Beköszöntő dióhéjban

Babits Mihály születésének 132. évfordulója apropóján

Mottó:

„S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,

de hogyha van is, Isten tudja hogy van?

Vak dióként dióban zárva lenni

s törésre várni beh megundorodtam.”

Kedves Ide Tévedt Webcsavargó!

Neked, és a hozzád hasonló, csillagszemű, hidegben vörös orrú, forró bögrét melengető, rozsdaszín avarban boldogan barangoló, diószín álmokat szövő irodalombarátoknak kedveskedünk egészen december végéig legújabb cimbitémánkkal, melyet e gyönyörű Babits-idézet ihletett, így a címe mi más is lehetne, mint: Dióhéjban.

Dániel András Kicsibácsi és Kicsinénijének diója

Valódi, dióhéjba csomagolt, pöttöm meglepetések lesznek e témára született írások, amelyek, ahogy egy valamirevaló diótól elvárható, ott lapítanak majd nyitóoldalunk zegében-zugában, arra várva, hogy ti, kedves ide tévedt webcsavargók, egy kattintással, azaz klikkeléssel „feltörjétek” őket.

Hogy mi mindenre számíthattok majd, mi pattan elő a dióhéjak rejtekéből?

Egyelőre legyen titok!

Annyit kedvcsinálóként elárulunk, hogy játékos kedvű cimboráink párokba verődve kísérlik majd meg bemutatni egymás vicces, meghökkentő, csalafinta oldalát.

Kellemes keresgélést, diótörést kíván a két diófelelős:

Németh Eszter és Csík Mónika

Mesehajtogtó: az utolsó papírcsík...

  

          Véget ért a Mesehajtogató, kihajtogattuk a papírt, megszületett a girbe-gurba mesealkotmány. Az utolsó papírcsíkon, megköszönve az olvasók figyelmét s a szerzők munkáját, búcsúznak a szerkesztők:

Kalas Zsuzsa: aki a papírt hajtogatta 

Rét Viki: aki a szövegeket ellenőrizte

....és köszönjük Majoros Nóra cimboránknak lelkesítő, támogató és minden szempontból nélkülözhetetlen munkáját!

Mesehajtogató 14: Méhes Károly

Illusztráció: Egri Mónika

Ebben a pillanatban az időzsugorgép megint nem hasonlított egyébre, mint egy nagypapa táskarádiójára, csak - enyhén szólva - viseltesebb volt az elmúlt napok sűrű eseményeinek hatására.

Sőt, egyszerre az ózélandi mutáns répák sem tűntek olyan félelmetesnek.

A fáradt társaság csöndes révületben rágcsálta őket a csöndes nyár végi alkonyatban. Néha egymásra vigyorogtak, és magukban biztosak voltak benne, hogy most már tényleg semmi baj nem érheti őket, soha.

És tényleg, egész hátra lévő gyerek- és felnőtt életükben boldogan éltek, amíg meg nem haltak - volna; de mivel ez egy mese, így simán megtörténhet, hogy örökké élnek! 

Mesehajtogató 13: Hétvári Andrea

Illusztráció: Frey Borbála (ötödik osztályos tanuló)

Átgyalogolhatsz egyik rétről a másikra, átúszhatsz az innenső partról a túlsó partra, átvitorlázhatsz egyik hegyről a másik hegyre könnyedén, mert ezek helyek. De az idő… az idő különleges valami – mondta Legnagyobbfülű, és elővett egy táskarádiószerűséget.

– Melódiadoboz. Ha ráfújok és kinyitom, akkor egészen más: idő-zsugorgép – Szöszpihék százai kezdtek pezsegni, ahogy légáramlat érte őket, a melódiadoboz madártrillákat ontott magából, ezer meg ezer feketerigó, fülemüle és poszáta dalolt, a fákon elképesztő sebességgel pattantak ki a rügyek egyetlen szempillantás alatt. A második szempillantásra már lombkoronák lobogtak előttük, a harmadik szempillantásra pedig minden gyümölcs beérett, a kerti ágyások fölött lebegő zöldségek virítottak, nem olyan nagyok, mint az ózélandiak, de azért szép, méretes répák, paradicsomok és bokros újhagymák. Hatalmas, tiszta vizű tó csillogott a varázs-kert fölött, a tó vizében pedig megjelentek az átélt kalandok, fordítva peregtek, mint egy visszafelé tekert film kockái. Az egész nem tartott tovább egy kicsivel hosszabb pillanatnál, aztán a pillanat összegyűrt zsebkendőgombóc méretűre zsugorodott, a madarak trilláival, a lebegő lombokkal és a hatalmas, vízi látomással együtt. Legnagyobbfülű becsukta a szerkentyűt, és a többiekre nézett.