Majoros Nóra: Mátyás föle

(c) Tuza Edit

    Történt egyszer, még Mátyás király idejében, hogy Kisszékelyben az András gazda macskájának földeríthetnékje támadt, és ez a kedv olyan ficánkosnak bizonyult, hogy a macska elcsavargott egészen a király budai palotájáig. Szép, cirmos jószág volt, olyan cifra mintával, hogy a király palástjára sem hímeztek különbet. Az is volt a neve, hogy Cifra, kivéve, amikor tejfölt lopott András gazda asztaláról.
Olyankor cudar ménköves bolhafészeknek, vagy kitaszajtott csámpás úrangyalának nevezte a gazdája.
Minél több tejfölt lopott, annál hosszabb neve lett.
    Cifra modern macskának bizonyult, évszázadokkal megelőzte a korát, ugyanis nem tett különbséget a gazda háza meg a király háza között, ugyanúgy belelefetyelt a tejfölbe a budai vár fölséges konyhájá-
ban, mint otthon. Lett is haddelhadd, amikor a király reggel fölfedezte, hogy a csuporban hiányos a föl.

    Rohangásztak a szolgák föl és alá, féltette a fejét minden alattvaló, mert a király asztaláról lopni főbenjáró bűn volt. Vagyis fölbenjáró. Mert bizony a nyavalyás tolvaj nemcsak nyalta azt a tejfölt, hanem bele is tapicskolt, ám mielőtt szépen letisztogatta volna a mancsát, a királyi főagár hangos csaholással kikergette a konyhából. Így esett, hogy a fölbemártott mancs fehér nyomot hagyott a királyi abroszon.
– Egy sötét bűntett világos lenyomata! – lobogtatta az abroszt a királyi főnyomolvasó.
A főagár is csaholva ecsetelte a bűntett szörnyűségét.
– Kapjátok el a bitangot, és hozzátok elém! – rendelkezett Mátyás király.

Nagy Izabella: Táskamély

(c) Klesitz Piroska

nagy táskát cipelek hátamon
órák óta
mintha iskolába mennék reggelente
mintha ez volna a világ legnagyobb dolga
hosszú órák óta
le se teszem mintha
muszáj lenne vinnem
a táska mélyén
szerelem
és egy macska elbújva
meg könyvek, álmok és egy kis
ropogtatni való elemózsia
nem is szólva a többiről.
zölderdő mélyén bandukolva
kikukkant a macska
körbetekint
lassan szimatol és
macskanyelvén szól
szavak röppennek a fák felé
visszhangozzák bokrok, csalán
bal felől a zöld kistó
hogy
mesében sétálok megint
duruzsol a táskamélyről
hogy húzzam már elő
azt a sok kis ezt-meg-azt
mi nem odavaló
nyomja így vállamat a szíj
és amúgy sincs már rég
szükségem rájuk.

tanulhatnék tőle végre
ezt persze nem mondja
jólnevelten dorombol a fülembe
megnyugtat
a hangja, a lénye
hogy a világ kerek
legalábbis ez az erdő
meg a táskában lévő
minden más
ami oda való
és cipelnem kellemes.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Várfalvy Emőke: A tündérgyűjtő

Kyrú Ficzere

    Cérna, a cirmos elindult hajnali sétájára. Ilyenkor nyáron, amikor délben akár egeret is lehetne grillezni
a pajta mellett szürkén szendergő kockaköveken, korán kelt. Jól esett az éj hűvösét érezni a tappancsa alatt, miközben a dombra vezető ösvényen lépdelt a kilátó felé. Szeretett a kilátó korlátján elterülni és nézni, hogyan ballag lassan fel az ég vásznára az álmossárga napkorong. Hangtalanul szedte a gyalult deszka lépcsőfokokat. Aztán megtorpant. A korláton ült valaki. Cérna nem vágyott társaságra. Megfordult, hogy hazaballagjon, ám a valaki elé ugrott és izgatottan üdvözölte.
– Végre itt vagy, már egy órája várlak!
– Oh, Balambér, megint elfogytak az altató mesék, amiket az Ervin bácsitól hoztam? – kérdezte Cérna
a borzot, akivel egy ilyen hajnali sétán ismerkedett meg nyár elején.
– Nem, most nem rólam van szó. Óriási baj van! – válaszolt Balambér.
– Éspedig?
– Te nem hallod?
– Ugyan már, mit kéne hallanom?
– Csönd van.
– Szeretem a csöndet.
– De ez nem jó csönd.
– Biztos vihar lesz. Végre. Már úgyis ráférne a kertre egy kis öntözés.
– Nem, ez nem olyan csönd. Ez a legrosszabb csönd, amit valaha hallottam.
– Most, hogy mondod, tényleg elég furcsa. De vajon...
– Király tehet róla!
– Király? Ezt meg honnan veszed?
– Onnan, hogy láttam, ahogy foglyul ejtette őket. Hízelkedett, dorombolt, törleszkedett, aztán hopp,
bekaclizta őket. Mindet. Mind a hét tündért. Már második napja nem tudnak megfürdeni a harmatban.
És ha ez még egy hajnalon megtörténik, nem tudnak többé madárrá változni és elvesztik a hangjukat.
Ha pedig nem énekelnek többet, az tudod mit jelent...
– Tudom. De mit csináljunk mi ketten?
– Te is macska vagy, beszélhetnél vele, hátha rá tudnád venni, hogy engedje el őket.
– Balambér, én nem igazán értek szót a vadmacskákkal.
– Akkor kérd meg Ervin bácsit, hogy segítsen. Írhatna valami varázsigét.
– Jaj, te borz! Én értem, hogy szerinted Ervin bácsi meséi varázslatosak, de ő csak egy író, nem mágus.
A vizet sem tudja tejjé változtatni. Sem borrá, pedig ha tudná, már megtette volna.
– Akkor elvesztünk.
– Na, azért nem eszik olyan forrón a kását.
– Én semmilyen kását nem eszem.
– Én sem, ezt csak úgy mondják. A gyerekeknek, akik esznek kását. Tényleg, a gyerekek! Nekik mindig
van egy jó ötletük. Megyek, megkérdezem Tanikát. Te meg menj és feküdj le aludni! Ha megvan az ötlet,
megyünk a borzvárhoz.
    Cérna csak úgy repült le a domboldalon, végig a Petőfi Sándor utcán, fel a templomlépcsőn, be a Kiss
utcába, ahol még nagyban hortyogott Tanika. Épp Ervin bácsi körtefája alatt táborozott egy csinosan
felvert sátorban.
    A kisfiú nem igazán örült a korai ébresztőnek, de mikor meghallotta, mekkora a baj, kikecmergett
a hálózsákból. Pont ekkor szólalt meg a kotyogós kávéfőző Ervin bácsi konyhájában.

Nagy Izabella: A színes teáskanna

(c) Szabó-Szemenyei Eszter

Zsürke azt mondja suttogva
besétáltál a mesémbe
néz szép macskaszemével
majd a vézna Költőre bök
fitos orrával
úgy ismétli
belesétáltál a mindig mesémbe.
a tálcán törött cserepek
áll felette a Költő
Tanika is izeg-mozog körülötte
mintha más dolga nem is lenne.
ez itt a hasa mondja Zsürke
virágszirmos sárga bögre
virágmintás teáscsésze
volt valaha
míg Kisizzik el nem törte
egyszer régen a lovagok idejében
az eltört csésze azt jelezte
valakire nagy szerencse borul
szól Zsürke és mindentudón csettint
a Költő is odaint
nézzem mekkora dolog
hogy a polcról leborult
most mégis megvagyunk
egymásnak
mondja Tanika és hümmög
egymásért
mondja Zsürke is
és csak állnak mind felette
nem is nagyon törött az a bögre
jó lesz az még kaspónak
vagy csak mutatónak
hogy itt vagyunk
egy mesében megint.

ilyen nincs is máshol
csak ahol a négyszögletű erdő kerek
ahol fáról lehet körtét lopni
és Bibi is kergethet
őzsutákat őzfiakat
kanyarító zöld italt is ihat
aki mer.
ilyen mese ez
mesehelyen mesebögre
polcról ugráló mesetál
itt vagyunk mind és mindig
megtalál
a reggeli fényben
valamiféle nagy kegyelem

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Németh Eszter: Minden megvan

(c) Jaskó Emőke

    Még álmos a kert, a faágakon tompán és halkan csivitelnek a tollas lények, a fagerendák közt lassan oszlik a homály, ráérős-komótosan, mint ahogy a nagyon idős emberek szöszmötölnek reggelente a konyhákban, a gerendák réseiben is lassú percegéssel foszladozik a sötét, elhatározás és erő nélkül.

    A bokrok alján nyújtózik a pára, a hideg nedvesség apró gyöngycseppekben ül a növényekre. A dió-
fa áll, felső leveleit már elérte a fény, lombja keletről felragyog, csillámló fénymuzsikát írva a légbe, ha a szellő meg-megsimítja smaragd koronáját.
    A medencében ásít a kék, oldalára dőlve alszik a kád, reggeli békéjét nem zavarja az álmos, határozatlan légyzümmögés. Alszik a garázs, benne alszanak a biciklik, alszik Tanika és Kisizzik a diófa alatt megbúvó szobák rejtekén. Bübü is alszik, kutyafülén hullámzanak a hangok, a mélyülő csendben csak béke van.
    Terpeszkedik a fény, lágy kezével simogatja a füvet, piszmogva egyenesíti egyesével a fűszálakat, lassan emelkedik a harmat, sóhajtásnyi elmúlást és az új nap kezdetét emelve lassan a légbe.
    Karcsú lény sétál, négy lábát kecses méltósággal emelgetve a kerten át. Körbenéz, bajusza hegyén megpihen a pimaszság, Bübü kutyaorra meg se rezzen, alszik, melegbe burkolja a diófa alatt rejtőző szoba, oda macska be nem teheti úgysem a lábát.

    Pislog a fény a tisztaszobában, meg-megtorpanva hagy nyomot a papíron a grafit, az ákombákomból ráérősen oldalognak ki a szavak, a fénypászmákban nyerik el végső helyüket és jelentésüket.
    Kint az asztalon a kosárban egyensúlyoznak az almák, a nehézkedés törvénye tapasztja össze finom bőrüket. A kávéfőző is visszafogott mormolással főzi a bablét. Óvatos, puha mozdulat nyitja a szekrényt, emeli a tavalyi bögrét, hogy a következő pillanatban... 

(c) Jaskó Emőke

    ... hogy a következő pillanatban Pöszke kis híján hasra eshessen a saját lábában. Tompa puffanás, halk szisszenés, a törött lábujjba belenyilallik egy pillanatra a fájdalom. Csurran a kávé, neszez a szék.

    Pöszke mellkasához húzza a térdeit, kezében a meleg bablével töltött ibrik, nézi a kertet, nézi a fényt, nézi a hajnalt. Nézi a jóisten egy darabka tenyerét, hiszen azon ül, számba veszi a diófán a leveleket, a levélen a harmatgyöngyöket, a kávéból felszálló gőz aprócska pászmáit. 

    Minden megvan.

Szerkesztette: Komjáthy Nessi

Smelka Sándor: Kisszékelyi macskadal

(c) Kondász Eszter

(Kovács András Ferencnek)

Löszmélyúton futosgáltunk
Kormival még régen,
a délután bársonytalppal
osont át az égen.
Így volt rég, úgy volt rég,
viola, ibolya, árpa,
Kisszékelyen macskaháton
kúszok át a nyárba.
Kisszékelyen harangoztak,
s hevertünk a réten,
naplemente eperdzsemként
csordogált az égen.
Így volt rég, úgy volt rég,
viola, ibolya, ében,
csillagaink dorombolnak
fűzöld szemű éjben.
Nagyszékelyi patakparton
megdörrent az égbolt,
öreg nyárfa állt a völgyben,
s égcseppenként szétfolyt.
Így volt rég, úgy volt rég,
viola, ibolya, tárkony,
zivatarban, mennydörgésben
én a Cirmit várom.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Miklya Zsolt: Vacskamati pólója

 

(c) Klesitz Piroska

Csak – mondta a virág.

Hiszi a piszi – mondta még,

és boldog volt, amilyen zöld a fű,

arany a kalász, türkiz a tenger, kék az ég.

Egyik sem ígér semmit, nem vagyok ember,

mondaná a fű, a kalász, a tenger, az ég,

ha nem lenne a zöld, az arany, a türkiz, 

a kék elég.

Virágmintás a pólóm, nézd, de szép.

Csak hümmögött a virág, de elpirult,

épp csak annyit, hogy melegebb 

árnyalattal sugározzon a kép.

Hullámot vetett a fű, a tenger, 

felsóhajtott a kalász, az ég, 

pirult a virág – pedig nem ember –,

ó de szép.

Macskapóló

Egy macskapóló csíkos is lehet.

Nem szőrmegallér, bár kicsit kopott.

Ágak bogán talál élőhelyet,

a cirmok között vadászni szokott.

Nem rigóra, azt unja, túl zajos,

az egér ritka, desszertnek való.

A vándorpatkány néha másnapos,

és sóhaja, a cisssssz…. oly elhaló.

Cirmok között csak árnyékot keres,

hogy csíkjait feldobja egy kicsit,

árnyékból van hosszú és közepes,

amorf és béna, csupa deficit.

Elnyúlik inkább, póló és a macs,

kicsit kopott cirom- és árnypamacs.

Németh Eszter: Zárvin Expressz

(c)Rumi Friderika

    Pöszke tanácstalanul állt a peronon. Fülére szorította a telefont, és kételkedve nézte az óráját. A biztonság kedvéért megnézte a csuklója felől is, mert bár régóta nem hordta megfordítva, de a hallottak alapján sosem lehet tudni.

    A hölgy a telefonban ugyanis azt állította, hogy a vonat, amivel Rácpácegres felé kellett volna már vagy fél órája utaznia, tíz perce volt az állomáson. Lehetett volna akár tévedés is a dologban, de az állomásnak az az egy peronja volt, amin Pöszke egyre kétségbeesettebben, már vagy egy órája álldogált. És nemhogy vonat, de még madár se járt arra. Erősen úgy tűnt, hogy a kérdéses vonat egyszerűen szublimálódott két állomás között. Esetleg láthatatlanná vált. Pöszkének ekkor már nagyjából teljesen mindegy volt, hogy szilárd vagy folyékony, esetleg légnemű állapotban van-e a vonat, netán köddé vált, bár a köd kifejezetten jól jött volna, mert a sínek felett a forróságtól rezgett a levegő. A lényeg: a vonat az volt nincs. Pont, mint a mesében. Aminek egyáltalán nem ezen a peronon kell történie, hanem az érkezési oldalon, mert Pöszke pontosan a mesébe tartott. Illetve tartott volna, ha a vonat nem játszott volna Roxfort Expresszt, és nem a Pöszke számára láthatatlan 9 és ¾-ik vágányra érkezett volna. De mivel ezt tette, Pöszke bocsánatkérő ingerültséggel megkérdezte a hölgyet, aki nyilvánvalóan egyáltalán nem tehetett az egészről, hogy legalább a vonatjegy árát visszakaphatja-e. A hölgy, mivel ezzel befejezettnek tekintette a beszélgetést, megkérdezte a jegy számát és rögvest visszautalta a pénzt. Pöszke mértékletesen örült, mert a mesébe jutás ettől nem lett egyszerűbb.

    Persze utazhatott volna két áthallással és némi vendéghellyel, de a minden hájjal megkentséghez túl meleg volt, a víz is patakokban csorgott róla, nemhogy a háj, ami maximum a darazsakat vonzotta volna, de Pöszke közlekedési eszközre vágyott, amihez a darazsak kicsinek bizonyultak.

    Végül kiderült, hogy megy busz, sőt, olcsóbb is. Már megint busz, sóhajtott és Henceboncára gondolt. Aztán még egyet sóhajtott, és telefonálni kezdett, hogy valahogy eljusson a buszhoz, mert két busszal menni a buszhoz egyszerűen nem volt ereje. Végül aztán ott állt a buszmegállóban. Dél volt, a hátán újabb izzadságpatakok csorogtak, és a busz, na az nem jött. Pöszke lábából kifutott minden erő. Hát, hogy fog ő most akkor eljutni a mesébe? Nem macska, hogy a kilenc életéből egyet utazásra áldozhasson! Pontosabban a komplikációkra. Utazni és elindulni nem, csak megérkezni szeretetett. Ekkor azonban befutott a busz. A mellette ülő, frissen egymásra talált párocska hangos flörtölésbe kezdett. Pöszke végül máshová ült. A mellette ülő hölgy ugyan telefonált, de halkan, és folyton valami Zsoltit emlegetett, de Pöszke érezte, hogy egészen biztosan nem Zsondolkodóról és a meséről van szó, mert abban a hölgy kizárólag gonosz boszorkány lehetett volna a nagyon piros mindennel, beleértve mind a három telefonja tokját és a hosszú, hegyes műkörmeit. Márpedig a hölgy egyáltalán nem tűnt se gonosznak, se boszorkánynak. És macskája sem volt. Se fekete, se piros.

    Hát jó, gondolta Pöszke, és felpakolta a fájós lábát, mert persze reggel jól ráejtette a nagyobbacska mindentudó pötyögőt a lába ujjára, ami a buszra szállás jeles alkalmára már kékült-lilálott, mint Vacskamati virága, mi több, kissé meg is feketült. Végül a busz meg Pöszke, elmacskásodott lábakkal, megérkezett a Naaaagyvárosba, ahol a földalatti zötyögővel átkavargott a másik állomásra, ahol a további zötyögőre kellett szállnia, mert Tavika már elgurult a mesébe, sőt, mire Pöszke egyáltalán elindult, mind meg is érkeztek. Közben a vonat késett. Pöszke már meg se rezzent, csak a kalapos lánnyal nevettek össze a peronon.

    Végül megérkezett a vonat, leült és kedélyesen elcsevegett a kalauzzal, aki Pöszkét az immáron mesébe illő kinézetével fesztiválózónak nézte, ő meg felpisszentette a valósággörbítő folyadék zárját, és nagyot húzott belőle. S lám csak lám, a valóság máris görbülni látszott, kilométerről kilométerre foszlott le róla a realitás. A macskákra gondolt, a macskalényű barátaira, akik pont olyan kedvesek voltak a szívének, mint a meselények, akikhez minden egyes kerékfordulattal közelebb került.

    Végül a szerelvény megállt, Tavika pedig már messziről integetett, nehogy Pöszke mégis elvesszen, mielőtt egyáltalán – és végre – megérkezhetne a mesébe. És innen már nem volt visszaút. A mese megérkezett Pöszkébe, ő pedig a zajos mesetársaságba, ahol alacsonyan röpködtek a macskalények görbe háta alatt a színes madarak, és viccbabzsákok, égő korongú napfelkelték, helytörténészek megállíthatatlan energiával, paprikáskrumplit falatozó fagylaltosok. 

    És persze meseszövegek.

Szerkesztette: Komjáthy Nessi

Smelka Sándor: Ég peremén

 

Bódi Kati

 

(Kovács András Ferencnek)

 
Hétfőn fára kéne mászni,
háztetőkön kornyikálni.
Kedden fűben elrejtőzni,
napsütésben hempergőzni.
Szeredán és csütörtökön
kószálgatni örömködön,
s virággal telt réteken
tengni-lengni pénteken.
Szombaton meg pofozkodni
s kibékülni, dorombolni,
vasárnap csak szundikálni,
szekrénymélyből ki se mászni.
Hétfőn egymást csiklandozni,
ég peremén csimpaszkodni.

 

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Újlaki-Nagy Júlia: Mielőtt bemutatkozunk

 

(c) Szegedi Csilla

Azon a nyáron Luca végre annyi idős lett, hogy anya megengedte, hogy csatlakozzon a szomszéd gyerekekhez, és velük menjen a Két Erdő Közé. Amikor odaértek, Luca legnagyobb meglepetésére egy kis fás ligetbe telepedtek le, és kicsit sem olyan volt ez a hely, mint ahogy azt ő elképzelte.

– Ez igazán szomorú… – gondolta Luca, de nem volt ideje sokáig sopánkodni, a többiek ugyanis elkezdtek labdázni, fogócskázni, bújócskázni. Jó volt a játék, de Lucát nem hagyta nyugodni a kérdés, hogy vajon hol van a másik erdő, és hol a két erdő köze? Éppen a bújócskázáson volt a sor, amikor Luca észrevétlenül elsompolygott a többiek szeme elől, és egyre beljebb merészkedett a fák közé. Ahogy egyre mélyebben járt az erdőben, egyre halványabban hallotta a többiek nevetését. Már szinte félt is egy kicsit, amikor egyik fa tövében megpillantott egy alvó cicát.

– De szép cica! Megsimogathatlak? – kérdezte, és már nyújtotta is a kezét.

Igen-igen meglepődött, amikor az imént még alvó macska két lábra ugrott, megigazította a bundáját, és kezet nyújtott Lucának.

– Én nem cica vagyok, hanem Mikkamakka! – mondta kicsit sértődötten, és valóban nem egy átlagos cica volt. Mintha egy gyerekforma macska vagy egy macskafejű gyerek állt volna Lucával szemben.

– Na mi lesz, nem mutatkozol be?

– Lucának hívnak… – mondta a kislány megszeppenve, és már egyáltalán nem akarta megsimogatni.

– Szia, Luca. Hogy kerülsz ide?

– Én a másik erdőt keresem, tudod  hol van a köz, mármint a Két Erdőnek a köze?Mikkamakka megvakarta a fejét.

– Ami azt illeti, ismerek egy másik erdőt, itt  a közelben.

– Tényleg? Nagyszerű! – ujjongott Luca. -  El is viszel oda?

Macskaszék - Kisszékelyi alkotótábor 2024

 

Klesitz Piroska

 

Nyár van, nyár, röpke lepkét is láttunk, szerencsére kellemesen messziről. 

Láttuk még Vacskamati pólóját, virágját, Mátyás király fölét (illetve csak a nyomát "egy sötét bűntett világos lenyomatát"), utaztunk a Zárvin Expresszel (már aki), és mindenféle macskanépekkel találkoztunk. Igazából és meseiből.

Az igazi macskák ihletői nem a Bübü által megkergetett jószágok voltak, hanem a vadmacskák: méghozzá a Vadonlesők javaslatára.

Hosszas szószövés helyett, mert bizony meseszövödében is jártunk, jöjjenek az alkotások.

Aki élőben szeretné őket meghallgatni:

 

Hurrá, nyaralunk! — Búcsú

Szüdi János: Cápaton

Kedves Olvasóink!

A banán megérett, a gatya ránk rohadt, edzés után a Balatonban fürdenek a cápák, pedig a Mikulás elvitte a nyarat, szóval fújt a szél és esett az eső, egyes versekben borsónyi jég is, de azért a kiscsirke a városba ment, a városi gyerek viszont otthon nyaralt, holott a Mályva utcában nagy élet van mindig, sőt, a varázskofferbe kandúr ugrott (jaj neked, vizimentőkém!), továbbá nem tudjuk, hová repült a hal, vagy hogy mit szabad nyáron csinálni, de azt igen, hogy az írók írnak, az illusztrátorok meg illusztrálnak, mert már csak ilyenek, szóval hamarosan jelentkezünk a továbbiakkal!

További szép nyarat kívánnak:

az Író Cimborák
az Illusztrátor Pajtások
és Komjáthy Nessie (a szerk.)

Várfalvy Emőke: Az év, amikor elmaradt Kenesén a nyár

 

Szüdi János illusztrációja

Gyanús volt, hogy Nyírszarvas egyszer csak eltűnt. Nem álldogált a bódé előtt csálé agancsain virágfüzérrel mint minden évben, ha már megérkezett a tavasz. Gondoltuk biztos ő is nyaralni ment a szezon előtt. Találgattuk, hova utazott, aztán megállapodtunk abban, hogy biztosan Lappföldön trappol meg trécsel a Mikulás rénszarvasaival, akik az év háromszázhatvannégy napján örömmel vezetik körbe a hozzájuk érkező négylábú utazókat a környék erdeiben és felhői között. Nyírszarvas nyilván ilyen szórakozási lehetőséget keres az unalmas tél után, hogy felkészüljön a mozgalmas nyárra, amikor ő vigyáz gazdátlan úszószemüvegekre, fél pár babaszandikra, unikornisos hajgumikra, ananász alakú törött vízipisztolyra, meg más hasonló kincsekre. 

Akárhogy vártuk, Nyírszarvas nem került elő, s egyre aggodalmasabban számolgattuk a napokat május egyig. Ezen a napon hagyomány nálunk Kenesén, hogy Lángosádám és Limoniki hajnalban kitárja a zöldre festett rácsos kaput, Nyírszarvas pedig üdvözli a szezont és jelt ad, hogy mától újra jöhetnek a kicsik, a nagyok meg a még nagyobbak. Fűre lépni nem csak szabad, de kifejezetten jól esik. Főleg mezítláb. Slattyoghatunk papucsban. Repkedhetünk kosárhintával. Hullámozhatunk vadkacsákkal. Idén tényleg megépíthetjük a leghosszabb csatornahálózatot a homokvárváros és a tó között. Megtaláljuk a röplabdát a nádasban egy túl hosszú szerva után is. Kibékülünk a folyton éhes szúnyogokkal. Elférünk a tekeredős öltözőcsigában. Vicces mintákat rajzolunk a tesónk hátára naptejjel. És sosem felejtjük el felfújni a nagyitól örökölt kempingbringát indulás előtt, hogy ne kelljen hazafelé lógó orral tolni. 

Aztán, egy szombat délután, mikor reménykedve lődörögtünk a szabadstrand környékén, megtudtuk a szörnyű igazságot. Nyírszarvas nem nyaralni ment, hanem fölpakolt Lángosádámmal meg Limonikivel a cuccoskocsira és egyszerűen elköltözött. 

Nem, nem úgy mint a gólya meg a fecske. Mert azok visszajönnek minden nyáron. Úgy, mint az az ovis csoporttársunk, akivel májusban még megígértük, hogy a nagycsoportban is a legjobb barátok leszünk, aztán hiába vártuk szeptemberben, nem jött többet oviba. 

Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy idén nem lesz nyár Kenesén. Még az ég is beborult. Fújni kezdett a szél és szemerkélni az eső. A fejünk felett egy óriási varjú szállt át, azt rikácsolva, hogy: kár, hogy nem lesz nyár. Ő is látta elgurulni a cuccoskocsit. Lehet épp Lappföld felé. 

Hát persze! Ki más szerződtethette volna az égkékszemű Lángosádámot meg az málnaszörp mosolyú Limonikit a szuper szorgalmas Nyírszarvassal, ha nem a Mikulás?! Amikor tavaly álruhásan erre biciklitúráztak a Húsvéti Nyúllal felismertük őket, de senkinek sem szóltunk, csak kacsintottunk, ők meg visszakacsintottak. Igen, a nyúl is. Ezért is voltunk benne ezer százalékig biztosak, hogy ők azok. 

A Mikulás ráadásul olyan széles mosollyal ette a csak itt kapható mogyorókrém-mámoros lángost és töltötte rá pohárról pohárra a levendulás limonádét, hogy egy darabig azt hittük házat vesz és az egész lappföldi ajándékgyárat áttelepíti a Balaton partra. De úgy tűnik, inkább az büfésünket telepítette magához, vele együtt a nyarat, a jóllakott árnyékban heverészéseket, a huncut jégkását meg a kihívásokat, aminek a jutalma nem lehetett más, csak a szuperpufi mogyorókrémmel bőkezűen megkent lángosfánk.  

Hazafele menet megbeszéltük, hogy mindenki szól a szüleinek, vegyék elő a fülvédőket meg az ötujjas kesztyűket, vigyék el élezőhöz a korcsolyákat. Mi pedig levelet írunk a Mikulásnak, hogy ezt a nyarat kihúzzuk valahogy téli sportokkal meg forró csokival is itt Kenesén, de december hatodikán feltétlen hozza vissza a barátainkat. Egyrészt mert gyerekek vagyunk, és ezt, csakis ezt szeretnénk, de nagyon. Másrészt meg azért, mert a sarkvidéknek sem tesz jót hosszú távon az augusztusi balatoni kánikula.