 |
| (c) Kalas Zsuzsa |
Ha felnézel a plafonra, és átfúrod a szemeddel, akkor meglátod a holdat. Éppen sárga. Nem azért, mert a hold citromból van. Azt már nem. Nem azért, mert világít. Ő soha. Nem azért, mert a nap rásüt. Képtelenség. A hold azért sárga, mert valaki felkapcsolta rajta a lámpát. Ott, az ágy mellett. Ha azt hiszed, hogy a holdon nincs lámpa meg ágy, akkor nézd meg jobban, mert az ágyban még párnakupac is van.
– Persze, hogy van. – ásítja egy hang a kupac mélyén.
Ő Kalamajka, a csillagpucoló, és pontosan akkora, mint egy tyúktojás, a színe pedig zellerzöld. Kalamajka kifúrja magát a párnák alól, zsebéből madzagot vesz elő, egyik végét ráköti az ágy lábára, másik végét rádobja a szomszéd csillagra, ami tele van kosszal. A madzag olyan vékony, hogy rálépni szinte lehetetlen, de Kalamajkát ez nem zavarja. Ő rálép, végigsétál rajta, és helyet foglal a szomszéd csillagon. Lassan s megfontoltan, mondhatni szakértelemmel, zsebéből söprűt, lapátot meg vödröt vesz elő, és munkához lát. Körbe paskolja a csillagot, s attól a kosz, voálá, beleesik a vödörbe. A csillag örül, hiszen újra sárga.
Kalamajka sámlit vesz elő a zsebéből, távcsövet, bögre kakaót, és miközben a kakaót szürcsöli, kedvenc bolygóját, a Kék Bolygót vizsgálja. Vizsgálja rajta a törlőrongyot, ahogy a koszt egy legyintéssel leszedi a mesekönyvek tetejéről. Vizsgálja a szappanhabot, ahogy a koszos talpakat tisztára mossa. És vizsgálja a titokzatos gépet, amit, ha egyszer bekapcsolnak, hangosan búg és koszt szív.
– Hé, mi az ott? – és Kalamajka távcsövében közel hajol a Kék Bolygóhoz, hogy tisztán lássa azt, amit még sosem látott.
