Tóth Ágnes -- Pityuri

Illusztráció: Szentimrey Zsófi

70 éves a Móra kiadó.

       A Móra könyvkiadó gondozásában megjelent Kincskereső kisködmön volt az az ifjúsági regény, ami nagyon megérintett 14 éves koromban. Ennek hatására több ifi történetet is írtam, kalandos gyermekkorom eseményeit felidézve. Íme az egyik történetem, a "Pityuri", ami a mai napig mély nyomot hagyott bennem.

       Csak ültem a szobában, konokul magam elé meredve. Már nem sírtam. A szemem száraz volt és valami belső tűz égett benne.
      Nagyanyám az első két napon ügyet sem vetett rám. Mérgesen, sőt kissé sértődötten tett-vett a konyhában, morgott az orra alatt és nagyokat csapkodott a fakanállal a fazék szélére. Később viszont, már  aggódni kezdett.
       Már harmadik napja nem szóltam hozzá, a nagyobbik baj mégis a volt, hogy egy falat ételt sem fogadtam el, ettől aztán gyenge és bágyadt voltam, mint az őszi légy. Aztán hallottam, hogy megjön anyu és nagyagyanyám azonnal letámadja:

– Pszichológushoz kell vinni az ebadta kölykét! – rikácsolta. 

– Magát kellene oda vinni! Maga az oka mindennek – emelte fel a hangját anyu – és én elképzeltem, ahogy szelíd homlokán összehúzza a két szép szemöldökét.

– Még hogy én? – tiltakozott az öregasszony – Az egésznek az a büdös, szemtelen dög az oka! Negyven befőttemet tett tönkre. Kicsípte rajtuk a celofánt és felborogatta az egészet. Képes volt felrepülni a szekrény tetejére. Én megmondtam, hogy be kellene zárni, de ti túlságosan ráhagytok mindent a gyerekre!
       Szóval ez történt! Ez volt az a végzetes és megbocsájthatatlan bűn! Összeszorított ököllel csaptam a falra és hanyatt vágtam  magam a vén gödrös díványon.
       Behunytam a szemem, és újra láttam drága kis barátomat, Pityurit, pici napos csibe korában, törékenyen, csipogva, ahogy tányérkájából szemecskélte a kukoricadarát.  Ahogy ityegett-pityegett erőtlen kis hangján, és nyújtogatta elzsibbadt lábacskáját, a szárnyát is kinyújtva felette, míg orra nem bukott, mert elvesztette az egyensúlyát. Ahogy tenyerembe fészkelte magát és amikor jól átmelegedett, boldogan aludt el, mintha csak kotló mamája puha szárnya alatt lenne. Aztán egyre nagyobb lett, szépen fejlődött, próbálgatta aprócska szárnyait, melyek vele együtt nőttek. Ösztönösen és bőszen kapirgált, pedig senki nem tanította rá, hiszen a kotlótól elszakították, még pár napos korában. Végül aztán megkamaszodott, elhullatta sárgás pelyheit és tokosodni kezdett, egészséges fényes tollakat növesztve, és egy napon akkorát kukorékolt kamasz hangján, hogy fenékre esett az erőlködéstől.
       Attól kezdve, nem nagyon fogadott szót, öntörvényű lett, és mindent kiharcolt magának. Az udvarban rémuralmat tartott a verebek és a macska felett, s ha látogató jött, azonnal megtámadta. De engem úgy szeretett, mintha én lennék az anyja. És én is szerettem. A szemem előtt vált egy év alatt hatalmas, büszke kakassá. Hófehér tollát, rubin taraját mindenki megcsodálta. Ha lehetett, mindig együtt voltunk.
       Pityuri mindenhová elkísért, ahol nem volt nagy a forgalom. A kenyeresig, fagylaltosig, sőt egyszer a Barátok templomába is utánam szökött, amikor hittanórára mentem. Vele meg tudtam beszélni olyan dolgokat is, amit a szüleimnek nem mondhattam el. Például azt, hogy  aznap a sarokba állított a tanár néni, mert folyton beleszóltam a magyarázatába, hogy azért van akkora púp a fejemen, mert összeverekedtem az egyik fiúval az iskola udvarán a szünetben, mert  csúfolt a szeplőim miatt, és azt is elárultam, hogy ettől függetlenül nagyon szerelmes vagyok abba a srácba, de sose fogom megmondani neki. Aztán megígértem, hogy másnap valami nagyon finom ínyencséget hozok neki, mégpedig finom rózsaszínű gilisztákat, amelyeket az iskolából hazajövet szedek össze a ligeti sétányon, mert a tegnapi eső után megint előbújtak. És ilyenkor Pityuri, mintha értette volna, bodogan rikkantgatott,  megemelgetve ezüstös szárnyait. Minden nap elém szaladt, ha megjöttem a suliból. Kedvesen körbe udvarolt és megcsipkedte a szvetteremen lévő fényes gombokat.

       Csak azon a pénteki napon nem szaladt elém, nem kotyorászott és nem röppent a vállamra. Jól emlékszem arra a napra. Dél volt. A nap fátyolosan tekintett le az égről, a Barátok templomából idehallatszott a harangszó.  A család már az asztal körül ült, a konyhában mennyei illatok lengedeztek, én meg nagyon éhes voltam.
       Éppen a számhoz emeltem a kanalat, amikor furcsa  érzés kerített hatalmába. Miért ilyen csendes ma mindenki? Miért süti le anya a szemét? Miért olyan kárörvendő a nagyi tekintete, és hol van Pityuri, hiszen minden ebédnél itt szokott lebzselni a lábam körül, egy-egy jobb falat reményében, akár egy hűséges kiskutya.

– Hol van Pityuri? – kérdeztem rekedten – és a kanalat visszatettem a húslevesbe.

– Előtted az asztalon! – rikkantotta nagyanyám dühösen, és a villával a pecsenyés tál szélére koppintott.
       Attól a naptól fogva nem akartam többet szóba állni vele.

Fodor Veronika: Amiről Phileas Fogg sem beszél // J. V.-nek

  
       Mr. Fogg látszólag dacolt az idővel, évtizedek óta alig tűnt 40 évesnél többnek, angolbajuszt viselt és kifogástalanul elegáns öltözetet egy olyan különleges sétapálcával, amelynek fogantyúja földgömböt mintázott. Az ezüstszínű földgömbön egyetlen aprócska gránátkő dísz csillant meg. Sokféle egyesület próbálta már tagjai közé csábítani. Például a híres Rókafalka Társaság is, de oly távol állt tőle furcsa időtöltésük, hogy még egy állandó hely a Sárga Leander Cukrászdában sem nyomott eleget a latba, hogy belépjen.
       Szóval itt volt ez a hallgatag, sőt, mondhatnám melankolikus ember, aki évekig nem mozdult ki Londonból, csak a whist, az olvasás és a Reform Club töltötték ki az idejét, és boldognak tűnt. A fekete frakkos inashoz fordult, aki egy damaszttal terített asztalhoz kísérte. Kért egy italt: bordeaux-i bort egy csipetnyi cimettel és fodormentával, kevés jéggel, amit egyenesen az amerikai Nagytavakról hozattak. Míg az italra várt, az aranyszín és bordó falakon nézegette a könyöklő úriembereket ábrázoló festményeket. Az jutott eszébe, hogy vajon hányféle dolog lehet, amin még könyökölni tudnának az urak, hogy ne legyen minden portré pontosan ugyanolyan. Elmosolyodott. Aztán ahogy belekortyolt az italába, eszébe jutott Yokohama és a 100 éves teaház, ahová földkörüli útján jutott el. Inasa, Passepartout elment pár órára, hogy megnézhessen egy színházi előadást, ami fiatalságára emlékeztette, amikor még minden vágya az volt, hogy műlovar legyen. Elkortyolta az illatos jázminteát az aprócska teázóban, és akkor látta meg szemben a kis boltocskát. Yoshizawa és Tsa. Színes nyomatok és térképek, ez állt az ajtó feletti táblán. Óvatosan benyitott. Az eladó, egy alacsony, tintakék ruhás emberke a pult mögött ült, és elmélyülten olvasott.

Phileas Fogg mosolyogva koppintotta meg a cilinderét, és belépett a londoni Reform Club rozsdabarna kapuján, a St. James Streeten. Találkozója volt a club vezetőjével pontban 14 órakor, és mivel Mr. Fogg volt a világ egyik legpontosabb embere, pontosabb, mint egy Royal McAdams-féle chronométer, meglepő volt, hogy több mint fél órával előbb érkezett. Nem szokott ilyen bőkezűen bánni az idővel, nem bizony. Nagy léptekkel vágott át a csillagmintás csarnokon, egyenesen a szivarszoba felé tartott.

– Khm, üdvözlöm! Szétnézhetek? – szólalt meg Mr. Fogg halkan, nehogy megijessze az aprócska embert.

– Ó, üdvözlöm! – ugrott fel az eladó a székéről. – Nem számítottam már vevőkre, ilyenkor kevesen járnak errefelé – magyarázkodott. – Keres valamit?

– Nem is tudom… Az inasomat várom, hamarosan indulunk, hogy elérjük a San Franciscóba tartó gőzhajót. Az imént voltam a 100 éves teaházban, onnan láttam meg az ön boltját.

– Szóval ön felfedező?

– Olyasmi. Most éppen az idővel küzdök. Fogadást kötöttem, hogy 80 nap alatt körülutazom a földet.

– Lehet, hogy van valamim, ami érdekelheti. Nézze csak! – szaladt oda az eladó egy kis lakkozott szekrénykéhez. Zsebéből előkotort egy aprócska kulcsot, karikáján aranyszínű bojt himbálózott, ahogy a zárba tette.

       Egész halom régi papírt rejtett a szekrény. Az eladó hosszasan kotorászott, talán ismert valamiféle rendszert a káoszban, mert hamarosan egy „Már meg is van! Íme!” kiáltással egy kerek valamit mutatott fel Mr. Foggnak. A papír egyfajta atlasz lehetett, vagy talán térkép. A földgömböt ábrázolta, a négy égtájat egy-egy borzas, kidülledt szemű kutya őrizte. Nemcsak a szépen kidolgozott részek miatt volt különleges ez a térkép. Ahogy Mr. Fogg kézbe vette, egy kicsi, gránátvörös pontocska mozdult meg rajta és Yokohamánál állt meg.

– Ez elképesztő! – ámult tátott szájjal világutazónk.

– Ugye? Azt mondják ez a Boldog idők térképe. Oda repít, ahol boldogok voltunk, térben és időben visz. Soha nem sikerült még eladnom. Talán majd ön…

– Hogyan kell használni? – vágott a szavába Mr. Fogg.

– Kérem, üljön le! Jöjjön csak! – mutatott az eladó a székre, ahol eddig ő foglalt helyet. Egyéb ülőalkalmatosság nem volt a boltban, aligha fért volna el. – Ahogy a kezébe veszi és koncentrál, először úgymond egy szellemi utazáson vehet részt, de hogy a valóságban is oda jusson, amit mutat önnek a térkép, bizony meg kell vásárolnia tőlem.

– Rendben – ült le Mr. Fogg, a szék egy kicsit nyikorgott alatta, az aprócska ember súlyához szokott eddig. Kicsit nyújtózott, megropogtatta a nyakát, megmozgatta a vállait. – Akkor lássuk, mit tud…

       Phileas Fogg lehunyta a szemét. Kis idő múlva úgy érezte megmozdul. Kívülről látta magát, visszafelé utazott gőzhajón és vasúton, hátrafelé járt, és fordítva biccentett, amikor üdvözölt valakit. Látta magát, amikor először lépett be a Reform Clubba, aztán kártyázás közben. De még mindig nem állt meg. Hamarosan ott keringőzött az első bálján, középiskolásként könyvtárszobákban ült, és régi kéziratokból másolt valamit. Aztán megrázta magát és kinyitotta a szemét.

– Nos? – kérdezte tőle az eladó.

– Csak visszafelé lehet utazni az ön térképével? – töprengett Mr. Fogg.

– Az csak önön múlik. Úgy érzi akkor volt boldog? Valamikor a régmúltban?

– Ezen még nem gondolkodtam. De nem mehetek visszafelé az időben. Ott kell lennem a Reform Club aulájában 14 nap múlva. 

– 13.

– Hogyhogy 13? – kérdezte Mr. Fogg meglepetten.

– Egy napot eltöltött itt, hogy kiderítse, mikor volt boldog utoljára – mosolygott az eladó.

– Akkor rohannom kell! – pattintotta fel zsebóráját. Egy óra múlva indul a kis kétárbócos vitorlás, hogy elérjem a gőzöst!

– Nem kéri a térképet? – kiabált az eladó a bolt ajtajában Mr. Fogg után.

– Tartsa meg! Én most semmiképpen nem mehetek visszafelé! – intett a kalapjával búcsúzóul és sietett, hogy megtalálja Passepartout-t a kikötőben.

 

  Ez jutott világutazónk eszébe, miközben megitta az utolsó korty bordeaux-it a poharából a szivarszobában. Sétapálcáján az apró gránátkő mindig erre emlékezteti majd, hogy nem érdemes a boldogságot úgy keresni, annyira vágyni rá, hogy visszafelé utazzunk az időben. Mert akkor nem lehetne most itt, ebben a pillanatban, egy sikeres utazás után, kedvenc klubjának elnökére várva. Mikor még a komor, fekete frakkos inasok is látják rajta, hogy ez a különc, melankolikus ember, Phileas Fogg bizony boldogabb, mint valaha.

Illusztráció: Zsengellér Liza

Simon Réka Zsuzsanna: Zengés dalflótára (J. Korschunow Töftöf és a kék óriás című könyvéhez)

       Illusztráció: Halász-Géczi Ágnes

Én vagyok én,
szürke szárnyak helyén foltok.
Letépett holdkaréj a párnám,
magamra húzom az eget.
Tágul bennem a tér,
távolodik a közel.
Helyet markol
magának a csend.
Nehezít.
Mellkasomra ül a nélküle sötétje,
gyökeret tép,
ágat tör,
éget.
Szavak kellenek,
és otthoni eső.
Tenyérbe simulás,
tobozok,
dália,
anya.

Smelka Sándor: Levél Lalusnak (Ifj. Gaál Mózes: A nyár szigetén)

Illusztráció: Zsengellér Šári

Szervusz, Lalus!

       Már előre leszögezem, egy lelkendezős, meglehetősen bárgyú rajongói levelet tartasz a kezedben, nézd el nekem, ha ezúttal – író létemre – egy kicsit fésületlenebb leszek.

       Már rég el akartam mondani neked, Lalus: gyerekkoromban te voltál a példaképem. A sok-sok Nemecsek Ernő, Nyilas Misi között végre egy belevaló srác, aki az élet minden területén remekel, legyen szó vadászatról, versenyfutásról, háborúról, tűzijáték rendezésről. Akinek mindig eszébe jut valami remek ötlet, aki mindig a középpontban van, akit vezérnek választanak, ha a játék úgy hozza. Ezenkívül bátor: repül, átcsónakázik egy szigetre, párbajozik, színdarabot ír, szervez, tervez, már-már felnőtt: pálinkát is iszik, nyulat lő, úszik, fut, tornázik (előtornász, a legtöbb erőponttal).
       Hát, kedves Lalus, ki ne akart volna ilyen vagány, belevaló srác lenni, mint te?! Főleg én, a nyápic, csendes, jó fiú, aki félt mindentől, aki sose volt vezér.
       Legyünk őszinték: azt a nyarat is irigyeltem tőled. Főleg azt, ahogy utaztatok Gazsival Ritta néniékhez: szédítő magasban dübörögtetek a folyó felett, ti pedig a kényelmes Pullman-kocsiban már előre örültetek a sok-sok jónak, amit a nyár tartogat számotokra. Irigyeltem ezt a véget nem érő pillanatot, a „valami-kezdődik” örömet. Irigyeltem azt a sejtelmes első estét, amikor a félhomályos rózsalugasban megismerkedtetek a gyerekekkel: Bélával, Palival és Lilivel. Az a pillanat olyan volt, mint egy ív tiszta miniszterpapíros: bármit rá lehetett írni. Irigyeltem a háborútok utáni órákat: odakint esett az eső, és ti önfeledten játszottatok a szalonban, miközben Ritta néni zongorázott. Irigyeltem ezt a fészek-meleg együttlétet. Irigyeltem azt az estét Lili névnapján, amikor tüzijátékot rendeztél a kertben. Repkedtek a rakéták, a vendégsereg éljenzett, tapsolt. Irigyeltem ezt a mámort, az örömünnepet, abban is téged, az ötletgazdát, a szerető, elismerő tekintetekben sütkérezőt. Irigyeltem a cirkuszt, a sétarepülést, a háborút, a színdarab próbákat, amikor a szigetet belaktátok, mint a kétévi vakáció kései utódai, irigyeltem a fogathajtást, a vadászatot, a szerelmeket, a barátságokat és az egész békebeli nyarat.
       Bár, ha jól belegondolunk, nem volt okom az irigységre: mert ezekben a kalandokban nyakig benne voltam én is, mert egy gyerek ott lehet mindenhol, amiről éppen olvas.
       Néha azon morfondíroztam, hogy valóban úgy történt-e minden, ahogy leírtad. Lalus, nem túloztál egy kicsit? Lehetséges, hogy a futóversenyt Jenőci nyerte és nem te? Lehetséges, hogy Pali és Gazsi több verebet lőtt, mint Béla és te? Biztos, hogy ilyen tökéletes volt minden? Mi van, ha füllentettél? Mi van, ha te is olyan lúzer voltál, mint Nemecsek, aki állandóan haptákban áll, aki csak annyit tett Lili szülinapján, hogy kikiáltotta: vége a tüzijátéknak? Mi van, ha a háborúban a vesztes csapatban voltál, abban is a közlegény, ha nem tudtál fogatot hajtani, ha nem te repültél, ha nem te voltál a főnök a szigeten, éppen ellenkezőleg, te voltál a kukta, mi van, ha zongorázni se tudtál valójában?! Mi van, ha csak átvészelted a szünidőt, hazamentél, találtál egy tollat meg egy füzetet, és leírtad a nyarat, úgy ahogy átélni szereted volna?! Sőt lehet, hogy el se utaztál, és az egészet kitaláltad az utolsó betűig: sose léteztek Ritta néniék, sose volt nyár…
       Végtére is mindegy, mi az igazság: a kalandjaink emléke olyan elevenen él bennem a mai napig, mintha tényleg megtörténtek volna. És ez a legfontosabb, a többi pedig részletkérdés, mert valahol messze, a valóság és képzelet határán mindig vár ránk egy nyár, az utolsó békeév nyara, ahol újra és újra ott leszünk mind: te, Gazsi, Béla, Pali, Lili és a többiek. Sétálunk a búzamezőn, fejünk felett süt a nap.

A szerző 'A nyár szigetén' című kötettel