Oldalak

2025. október 31., péntek

Póth Rebeka: Félálom-mondókák

(c)Szegedi Csilla

 


A fejem egy veteményes,

Benne ilyen-olyan mag,

Gondolatom ültetvénye

Hol gazt, hol meg napot kap.


Mire gondolsz?

Nem mondom meg!

Szemed napraforgó,

Szavam néhanap úgy csattan, 

Mint a csalánkóró.


A diófa hajladozik,

a szél táncoltatja.

Sárga virág úgy rám hajlik,

Betemet tavaszra.


A borostyán nem válogat, 

A vadszőlő sem finnyás.

Bidéajtót vagy palotát

Mindegy, hogy mit sző át.


Gondos madár, kökényhangú

Mit viszel csőrödben?

Borókát vagy beléndeket?

Tedd le elém szépen!


Puha macska sárga szemmel

Rám tekint és elillan,

Lépte rebben, gyors villanás,

Kerítésen átslisszan. 


Hívogató hinta,

hangja sincs, csak inda,

Csukott szemmel lassan

himbálom magam.

Ellököm a döntést:

ébrenlét-e vagy álom.


Fázom.


Bimm-bamm.

Bimm. 


Korán van még

Kicsücsülni,

Rekedt kakas, halkulj el!

Visszabújok paplanomba,

Jó éjszakát, szép reggel!


Szerk.: Miklya Zsolt

2025. október 29., szerda

Miklya Zsolt: Ahogy a vénából

 

(c)Bódi Kati


Szerelmes szavakat suttogni egy
árokpartnak. Szédülve gurulni le,
siklani fel, fehér virágtányér
közepén keresni borszínű bibét,
neked milyen van, az enyém lilább.

Szeméremvirágnak mondják, 
ahol a dombok termékeny öllé hajlanak, 
ahol a kék burokból úgy kel föl a nap, 
mint egy óriás szem, bíborvörös érem, 
borszínű tányér, ha csak egy pillanatra is. 
Aztán kifehérül, messze vidékről 
királyné horgol csipkét belőle, 
de közepén annyit őriz, az emlékezet, 
amennyi kell a túléléshez, mert ha az 
utolsó bíbor is eltűnik a virág közepéből, 
üres csipke, puszta szerkezet marad a világ.

Addig is, szerelmes szavakat
suttogni egy árokpartnak,
vagy domboldalnak épp,
szédülve gurulni le, siklani fel,
keresni középen borszín bibét,
neked milyen van, az enyémben
sűrű vércsepp, ahogy a vénából 
kicsordul, egy utolsó életcsepp
a vidék.

2025. október 27., hétfő

Németh Eszter: Cindrót bácsi

(c)Kovács Réka


– Pöszke, Pöszke! Hol vagy, merre bujkálsz? – Palkó berobbant a kertbe, a homlokán öklömnyi cseppek csorogtak, akárha vödör vízzel öntötték volna le.
    Pöszkének azonban nyoma sem volt sehol. Pontosabban csak nyomai voltak. Palkó körbenézett és rögtön látta: a szék alatt elárulva állt a pár cipő, vagyis Pöszke nem lehet messze, mert mezítláb nem veszi nyakába a vidéket. A vizes bögre is az asztalon árválkodott a mosolygó barackok mellett. A hintaágyon, a diófa árnyékában ceruza, nyitott füzet, Pöszke szabálytalan betűivel, amik össze-vissza lődörögtek a papíron, mint valami rumos hordóba esett matróz a fedélközben. Palkónak mosolyra húzódott a füle csücske is, lapozott egyet, és rendezett kacskaringójú betűivel néhány sort írt a füzetbe. 
    Felnézett, és ekkor vette észre a nyomokat a porban, Pöszke vizes lába nyomán hagyott különös foltokat. A nap még nem teljesen szárította fel, így Palkó tétovázás nélkül elindult.
    Hamarosan meg is látta Pöszkét a körtefa alatt, aki felé fordult és a legnagyobb természetességgel hadarni kezdett:
– A 18. századi orvosok már csak tudták, ép testben alig élek, megmondta az öregúr is, délután.
– Öregúr? – nyitotta tágra szemeit Palkó. – Ottó bácsira gondolsz az utca elejéről?
– Ne rontsd el a mesét a fene nagy röghöz varrt realitásoddal! – bosszankodott Pöszke, miközben a szeme színe versenyt zöldellett a körtével. – Cindrót úr. Punktpum.
– Na jó, Cindrót, hanem hallod-e! – jutott eszébe újra a maga dolga. – Elengedtek, képzeld elengedtek! Nemsokára repülök. Igazi repülővel!
– Tényleg? Remek! – ragyogott fel Pöszke arca, majd átvonult rajta egy apró szomorú felhő, végül újra a gondolataiba mélyedt. 
    Sehogy sem tetszett neki ez az utazás. Legfőképpen persze azért, mert egész idő alatt otthon kuksolhatott, ahol maximum a szomszéd szamarának viselt dolgai vittek némi színt a hétköznapokba. Már utazott repülővel, pontosan tudta, hogy a mozgalmas, színes világ milyen csábító, milyen könnyen elfelejtődik a kakukkfű, a rozmaring és a levendulabokrok illata. Pöszke napok óta irigykedett és félt, és mérges volt magára emiatt. Végeredményben pont úgy érezte magát, mint egy árvacsalán a mezei út szélén, amire csak por hullott, eső nem.
    Palkó megrendülten és csalódottan állt. Végül leült, a hátát a körtefának döntötte, lábát Pöszke lábához dugta, karját a karjához akarta simítani, ám ekkor észrevette a füzetet. Ebben a kusza betűk mellett szabálytalan, rögtönzött vonalú rajzok is sorakoztak, bűbájos összevisszaságban, ahogy Pöszke a füzetet forgatta rajzolás közben.
    A rajzokon Ottó, bocsánat Cindrót bácsi volt látható, kukahúzás közben.
Pöszke abbahagyta a rajzolást és Palkóra nézett:
– No?
– Ha elmegyek… – nem bírta befejezni. Legörbült a szája.
– Ha elmész, akkor vissza tudsz jönni. És majd elmeséled és akkor én is tudlak – Pöszke szemében huncut fény villant. Direkt rontotta el a ragozást. A karját Palkóéhoz simította.
– És ha elveszek ott a nagy idegenben? Vagy majd nem emlékszel rám? Elvarázsol egy boszorkány? Leesik a repülő? Vagy ha… – Palkó a megszeppenéstől szokatlanul elhalkult. – Ha nem történik semmi és unalmas lesz és…
– Akkor most melyik kérdésre válaszoljak először? – hunyorgott Pöszke. Szemébe sütött a nap, a könnye is kicsordult tőle. Az orrába a kikerics és a nefelejcs illata lopakodhatott, mert a hangja hirtelen náthásan csengett. – Nem fogsz elveszni, végtére is nem egyedül mész. Különben is csak egy hét az egész utazás, és te kétszer is repülsz, én meg itthon ülök, ahol mindenütt a nyomaidba botlom. Talán, ha Mihóka jól kupán vág, de még akkor se. Az elvarázsoláshoz sok szerencsét bármilyen másik boszorkánynak. – Pöszke ezen maga is elvigyorodott. Kidugult az orra. – Statisztikailag – ejtette ki büszkén az idegen szót –, 1:14 millióhoz az esélye, hogy lezuhanjon a repülő. Ekkora pechem még nekem sincs. Azonkívül, veled semmi sem unalmas. 
    Palkó hálásan, piros arccal, lándzsás útifűre váló szemmel pillantott Pöszkére, akinek picit piros, picit nedves és főleg ábrándos kakukkfűszínű volt a szeme. Megköszörülte a torkát és azt kérdezte:
– Mi volt Ottó bácsival?
– Hazavitte a kukát – vont vállat Pöszke.
– Dehát ez próza! – Palkó semmit nem értett.
– Ja, persze, te nem láttad a hölgyeket.
– A hölgyeket? Na, mondd csak el, mi történt!
Pöszke nagyot mosolygott:
– Cindrót bácsi ballagott hazafelé, a botjára támaszkodva, fél szemén hályog, a másik nefelejcskék. Alig vonszolta magát, hanem amikor az utca végén megfogta a kukát, hogy hazahúzza, hirtelen mozdulattal hóna alá csapta a botot, mintha csak valamiféle sétapálca lenne. Nagyon szép faragott sétapálca volt, bárki megirigyelhette volna! „Épp testben ép csak élek – morogta az öregúr. – A 18. századi fürdőorvosok szállóigéje. A doktor is mindig így mondta.” 
    Alig tíz lépéssel korábban két másik alak fordult be az utcába. Az egyik vidám, a másik kalapos. A vidám egy kicsit dudorászott, a kalapos különösebb feltűnés nélkül a dudorászás ütemére lépkedett. Jó kedvük volt, hiszen megérkeztek, összetalálkoztak, csevegtek. Épp a bevásárlásból jöttek, a szatyorban kávé, rizs és miegymás. A kalapos talán picit fütyörészett, a másik talán picit dúdolt hozzá.
    Ekkor hallották meg Cindrót bácsit. Megszeppentek. Ugyan nem fürdőzni érkeztek, de a vidámabbikat megrettentette az öregúr hályogtól vak szeme, a másik, a kalapos a nefelejcskékbe bámult és mosolygott. Neki tetszett a bácsi. Aki talán tényleg fürdőorvos volt, ha nem is 18. századi. Érdeklődött hát a kúráról. A vidám hölgy siettette, hogy odaég az ebéd. Cindrót bácsi hosszadalmas mesélésbe kezdett, hogyan kúrálták ki a hátfájását és most a lábfájásával utalta be az orvos. „A fürdő, az remek, a doktor is a csodafűivel: pitypangot, csalánt, mentát, cickafarkat…”
    A vidámabbik belesuttogott: „Kiskutyafülét, békanyálat és vakondszemet,” de a kalapos lepisszegte.     „…zsurlót tett bele.” „Meg kutyabengét,” mondta a vidám, aki közben újra felderült. „Aztat kérem, nem,” mondta fejét csóválva Cindrót bácsi, „az kérem, hashajtó. Különben is, a fürdős étel, az olyan is volt, mint a kutyabenge! Bezzeg a Csikorka néni főztje, na, azt kellene felíratni a doktorral a fürdő mellé. Úgy rendbe rakná minden baját, ha a fürdőben Csikorka néni vele lehetne, hogy rögvest csillagfüvet látna a néni, mint 40 évének előtte, amikor megkérte Cindrót bácsi kezét!”
    A vidám meg a kalapos kuncogtak, Cindrót bácsi meg befordult az udvarba a kukával, ahonnan Csikorka néni hangja hallatszott: „Csakhogy itt vagy, kész az ebéd, a kedvencedet főztem, gyere, gyere, moss csak kezet!”
    Mire a kalapos megkérdezte, hogy mi Cindrót bácsi kedvence. Ő meg büszkén rávágta:
– A kolbászos, rizses, rozmaringos lecsó!
    Több se kellett, felzsizsdült a rét és egy szitakötő olyan közel húzott el a vidámabbik füle mellett, mintha az legalábbis elfelejtett volna paprikaport tenni a lecsóba. Az út széli szerény kis rozmaring egyenesre húzta a derekát, mint valami kitüntetésekkel teli hadvezér. 
    Palkó Pöszkére bámult és nagy levegőt vett, de aztán csak annyit mondott:
– Hiába, Juculka mamám főztjének nincs párja – mosolygott büszkén még a füleivel is. – Te is tőle tanultál. – nevetett Pöszkére, és már egyáltalán nem félt sem repüléstől, sem az unalomtól.
    Nohiszen, egy ilyen lány mellett!


Szerkesztette: András Adél

(c)Fodor Veronika

Németh Eszter: Pöszke és Palkó


 

(c)Kovács Réka



Pöszke nem szereti a vaníliát, Palkó igen

Pöszke kedvenc gyümölcse málna, Palkóé eper

Palkó tölgyfarajongó, Pöszke diófa-fan

Palkó néha kutyabenge, Pöszke pongyola pitypang

Pöszke néha csikorgófű, Palkó kegyelemfűvirág

Pöszke kertiberzseny, Palkó ötujjúfű és faág

Palkó ördöggatyát hord, Pöszke bábaguzsalyt

Palkó szeme zsonga, Pöszke mosolya csillagmoraj

 

 

2025. október 23., csütörtök

Dobó Dorottya: A csökönyös ajtó

(c)Perecz Annabella



    Valahol, a napraforgóföldeken túl, a kerekerdő közepén áll egy ház, ennek a háznak van egy csökönyös ajtaja, Ajtony. Szegény Ajtony nem volt ám mindig ilyen makacs, sokáig nyílt és záródott szolgálatkészen a ház lakóinak kívánsága szerint, akik úgy átiszkoltak rajta, hogy közben tudomást sem vettek a fáradozásairól. Mindent megpróbált, hogy végre észrevegyék: hűs szellőt libbentett a forró nyári napokon, behúzta küszöbét az óvatlanul futkározó gyerekek előtt, és tiszteletetparancsoló, erélyes kattanással reteszelte be magát, mikor baljóslatú alakok ólálkodtak a környékén. De soha nem kapott se szép szót, se kedves mosolyt az erőfeszítéseiért.
    Bezzeg az ablakok! Nem elég, hogy annyi volt belőlük, mint a veszedelem, de ráadásul mindegyiket párosával szerelték fel, hogy naphosszat tudjanak sugdolózni, morgolódni, nevetgélni.
– Micsoda ápolt fa, ragyogó üveg, micsoda gumitömítés – bókoltak egymásnak, mikor jókedvükben voltak.

2025. október 21., kedd

Újlaki-Nagy Júlia : A kislány, aki mindenkinek segített

(c)Makoviczki Dóra


Miről meséljek ma este? Láttad-e a szomszéd lépcsőház előtt terebélyesedő Annabelle hortenziát? Hát azt tudod-e, hogy egyszer egy Annabella nevű kislány lakott ott, és pontosan a cserjére nézett az ablaka?

Történt egy nap, hogy Annabella észrevett egy hirdetést az újságban: az ország királya tudatta a világgal, hogy mivel neki csak egy szál fia van, örökbe fogadná mindazokat, akik tagjai akarnak lenni a királyi családnak. Mondta is Annabella, anyu, apu, én elindulok, megkeresem ezt a királyt, fogadjon engem is örökbe, ülhessek én is a királyi asztalhoz, lakhassak én is a palotában! Képzelheted, hogy meglepődtek a szülei, nézegették, forgatták az újságot, és csak annyit bírtak mondani, hogy ők már lassan megöregedtek, de még semmiféle királyról nem hallottak. Annabella viszont menni akart, mit volt mit tenni, csomagoltak neki pár szalámis zsemlét, és útnak eresztették. Már a keze a kilincsen volt, amikor anyukája gyorsan még egyszer utánanézett a dolognak, és odakiáltotta Annabellának, hogy bizony feltétele is van a királynak: csak azt fogadja örökbe, aki ismeri a királyfit! Annabella legyintett, mit nekem királyfi, gondolta magában, vagyok én olyan jó kislány, hogy jóságomért örökbe fogad majd a király!

Alig hagyta el a várost, amikor megpillantott egy szegény öregembert. Ott kínlódott, görnyedezett egy szőlőlugasban, oda is szaladt hozzá Annabella.

– Segítsek-e öregapám? Mivel fáradozik?

– Hát te mit keresel itt, ahol még a villamos sem jár? – csodálkozott az öreg, aztán elmesélte, hogy épp a szőlőtöveket ápolja, tisztogatja, a terméketlen veszőket pedig lemetszi.

2025. október 19., vasárnap

Nagy Izabella: A szamár

(c)Klesitz Piroska


Korom az ég éjjel három húszkor

az első napsugár messze még

alszik a fenyő a folyondár

vackában a nagy barna nyúl is –

egy szamár kitátja száját

és hosszan belekiált a sötétbe


A Költő és Zsürke épp arra jár

ki akarják lesni ahogy a napkorong felébred

és kitátja ránk első sugarát

fenn a kilátó tetején ahol

a nagy barna nyúl lakik

zsurlók és perjék takarásában


Miért sírsz te szamár

a Költő csontos keze indul felé

Zsürke kockacukrot kotorászik

az itt-ott zsebében

ők a vigasztalás ahogy rátekintenek

érkezik a napsugár szólnak

gyere velünk te síró szamár


Még kitátja száját

hogy kiessen rajta egy utolsó szomorú i-áááá

majd elballag Zsürke és a Költő mögött

fel a nagy hegy tetejére a kilátóhoz

ahol a nagy barna nyúl lakik

zsurlók és perjék takarásában.



Szerk.: Miklya Zsolt

2025. október 18., szombat

Dobó Dorottya: A szamárból lett rendőrló

(c)Szüdi János

    A kisszékelyi erdő melletti tisztáson szamarak legelésznek. Kicsik, nagyok, feketék, szürkék – legalább húszan élnek együtt. Jó dolguk van, bővelkednek a karám mögött a finomabbnál finomabb falatokban: a réti perje, a csomós ebír, a lándzsás útifű, a pitypang, a zsálya, a cickafark és a boglárka egytől egyig csábító virágokkal hívogatják a csorda tagjait. A jóllakott, boldog szamarak pedig fel sem tűnik, ha napokig rájuk sem néz a gazda.
    Történt azonban, hogy egy nyári estén lovasrendőrök sétáltak el az út mellett. A kíváncsi szamarak csodálkozó tekintetekkel sorakoztak fel a karám szélén, és sorra hajtottak fejet a nemes hivatást űző lovak előtt.
– Tiszteletem, biztos úr! Tiszteletem! – kiáltották egymást túlharsogva.
Hamu, aki ugyan már legalább hároméves volt, még sose látott ilyet.
– Kik ezek? – kérdezte az idősebbeket.
– Rendőrlovak. Ők védik a környéket, és vigyáznak a falu lakóira.
– Én is rendőrló akarok lenni! – nyekkentette Hamu.
– Szamár vagy! Hogy lennél te rendőrló? – nevettek a társai – Biztonságban élünk, finom falatokat eszünk, nem futtatnak minket, ha fáradtak vagyunk, és nem zárnak be minket, ha futni akarunk. Így van ez jól, ne akarj ennél többet.

2025. október 16., csütörtök

Nagy Izabella: Lepus europaeus (a kilátó alatt)

 

(c)Szabó-Szemenyei Eszter


A domboldalon ül a nyúl

az est előtti nyugvófényben

szemléli a dűlő füvét

szelíd fák és habkönnyű bokrok mellett

a gazból kilóg két

nagy füle


a kiskutya megneszeli

fekete orra

erre-arra jár

szagokról ellopott 

mézet izzad

mező virágjának

kék és fehér és sárga

porát


nekiillan

elkerekedik

utánavág

rossz kis szeme elvéti a célt

mellészalad

túl a domboldalon ülő nyúlon

valami fény felé

ki a sötétből.



Szerk.: Miklya Zsolt

2025. október 13., hétfő

Dobó Dorottya: Hazatérés a mesék földjéről

(c)Szüdi János

    Létezik egy falu Tolna megyében, amit meseburok véd. Bárhová is menj, bárkivel is találkozz, bármit is csinálj, biztos lehetsz benne, hogy az mesévé válik. De mit csinál az ember lánya, mikor három napig maga is mesehős volt, majd egy csapásra vissza kell térnie a valóságba?
– Írd mesévé a világot! – javasolta a Nagyszederfa. 
    Máskor amúgy szedernyit sem adnék egy fa véleményére, pláne egy ilyen boomerére. De ő egy híres fa, amolyan celeb a maga nemében, ezért elgondolkodtam azon, amit mondott.
– Végül is elkélne némi mese a hétköznapokba. Jó volna például, ha mogorva öreg szomszédom, aki mindig kiabál az utcán játszó gyerekekkel, egy kedves öreg varázsló lenne, akire mindenki számíthat a bajban – mondtam. – A főnököm pedig minden bizonnyal egy ráncos és kopasz kobold lenne, aki naphosszat a pénzét számolgatja, és persze sosem ér a végére, mégis kevesli. És természetesen nem hagyhatjuk ki a jegyellenőrt sem, aki reggel megbüntetett a villamoson. A mesevalóságban daliás hősként védelmezné Csudabudát a lelketlen bliccelőktől.
A Nagyszederfa csendben bólintott.

2025. október 12., vasárnap

Lukács-Kis Panka: Növényállat, állatnövény (A gomba, ami növény)

(c) Nagy Diána



– A gomba az növény! Mondta Pisti teljes meggyőződéssel.
– Nem, nem az – válaszoltam neki azonnal. – A gomba az állat! 
– Nem állat, hanem növény! – vitatkozott velem Pisti. 
    Mióta megkapta a hallókáját, már nem volt annyira veszettül hangos, mint korábban. Hiába volt a legjobb barátom a bölcsi óta, de ettől még néha nagyon tudott idegesíteni. Most is zavart, hogy az énmindentjobbantudok hangján közölte velem, hogy a gomba az növény. 
– Márpedig a gomba az biztosan nem növény! Nem zöld! A növények pedig köztudottan zöldek! – folytattam tovább. 
– Ez nem igaz! – replikázott Pisti.
– A nagypapa növényei mind barnák, és azok is növények. Ugyan a nagymama szerint ezek már halott növények, mert a nagypapa vagy egyáltalán nem locsolja őket, vagy pedig túl sok vizet ad nekik. De növények és barnák! Így hát a gomba is növény, nem kell, hogy zöld legyen! – replikázott nekem Pisti.
– Az nem ér! A halott növény az nem ér, mert az már nem él, így már csak komposzt lehet, de gomba biztosan nem – folytattam tovább. 
    Mondjuk azt nem tudom, hogy mi az a komposzt, csak nagyon jól hangzik. Anya és a Pisti nagypapája beszélgetett egyszer a halott növényekről, meg a komposztról, meg valami humuszról, de már akkor sem értettem, hogy mire gondolnak. És most sem. Csak jól hangzott és különben is nem akartam, hogy a Pistinek legyen igaza. Valamiért nem szeretem, ha neki van igaza. Nem tudom miért, csak nem szeretem. Azt szeretem, ha nekem van igazam. Emiatt sokat szoktunk vitatkozni a Pistivel, mert ő is azt szereti, ha neki van igaza. Vannak dolgok, amikben egyetértünk, például, hogy a Hold az biztosan sajtból van, a Föld az olyan, mint egy hatalmas focilabda, csak nem fekete-fehér, hanem zöld-kék, meg abban is, hogy villamososat, meg hatalmas takonyfásat játszani a legjobb a világon. Csak ez a gomba kérdés ne lenne, reggeli óta ezen vitatkozunk. A Hajni már megfenyegetett minket, hogy szól az óvónéninek, mert nem hagyjuk őt játszani, és különben is szerinte a gomba az se nem növény, se nem állat. A Hajni mindig okoskodik, így ennek az lett a vége, hogy a Pisti is meg én is hangosan győzködni kezdtük a Hajnit a magunk igazáról. 
– A gomba nööövéény! – ordította Pisti.
– A goombaa ááállatt! – harsogtam én. 
– A gombanövény, a gombaállat, a gombanövény, a gombaállat, a gombanövény, a gombaállat!!!!
– Hagyjátok már abbaaaa! – üvöltött egy óriásit Hajni, majd sírva fakadt. 
– Mi történt itt? – jött oda az óvónéni. 
– A a a fhi..úúk – hüppögte Hajni – mheghint, hüpp, hüpp, veszekednek. 
    Kicsit sajnálni kezdtem a Hajnit, mert mindig ő húzza rövidebbet, ha mi veszekszünk a Pistivel. Mindig békíteni akar minket, aztán a vége az lesz, hogy sír. Ugyanakkor meg idegesítő, hogy mindig odajön és beleszól a mi dolgunkba a Pistivel. Most meg miatta az óvónéni is odajött, és biztosan le leszünk szidva. Felháborító! 
    Legnagyobb meglepetésemre, mikor az óvónénire néztem, nem láttam haragot az arcán, csak egy kicsi, szomorkás mosolyt. 
– Peti, Pisti! Hallom, már megint nem értetek egyet valamiben. Olyan jó lenne, ha emiatt nem sírna mindig Hajnika. Szeretném, ha elmesélnétek, hogy mi történt! – kérte. 
    No, erre aztán egymás szavába vágva próbáltuk elmondani, hogy a gombaaznövény, nem, a gombaazállat. 
– Éhn pedig azt mondtam nekik, hogy a ghomba, az se nem növény se nem állat… – hüppögte Hajni.
– És erre kitört a kiabálás – állapította meg az óvónéni nyugodt hangon. – Elárulok nektek egy titkot – folytatta. – Hajninak abban igaza van, hogy a gomba se nem növény, se nem állat. A gomba egy kicsit mindkettő, olyan különleges élőlény, ami a növényekhez is hasonlít egy kicsit, meg az állatokhoz is, és mégsem. 
    Ámulva és kicsit értetlenül hallgattam őt. Nem egészen értettem, hogy mit is jelent mindaz, amit most mesél. 
– Mi az, hogy állat is, meg növény is? – kotyogott közbe Pisti.
– Például ugyanúgy nem mozognak, mint a növények, nem a nappal táplálkoznak, viszont elhullott állatokat és növényeket esznek, úgy, mint az állatok. Nagyon fontosak a természetben, mert azzal, hogy „megeszik” az elhalt dolgokat, földet készítenek az erdőknek, mezőknek. Sőt, vannak olyan varázsgombák is, amik abban segítenek, hogy a fák beszélgetni tudjanak egymással!
– Micsodaaa?! – kiáltottam fel. – Ez, hogy lehet? – értetlenkedtem tovább.
– Vannak olyan gombák, amik egész hálózatot képeznek a fák és a növények gyökerein, úgy, mint egy pókháló, körbefonják a gyökereket. Segítenek a fáknak a beszélgetésben. A gombafonalakon keresztül a fák tudnak élelmet küldeni a kisebb, gyengébb társaiknak, vagy figyelmeztetni tudják egymást, ha betegség vagy károkozó támadja őket. 
– És ezt miért csinálják, miért jó nekik ez? – kérdeztem.
– Azért, mert így tápanyagokhoz jutnak a fák gyökerein keresztül. Így ők is jól járnak, mert degeszre tudják tömni az éhes pocakjukat, úgy, ahogyan ti is szoktátok a sütivel – mondta nevetve az óvónéni. 
– Akkor én most gomba az állatnövény leszek, és a fák gyökerein élek! – jelentette ki Hajni.
– Én meg gomba növényállat leszek, és megeszem a korhadt növényeket! Hamm! – folytatta Pisti.
– Én pedig gomba leszek, amelyik se nem növény se nem állat! – vágtam rá, és játszani kezdtünk.



Szerkesztette: Németh Eszter

2025. október 10., péntek

Nagy Izabella: Horgosban

 

(c)Zelei Péter


„horgosnak hívják errefelé a magas 

löszfalak közt vezető mélyutat” 

Lázár Ervin: Zárványok


Fent nem fény és verőég

de akácok levélsátrai

taksonyfák csipkelevelei imitt-amott

a sárga löszfal színe sárga

benne csigahéj ittfelejtve évezredek óta


hol rejtette el

hol felejtette

hol hagyta el

nem tudja pontosan

nem emlékszik rá

de az idő elérkezett ide

a horgosba

megtalálni muszáj


a horgosban nincsen

se délfény se verőég

lombtakarózik az akác

sátrat ver a taksonylevél

a sárga löszfal sárga 

és magasra nyúlik


itt érdemes keresni gondolja

gyurgyalag-gyurrogásban

sok ezer éve löszbe feledt csigahéjban

kakukkfű rezgő illatában

zápormenti földszagban

másfelé nincsen gondolja

biztosan erre lehet


gondolja a félszívű lány.



Szerk.: Miklya Zsolt



2025. október 8., szerda

Várfalvy Emőke: Vihar és a vándor



(c)Máraligeti Anna



Erős szél söpört végig a tájon.

A madarak már behúzódtak a menedékhelyeikre, a hangyák közül az utolsók rohantak a boly felé, mintha valaki egy tál mákkal szórta volna meg a sárgára tikkadt fűvel benőtt szegletet.

A bokrok, cserjék, lágy szárú növények ijedten simultak össze. Tudták, mi következik.

Az egynyáriak nem emlékezhettek rá, de azok, akik évek óta éltek a kertben tudták, hogy Vihar minden évben egyre dühösebb. Szélkarmaival cibálja a fák koronáját, jéggel dobálja a virágokat, s olyan rengeteg esőkönnyet sír el haragjában, amitől végül mindent elborít a fojtogató sár ár.

A kertben lakók közül senki sem tudta, mi dühítette fel Vihart, sem azt, hogyan csillapíthatnák le a haragját.

Bár Vihar tavaly két legszebb ágát letörte, rajta félig érett gyümölcsgyermekeivel, a kert legöregebbje, az almafa csak azt hajtogatta: ez az élet rendje.

A tuják összebújva egymás között sugdolóztak, senki sem tudta, vajon a félelemtől vagy a bosszúságtól sárgulnak-e.

A rózsák szerint az esővízért meg kell szenvedni. S ez a finom, friss fürdő megér minden szenvedést, hiszen utána olyan üdék és vízcseppektől bájosak a szirmaik.

A paradicsomtövek a konyhakertben belekapaszkodtak a karókba, és arról sóhajtoztak, miért nem kerültek egy üvegházba, ahol biztonságban érlelhetnék meg piros gyümölcseiket a gazdának, aki hálából sosem hagyná őket szomjazni.

A szúnyogok a levelek alatt lapulva azon örvendeztek, milyen jót vacsoráznak majd, ha Vihar tovább áll, s előbújnak az emberek.

A fecskék a kertben lévő ház eresze alatti fészkükben kucorogva arról cserregtek, vajon Vihar miért pont itthon dühöng ilyen kétségbeesetten.

A szél újra nekiiramodott. A fák felnyögtek. Meghajoltak. Minden megtelt tépett levelekkel, huhogással, fojtogató porral.

A levegő hirtelen lehűlt. Vihar pillanatok alatt haragos kékbe burkolta az eget és szikrázó szemekkel, dörmögve pásztázta a tájat. Tekintete megakadt egy magányosan álló fán.

Magas volt, egyenes törzsű és nyugodt.

– Hogy képzeled?! – dördült rá Vihar – miért nem hajolsz meg haragom előtt?

– Én nem hajolok meg senki előtt – válaszolt a fa.

– Majd én megmutatom neked – bömbölt Vihar és belemarkolt a fa koronájába. Feljajdult. – Szúrsz? Szétszaggatod a kedvenc haragos kék felhőruhámat!

– Sajnálom, nem állt szándékomban – felelt a fa.

– Letépem a leveleidet! – hörgött eszeveszetten Vihar.

– Kár az erdőd pazarolni. Az ősznek sem sikerült, pedig ő aztán tudja, hogyan győzzön meg egy fát arról, hogy öltözzön téli álomhoz.

– Letöröm az ágaid! – tombolt magából kikelve Vihar.

– Oh, csiklandozol – kuncogott a fa.

– Kidöntelek, arra ott! – villantotta szikrázó tekintetét Vihar a fa alatt álló piros tetős házra.

– Ne dacolj vele! – csipogta rémülten a fa ágai között fészkelő madár.

De a fa nem hajolt meg. Vihar minden erejét összegyűjtötte s úgy nekifeszült neki a törzsének, hogy azt hitte, senki sem képes neki ellenállni. A fa állta a rohamot, a madár fészke azonban nem.

A fa megremegett, gyökerei kifordultak a földből, dőlni kezdett, koronája már a földet súrolta, így még épp elkapta a zuhanó fészket benne a fiókákkal.

– Na, látod – röhögött Vihar, de arra nem számított, hogy miután a fa a fészket egy alacsonyabb gyümölcsfa ágán biztonságba helyezte, újra felegyenesedett. Leghosszabb ágával megragadta Vihar felhőujjait és finoman húzni kezdte maga után.

– Te meg mit csinálsz? Mit akarsz tőlem? Hova megyünk? – ordított Vihar s próbált kiszabadulni a fa szorításából. De az nem engedett.

– Bántani fogsz? Bosszút állsz a madárért, ugye? Szétszaggatsz? – dadogta Vihar, miközben úgy ömlöttek a könnyei, hogy csurom vizes lett minden, amerre elhaladt.

– Tudok egy helyet, ahol lecsillapodhatsz – mondta a fa kedvesen, majd hozzátette – és kérlek, ne itasd az egereket, mert ennyi víztől megfulladnak szegények odalenn.

– De én… – dörmögte Vihar. Már nem szikrázott a szeme és haragos kék ruhája is mintha világosodott volna. Ahogy a nap rásütött, lehetett látni, milyen csinosan bodorított fodrok vannak rajta.

Mikor a lépegető fa végül megállt. Vihar alig hallhatóan a lombja közé suttogott:

– Mi ez a hely?

– Üdvözöllek, a Négyszögletű Kerek Erdőben, a nevem Nagy Zoárd. Én leszek a kísérőd ebben a mesében, amiben minden kiderül. Például az is, miért vagy néha ilyen széllelbélelt.

– Ha itt nem ér utol a Hideg Front, ígérem, mindent elmesélek – karolt bizalommal Vihar a fenyőbe s megigazította kedvenc zivatarláncát a nyakában.


Szerkesztette: Németh Eszter

2025. október 6., hétfő

Lukács-Kis Panka – Miklya Zsolt: Nagyszedri négykezes

 

(c)Nagy Diána

Nagyszedri szeder

szellősimító,

eres fa törzse 

gyerekvidító.

 

Zergő levélhang,

érinted kezem,

szemem keresi 

s találja szemed.

 

Szederkoronán

reggelfény dereng,

Ervin bácsi lát,

kacsint és nevet.

2025. október 4., szombat

Czeiner-Szücs Anita: Almafa

(c)Jaskó Emőke


Hűs árnyékkal hívogatott 

kertemben az almafa.

Mikor odaértem,

kitárta szárnyait, és repült.

Ágán magával vitt 

dióbarna gyerekkoromba.

Körém tekeredett és szétterült

az a kásás semmittevés, 

mint viaszos gyümölcshéj 

a konyhapulton. 

Édes dinnye ízét éreztem a számban, és a 

homokozólapát laffanását a lapockámon. 

Mintha ráharaptam volna a csutkára,

szorítottam remegő térdkalácsom:

s most először átöleltem reszkető

gyermekmagam.


Szerkesztette: Miklya Zsolt