Mészöly Ágnes: Nemlaci – Kalas Zsuzsa: Névháború

Bódi Kati illusztrációja

Mészöly Ágnes: Nemlaci

Nem megyek.

Dávid, Bálint, Benedek.

Elég már a Lacikázás,

Tanuld meg a nevemet.

És most tényleg,

Rontombontom?

Normálisan nem lehet?

Tarka lepke, kis mesécske

Enyhén szólva gyermeteg,

Nem tűnt fel, hogy nincsen bajszod,

Ha szomjas vagy, nem vizet,

Főleg nem a kútról húzol?

Ürgét sajnos nem lehet

Látni erre ezer éve.

Ó, persze, a képzelet…

Kösz, az megvan,

Bár szerinted

Nekünk teljesen beteg.

Sematikus.

Virtuális.

Idegen, és tök defekt.

Bocs, ha nem baj, inkább lépek.

Igen, gépezni.

Lehet?

Kalas Zsuzsa: Névháború

Bódi Kati illusztrációja

... tisztában vagyok vele, hogy két Bogi van, az egyik a göndör hajú, a másik meg, aki nemrég szakított a Levivel, igenis figyelek rád... jó, a Bencével szakított, a Levi a szőke... a tizedikes Levi, aki barna... mondtad, hogy a buliban... légyszíves ne dúdolj beszélgetés közben... ő jött össze a Bogival... a Krisztivel... azért ne, mert idegesít... és most járnak... már nem járnak?... hiszen csak pénteken jöttek össze?... tudom, hogy már hétfő van... dehogyisnem figyelek... tehát a Bogi szomorú... ő szakított? Akkor nem szomorú... szomorú, de a Bence miatt. Hát összevesztek?... oké, nem is ismerik egymást... eltennéd ezeket a tányérokat a helyére?... nem, nem hinném, hogy azért, mert arra kérlek, hogy rakd el az edényt a helyére, elvenném a gyerekkorodat... igen, tudom, nem vagy már gyerek... nem tizenhat, hanem tizenöt... jó, tehát a másik Bogival fogsz most találkozni?... a Levi is jön?... ők most akkor járnak?... tényleg, mondtad, hogy egyáltalán nem bírják egymást, akkor nyilván nem járnak... de most lehet hogy mégis fognak?... nézd, ez itt a te zoknid?... nem érdekel, hogy nem te raktad oda, ha a tiéd, akkor tedd a szennyesbe... ha tiszta, akkor a fiókodba... légyszíves ne dúdolj... és ne telefonálj, miközben beszélgetünk... a Bogi volt? Ez most a Bencés vagy a Levis?... hát persze, hogy figyelek, drágám...

Nagy Izabella: Pistike, a Pokémon-vadász – Széchey Rita: Lackó, te

 

Nagy Izabella: Pistike a pokémon-vadász

Hová mész, Pistike? Hová?

A boltba mész, vásárolni?

Biciklivel kódorgsz erre-arra?

Csúzliddal verébre vadászol, netán?

Bódi Kati illusztrációja

Hová mész, Pistike? Hová?

Elég volt itthon, elkívánkozol?

A nyári délutánban erre-arra?

A fagylaltoshoz, netán?

Ne szaladj úgy, fiam,

töröld le arcodról a port,

igyál hűs limonádét,

pihenj kicsit talán.

Mi az, hogy Pokémon-vadász?

Sétálnod kell, futni utánuk?

Mindenfelé elmászkálsz

utánuk, ezt mondod?

Begyűjtöd őket erre-arra,

a Főtéren, a fagyisnál,

elcsíped a dombtetőn,

a térdemen csücsülnek, az ám!

Hová mész, Pistike?

Pokémon-vadász,

állj meg, egy pillanatra,

ne hagyd egyedül

édesanyád!

Széchey Rita: Lackó, te

Nem, nem hallom, és nem is Lacinak hívnak, mintha nem tudná nagyon jól a Tápai, hogy a másodikban mindenki Lackónak hív, mit vigyorog rám ilyen hülyén, egyébként meg L vagyok, de ezt meg úgysem tudja senki, csak Marcell, mert ő meg M, szóval mi ketten irányítjuk a szervezetet. Igaz, volt egy másik M is, de az csak egy nő volt, nem számít, és különben is meghalt már az előző részben.

Hú, tényleg, szombaton tök jó lesz, Anyáék megbeszéltek egy kávézást Éva nénivel, és az olyan sokáig tart, hogy egész délután játszhatunk, mondjuk, sokkal jobb lenne, ha lenne egy igazi Nullanullahetesünk, mert az Öcsi nem annyira igazi, ő még csak egy kis hatéves.

Ekkora hülyeséget, hogy odaüljek valaki ölébe, hogy aztán jól belém csípjen… Fogalmam sincs, minek verseket tanulni, Hanna néni azt mondja, legkésőbb felnőtt korunkban majd megértjük, és hálásak leszünk neki, hogy nála annyit kell tudni kívülről, de ő ezt már úgysem éri meg, de azért legalább gondoljunk majd akkor rá.

Hát én nem fogok, az biztos, mert a versek semmire sem jók, meg a könyvek se, hát miért nem kapott oltást a Kincskeresőben az a szegény kislány, és miért nem adtak neki gyógyszert, ha olyan beteg volt. Mondjuk, még amit Nagymama felolvasott tavaly nyáron, az a csillagos egész jó volt, de azt nem értem, miért kellett annyit írni a holdról, hogy piros, vagy mi. Ott van az égen, és kész. Az igaz, a csata jó volt, meg a robbantás is, hú, apám, de megnéztem volna én is azt a török menetet!

Hogy mese? A mesék a kicsiknek és a lányoknak valók, és egyébként meg miért ír valaki hülye sofőrökről? Emlékszem, hogy Nagypapa azt kiabálta, amikor végül is ő vitt le Kunhegyesre, és nem Apa, hogy milyen bunkó egy ürge, minek ül volán mögé, aki nem lát a szemétől. Úgy előzött, hogy majdnem karambol lett a vége, elég félelmetes volt, az igaz, de én akkor nagyon nevettem, Nagymama meg mérges volt, és azt mondta, ne beszélj csúnyán a gyerek előtt, Károly.
De azt hiszem, ez másmilyen ürge lesz, mert ez állat, kicsi, és meg lehet fogni. Jé, ez valami szurikátaféle, mint amilyet az animalcsenölön láttam múltkor, legalábbis a képen tisztára úgy néz ki, amit Hanna néni mutat. De az igazán nem rendes dolog, hogy kiöntötték az földbarlangjából, vagy miből, hát hol lakjon, ha nem a mezőn egy lyukban. Szegény.

Hm, lehet, hogy az a sok lyuk a Nagypapa kertjének a végében, ahol már nincs vetemény, amire azt hittük a Kovácstamással, hogy kígyófészek, nem is az, hanem ürgelyuk? És lehet, hogy ott is laknak ürgék? Mert ha igen, akkor megmondom majd neki, hogy ne áruljuk el a felnőtteknek, nehogy az ő helyüket is beárvizezzék, és akkor legalább ezek megmenekülnek. Mert különben… mert különben…

Bódi Kati illusztrációja

Miklya Luzsányi Mónika: Laci papa és Kisbalázs

Szomorú, esős délután volt. A diófa levelein bánatosan futottak le az esőcseppek. Laci papa az ablaknál ült, és az esőt nézte.

– Nem is nyár az ilyen… – gondola magában, és eszébe jutott a gyerekkora, a nyári délutánok, amikor Sándor bácsiéknál ürgét jártak önteni. Persze akkor más volt minden. A nyarak forróak voltak, nem ilyen esős, szürke...

Kisbalázs, az unokája támolygott be a szobába.

– Jaj, nagypapi, mindjárt elalszom… Olyan szomorú az idő.

Kisbalázs levetette magát a fotelbe, elővette az okostelefonját, és nyomogatni kezdte rajta a gombokat.

– Jaj, tedd már le azt a telefont – fortyant fel Laci papa –, gyere inkább ide mellém, és mesélek neked valamiről.

– Miről? – kérdezte Kisbalázs unottan.

– Tudod, amikor gyerek voltam, Sándor bácsiéknál töltöttem a nyarat…

– Jaj, ne már megint az ürgés sztori – fortyant fel Kisbalázs. – Ezt már legalább ezerszer hallottam. Kívülről tudom, hogy volt egy ember, nagybajúszos, aki ürgét akart önteni. De papi, ez úgy hülyeség, ahogy van!

Laci papa kicsit sértetten kérdezte:

– Miért lenne hülyeség?

– Hát azért, mert az ürge védett állat – emelte fel a mutatóujját jelentőségteljesen Kisbalázs. – A közönséges ürge eszmei értéke 250 ezer forint. Akkor képzeld el, milyen értéke lehet egy gyöngyös ürgének! És az ürgék ugye kolóniában laknak, szóval nem lehet csak egyet kiönteni. Most gondolj bele nagypapi, egy ürgeöntésre rámehetne a fél házad, csak a bírságra!

Laci papa csodálkozva nézett az unokájára:

– Honnan tudsz te ilyeneket hatévesen?

Kisbalázs meglóbálta a telefonját:

– Wikipédia nagypapi, Wikipédia!

Bódi Kati illusztrációja

Laci papa nagyot sóhajtott. Hát igen. Tényleg nagyot fordult a világ. Nemcsak az időjárás borult fel, hanem sok minden más is. Mert ki látott már ilyet, hogy az unoka többet tud a nagyapjánál?!

De Laci papának nem maradt sok ideje búslakodni, mert Kisbalázs odakucorodott az ölébe.

– Ürgékről ne mesélj nekem nagypapi. Az uncsi. Róluk minden fent van a neten. Mesélj nekem inkább Jeridéről és Denemoccanjról!

– Hogy kikről?

– Hát akikről a történet szól. Tudod, a két trollgyerek: Jeride és Denemoccanj. Akiknek az apukájuk Rontombontom.

Laci papa hosszan bólogatott. Látszott, fogós neki ez a kérés, de lassan hozzákezdett a meséhez.

– A szomszéd falu tornyán innen, a kiskapun túl, pont a puszta kellős közepén volt két trollgyerek…

– Nem jó – rázta a fejét Kisbalázs –, a trollgyerekek a sűrű, sötét erdőben laknak. Vagy a völgyszurdokban. Az meg szurdok. Érted. Fekete.

– Értem én – válaszolta Laci papa –, de ezek különleges trollgyerekek voltak. Ugyanis az apukájuktól, Rontombontomtól kaptak egy pejparipát, Délibábot.

Kisbalázs meghúzta a száját. Ez a pejparipa sem volt teljesen oké, mert a trollok minimum sárkánykígyón vagy dinoszauruszon utaznak. De a Délibáb tetszett neki.

– Igen, Délibábon, aki valójában alakváltó volt. Délben váltott alakot. Tudod, először bebábozódott, mint a lepkék, azután zsupsz! Kikelt a bábból valami csodálatos lény. Mondjuk egy sárkánykígyó vagy egy…

– Orángután – csillant fel Laci papa szeme, mert mindig szeretett volna liánról liánra lendülni, mint az orángután.

Márton Luca illusztrációja

 

– Szóval Jeride és Denemoccanj trolltestvérek voltak – folytatta Laci papa –, és Délibáb, az orángután hátán világkörüli útnak indultak.

„Aranyfelhő, Délibáb,
táltoslovam, papripám
vígy magaddal orángután.
Hipp-hopp ott legyek, ahol akarok!” – kántálta együtt a varázsmondokát a két trolltestvér. És amikor kinyitották a szemüket…

– Ugyanott voltak, ahonnan elindultak – bólogatott Kisbalázs. – A puszta közepén.

Laci papa értetlenül nézett az unokájára:

– Jaj, papa, hát nem érted? Az egyiknek az a különleges képessége, hogy elmegy, a másiknak meg, hogy marad. Akkor együtt nem jutnak sehova! Kioltják egymást a skillek!

Laci papa bólintott. Mert azért ő az ürgéket csak jobban ismerte, mint a trollgyerekeket.

Várfalvy Emőke, Smelka Sándor és Bertóti Johanna versei

Várfalvy Emőke: Lacimerick

Óvódás kissrác volt Laci,

vele járt fél tucat baci.

Kapsz egy ürgét plüssből,

hogy ritkábban prüszkölj!

Ugye jobb, mint egy snassz maci?

Szentimrey Zsófi illusztrációja

Smelka Sándor: Para-frázis

Ah, volt egy srác, úgy hívták, Laci,

Plusz volt egy ürge is meg még egy pasi.

Most róluk verselek,

De versem szétesett,

Hát ezért most nem jár a pacsi.

Fricska Dorka illusztrációja

Bertóti Johanna: tarka lepke

volt egyszer egy tarka lepke,

egész álló nap – olvasott.

annyit, hogy végül elnyerte

a doktori fokozatot.

és ez a nagytudós lepke

vadászni nagyon szeretett.

barátja volt az éj leple

(ha ilyet mondani lehet.) –

a lepkének vaddisznóhús

volt a kedvenc eledele,

hiábahogy akciódús

virággal volt a rét tele.

egyik éjjel aztán, mikor

egy vaddisznót levadászott,

egy ember (az arcán vigyor)

ott termett, és így kiáltott:

„netalántán álmot látok?

őrizetlen zsákmány ez itt...”

a lepkének sem kellett több,

tudta jól, hogy percnyi hezit-

álás itt sokba kerülne,

így szólt tehát: „hé, mi kéne?

mondom neked emberül: ne!

mert végül jaj lesz a vége.”

ennyi kellett az embernek.

azt hitte a disznó beszél.

először, mint kő, megdermedt,

aztán futott: „meg ne egyél.”

itt a vége, fuss el véle...

mese volt ez, nem is lepke.

az is lehet, igaz se volt,

mégis berepült füledbe.