 |
| Fodor Veronika illusztrációja |
Léna nagymamája balerina volt fiatal korában. Amikor kecsesen kinyújtotta a karját, a folyók táncra perdültek, amikor egy lábon forgott, a szelek szárnyra keltek, amikor a feje búbjáig lendítette a lábát, még a hegyek is megdördültek. A hírneve messze földről vonzotta a nézőket és a csodálókat a fellépéseire.
Amikor Léna hétéves lett és balettozni kezdett, a nagymama mosolyogva fogadta a hírt. A vitrinhez lépett, kiemelt belőle egy pár balettcipőt, és odafordult a kislányhoz.
– Hosszú útra léptél. Egy balerinának rengeteget kell gyakorolnia ahhoz, hogy a mozgása kecses legyen, a lába fürge és a teste hajlékony. Tessék, vedd magadhoz a tánccipőmet, és ha jól használod, szerencsét hoz.
Léna megölelte a nagymamáját. Az ajándékot nagy becsben tartotta a polcán, és arról álmodott, hogy egyszer az ő tánca is olyan varázslatos lesz, mint a mamáé volt.
Az első versenyére Léna éppen belenőtt a cipellőbe. Az aranyszállal átszőtt lábbeliből még egy szikra is kipattant az előadása közben. A zsűri első hellyel díjazta a táncát, és Léna biztos volt benne, hogy varázslat segítette a győzelemhez.
– Mondtam én, hogy varázscipő! – mesélte lelkesen a titkot egyik barátnőjének, amit Zóra, egy másik balerina is meghallott.
A lány régóta vágyott az első helyre, és irigyen figyelte, ahogy a zsűri Lénát dicsérte.
– Ez a lány egy szemernyit sem jobb nálam – dühöngött. – Ugyan, mi szüksége van egy ilyen mesés tárgyra annak, akibe semmi tehetség nem szorult?
Amikor a verseny után már csak ketten voltak a színházi öltözőben, és Léna kiszaladt a mosdóba, Zóra ellopta a cipőt. Amint Léna rájött, hogy mi történt, kétségbeesve szaladt a rivális balerina után. A kapuban érte utol.
– Kérlek, add vissza a cipőmet! – kiáltott utána.
– Nem tudom, miről beszélsz – torpant meg Zóra.
– Tudom, hogy te raktad el!
– Lopással gyanúsítasz? Hogy merészeled? – visította a lány, majd sértődötten elviharzott. Léna lerogyott a lépcsőre, és elsírta magát.
– Hogy fogom visszaszerezni? Nélküle nem tudok táncolni!
Éppen a szemét törölgette szipogva, amikor halkan megzörrentek felette a falevelek. Mintha suttogást is hallott volna. Léna körbenézett, de senkit sem látott a színház körül.
– Ne sírj, te lány! – súgta a hang. – Szélnek hívnak. Gyere el hozzám Szélfokra, hátha segíthetünk a bajodon.
Szélfokon egy puha bárányfelhőre épült, otthonosan berendezett fakunyhót talált.
Még kopognia sem kellett, az ajtó magától kinyílt, azonban senki sem állt a küszöbön.
– Gyere be, és pihenj meg! – susogta Szél.
Léna belépett a kunyhóba, és fáradtan rogyott egy székre.
– Hogyan tudsz nekem segíteni? Mit kérsz érte cserébe? – kérdezte.
– Az én dolgom, hogy vihart kavarjak, zúgó zivatart keltsek, forgószelet pörgessek, de már öreg vagyok, nem bírok a feladattal. Vállald át tőlem egy évig, és meglátod, nem fogod megbánni! Kapsz fizetséget, és segítek közelebb kerülni a célodhoz – ígérte Szél.
Léna rábólintott a munkára, Szél pedig megmutatta, mit kell tennie. A lány éjt nappallá téve dolgozott, addig ugrált a felhőkön, amíg azok kövér esőcseppjei a földre nem hulltak, majd magához húzta a levegőt, és addig pörgött, amíg forgószéllé nem csavarta azt. Szél elégedetten csettintett egy-egy tornádó vagy tó feletti víztölcsér láttán.
Amikor letelt az egy év, Szél elégedetten köszönte meg Léna munkáját.
– Bizonyítottad, hogy kitartó és szorgalmas vagy. Fogd ezt az aranytallért fizetségül.
A lány mérgesen toppantott.
– Mire megyek az arannyal? Egy lépéssel sem kerültem közelebb a célomhoz. Nem tudom, hol a balettcipőm.
– Ez esetben menj tovább Folyóhoz, ő tud segíteni rajtad. Folyamvidéken keresd.
Léna elköszönt, megüzente a szüleinek, hogy még ne várják haza, lemászott a felhők közül, és elindult Folyamvidék felé. Egy patakhoz érve csobogó hangján Folyó szólt hozzá.
– Elfáradtam a kemény munkában, és évezredek óta nem voltam szabadságon. Segíts nekem a vizeket hullámzásra bírni! Mindössze egy évről lenne szó, aranyat adok fizetségül.
– Aranyra nincs szükségem. Megígéred, hogy segítesz elérni a célom?
– Ígérem, hogy közelebb viszlek hozzá.
Léna nem tudta, hogyan szerezhetné vissza a lábbelijét, így elvállalta a feladatot.
Kora reggeltől késő estig a hullámokat kavarta, Folyó azonban nem hagyta békében dolgozni, minden karmozdulatot kritizált, javított.
– Túl merev az a hullám, csináld újra!
Léna egész nap azt hallgatta tőle, hogy lassabban, fürgébben, lágyabban, kecsesebben, estére pedig úgy elfáradt, hogy csak eldőlt az ágyon, és azonnal elaludt.
Amikor letelt az egy év, Folyó kiadta a lánynak az egy aranytallért.
– Hol van a balettcipőm? – méltatlankodott a lány.
– Azt nem ígértem, hogy visszakapod a cipődet. De közelebb jutottál a célodhoz. Beszélj Heggyel Sziklaomlásban, hátha tud neked segíteni!
Léna üzent a szüleinek, hogy még nem tér haza, és csalódottan indult tovább. Nem értette, hogy mitől lenne közelebb a céljához, hiszen sem Szél, sem Folyó nem tudta megmondani, hol van a cipellője. Ha nem találja meg, sosem fog jól táncolni.
Meredek ösvény kanyargott felfelé Sziklaomlásig. Mire leszállt az este, és köd ereszkedett a hegyre, egy kőbe vájt kunyhóhoz ért. Be is tért éjszakára. A házigazda nem várakoztatta a vendégét, dörgő hangján máris a tárgyra tért.
– Segíts nekem mély szakadékokat vájni a hegyeimbe, amíg kipihenem magam. Hallottam, hogy Folyó egy év szabadságot vett ki, annyi nekem is kijár. Aranyat kapsz fizetségül.
– Segítesz megtalálni a balettcipőmet?
– Azt nem ígérhetem, de szavamat adom, hogy közelebb viszlek a célodhoz.
– Ezt már kétszer hallottam! – kesergett Léna.
– Maradj egy évig, és talán rájössz arra, mit jelent.
Léna duzzogva vállalta el a feladatot, és megüzente a szüleinek, hogy még ne várják haza. A lány reggeltől estig egyik hegyről a másikra járt, és ahová szakadék kellett, ott nekirugaszkodott, majd lábait balerinához illően magasra lendítve szökkent egyet. Amilyen messzire ugrott, olyan szélesen hasadt meg a szikla. Ahogy telt-múlt az idő, egyre méretesebb szakadékokat tudott készíteni, Hegy legnagyobb örömére. Estére annyira elfáradt, hogy eszébe sem jutott a cipellő és a cél. Egy év elteltével Hegy kifizette neki az egy aranytallért.
– Menj, és vegyél egy új cipőt a fizetségedből! – biztatta a lányt. Holnap kezdődik a balettverseny, pihend ki magad előtte!
Léna köszönetet mondott neki, Szélnek és Folyónak pedig megüzente, hogy megértette a leckét, majd hazasietett. Épp időben érkezett, kezdődött a verseny. Mikor rá került a sor, már nem volt szüksége varázscipőre. Könnyedén táncolt a színpadon az ezerszer begyakorolt mozdulatokkal. Amikor kecsesen kinyújtotta a karját, a folyók táncra perdültek, amikor egy lábon forgott, a szelek szárnyra keltek, amikor a feje búbjáig lendítette a lábát, a hegyek megdördültek. Mikor az előadás végén meghajolt, a közönség olyan hangosan tapsolt, hogy még a csillagok is odafordultak megnézni, mi történt. Léna nagymamája elérzékenyülve figyelte az unokáját az első sorból.
Hogy mi történt Zórával? Amikor belebújt a lábbelibe, és színpadra lépett, a folyók álmosan csordogáltak, a szelek fákra ülve ásítoztak, a hegyek halkan hortyogtak, de még egy szikra sem szökkent a lába nyomán. Az előadás után csalódottan hajította el a haszontalan tárgyat.
Nemsokára egy szarka a csőrébe kapta a csillogó zsákmányt, és elröpítette ajándékba a feleségének. Azóta a cipellő Nap sugaraiban táncol, és az egész szomszédság a csodájára jár.
Szerkesztette: Gertheis Veronika
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése