden jól
működjön, egységben. Erős legyen az immunrendszerem – jelentette ki komoly
hangon, mint akinek amúgy is a kisujjában vannak a gyógyászat alapjai.
Talpra ugrott.
– Az eszem meg? Hát egyszerűen okos vagyok! –
rikoltotta egy széles vigyor kíséretében.
Már rajta volt kabát, és az okos fejébe húzta a színes,
kötött sapkáját. Ekkor jutott eszembe
megkérdezni a legalapvetőbbet:
– Kitkat, hogyan döntötted el, hogy fiú legyél vagy
lány?
Rávágta rögvest:
– Nagyon egyszerű volt. Mindenképp lány akartam lenni,
hogy lehessenek majd gyerekeim. Tudom, hogy a fiúknak is lehetnek gyerekei, de
a lányoknak sokkal érdekesebb, ahogy a kisbaba ott nődögél a hasukban.
– Miután előzőleg ő is kiválasztotta a raktárakból,
hogy milyen szája, szeme, haja, keze-lába legyen, ugye? – kérdeztem, immár
beavatottként.
Egy pillanatra megállt, majd a helyeslően bólintott.
– Bizony!
Azzal a felkapta a hátizsákját.
Tessék, ma reggel is elkészült Kitkat, végre indulhattunk.
– Mi lesz az első óra? – tettem fel az álságos
kérdést.
– Matek – jött az kissé elnyújtott hangú felelet.
Kiléptünk az ajtón. És már majdnem tavaszi nap
sütött.
.jpg)
