Gyorsan szedte a lábát, sietnie kellett. Szökésben volt.
Hátizsákja ide-oda imbolygott a hátán, ami még nehezítette a
dolgát. Elszántsága mégis vitte. Vitte előre.
Fejében
kavarogtak a gondolatok. A helyszínt, ahol összegyűlnek majd, csak hallomásból ismerte – a szomszéd kanárik meséltek róla néha –, így hát bíznia kellett a megérzéseiben.
Sose hagyhatta el a szobát.
Egy dolog indította most mégis útnak: utálta a petárdát,
a tűzijátékot, tiszta szívéből utálta… Na meg: vágyott a társaságra.
Rövidke lábait egymás elé rakosgatva olyan utakat, szűkebb
utcákat keresett, amelyek kevésbé voltak kivilágítva. Szerencséjére a város egy
igen zöld részén lakott, és itt – bár tél volt, így zöldről nem beszélhetünk –,
az őszről megmaradt avar a padkák mellett remek búvóhelyül szolgált a kis
kalandnak.
Lassan, de biztosan haladt előre. Járókelők, akik észrevehették volna a szökést, nem voltak a közelben,
mindenki a boltokban volt, hogy beszerezze a virslit, lencsét, pezsgőt az estéhez.
Annál jobb
neki! Úgyis unták már őt... Tudja, mert érezte, hogy az utóbbi
időben mellőzték. Csak ímmel-ámmal etették, ő pedig alig látott valamit a világból a kis üvegen át, és rettenetesen unatkozott.
A teknős elképzelte,
ahogy a róla készített fotók másnap kikerülnek a
lámpaoszlopokra, mint valami szökött bűnözőé... Ezen nevetnie kellett.
Vajon a többiek vállalják-e a kockázatot? – morfondírozott magában.