|
(c)Szántói Krisztián
|
Szakítószilárdság
(Emíliának
szeretettel)
Az eperszájú
gondterhelt arccal ücsörgött a kisasztalnál. Ráncolta a homlokát, és a copfjai
csakúgy rezegtek a nagy gondolkodásban. Rajzolni akart, de nem egyedül. Újabban
épp semmit sem akart egyedül csinálni.
A héten a
legszörnyűbb esemény az volt, amikor Marynek dolga akadt, és nem tudott tovább
a kislánnyal foglalkozni, vagy legalább a kezét fogni. Marynek gyakran akadt
dolga, hiszen az eperszájún kívül még huszonnégy másik gyerek is volt a
csoportban, de azért szakított elég időt a kislányra. Különösen olyankor,
amikor a kabátok mögé bújva bömbölte a világba az alig négyévesek minden
világfájdalmát. Ilyenkor Mary egyszerre csak megjelent, és megböködte a
kabátot, ami mögött az eperszájú épp a torka szakítószilárdságát próbálgatta. A
szót is Marytől tanulta, aki legutóbb nevetve kérdezte pont ezt.
Mivel az
eperszájú delejesen vonzódott a furcsa és nehéz szavakhoz, a szót hallva rögtön
abbahagyta a bömbölést, sőt még a kabát mögül is kidugta a fejét.
– Tudtam, hogy ez
érdekelni fog – nevetett rá Mary. – Szakítószilárdság. Azt jelenti, pontosabban
azt mérik vele, mekkora terhelés esetén szakadnak el a dolgok.
– Anyus fülének
alacsony a szakító…
– Szakítószilárdsága.
Bár szerintem a dobhártyára gondoltál – nevetett Mary, és tréfásan meghúzgálta
az eperszájú fülét.
– A dobhártya az
egy dob a fülben? – érdeklődött a kislány, miközben elfelejtette, miért is
bömbölt.
– Gyere, van
valahol egy könyv, megkeressük, és megmutatom. Szerintem a többieket is
érdekli.
Most azonban az
eperszájú még mindig azon törte a fejét, hogy vajon Marynek lesz-e ideje,
esetleg ismer-e elég nehéz és különleges szót, ha elkezdene ordítani, de úgy
döntött, mégis másra hagyja az aznapi bömböldét. Van elég kis pisis, mint Robi
is. Bár ő nem ordít, a kis tökmag nyár végén egyszerűen átsétált a bölcsiből az
oviba Mary kezét fogva. Mi több, pofátlanul csak úgy odarohan, ha Mary délelőtt
megérkezik:
– Hiányoztál! –
mondja neki. És máris megölelik.
Az eperszájú ebben
a pillanatban a fél karját odaadta volna Mary öleléséért, és ádáz tekintettel
bámult a Tökmagra. Mary megérezhetett valamit a kislány gondolataiból, mert
ránézett, és felé nyújtotta a kezét. Az eperszájú belebújt az ölelésbe, és még
a Tökmag keze sem zavarta a vállán, aki szintén megölelte.
– Tudod, a Mama
elköltözött. Most fent lakik az égben – bukott ki végre belőle.
– Tudom – felelte
Mary, és szomorú lett az arca. – Mondta az anyukád tegnap.
– És jöttek a
rendőrök, és az erkélyre kellett felmászniuk, úgy tudtak csak bemenni, és az
Anyus meg csak sírt. – Majd kis szünet után hozzátette: – De én nem sírtam!
– Én biztos
sírtam volna. Fogtad az anyukád kezét? Most sok ölelésre van szüksége.
– Nem tud
visszaköltözni? – kérdezte a Tökmag, aki meglepően sokat megértett a dolgokból.
– Azt hiszem,
hogy nem – kámpicsorodott el az eperszájú. – Vajon milyen lehet odaát?
– Milyennek
képzeled? – kérdezett vissza Mary.
– Kényelmesnek.
Biztos ott is van egy karosszék… – az eperszájú pisze orra ragyogni kezdett,
mint mindig, ha megbirkózott egy újabb nehéz szóval. – Szerintem kisasztal is
van hozzá, a játéktáblával. És csillagporból vannak a gombok. Sötét és világos
csillagporból…
– És
csillagfényben játszanak? – a Tökmag szemmel láthatóan nem értette, mi olyan
vicces a megjegyzésén, de Mary nem törődött most vele:
– Lerajzolod?
– Nem tudom
lerajzolni – nyafogta az eperszájú. – Segítesz?
– Persze, hogy le
tudod rajzolni! – nevetett Mary. – De segítek, ha szeretnéd.
Azzal felállt, kezét
nyújtotta a két gyereknek, a balt Tökmagnak, a jobbat az eperszájúnak, de nem a
rajzasztalhoz indult, hanem a raktárba. Nem kezdett el rögtön valamelyik polcon
kotorászni, hanem elgondolkodva állt a papírokat tartó állvány előtt.
Annyira törte a fejét, hogy észre sem vette, hogy Fanni és Tilda is
beóvakodtak, sőt Dani is bedugta az orrát, igaz, csak óvatosan.
Végül mégis
kotorászni kezdett, de csak keveset. A sok színespapír és fotókarton alól
kihúzott néhány különleges lapot. Már messziről is izgalmasan bolyhosnak
látszottak. Aztán a ceruzás-ecsetes polchoz lépett, és két furcsa dobozt vett
kézbe.
– Mehetünk – nézett a gyerekekre.
A gurulós, zöld
székre ült, hogy mindenkinek legyen helye az asztalnál. A dobozokból rajzszén
és akvarellceruza került elő. Az eperszájú bámulta a bolyhos papírt, aztán a
kezébe vette a legsárgább ceruzát. Először csak egy kicsike csillagot rajzolt a
papír sarkába. Óvatosan. Alig látszott. Aztán a Tökmag papírjára pillantott.
Egy hatalmas, idétlen fekete csillag állt rajta, és fejlábúak tornásztak. A
csillag és az alakok elkenődtek a rajzszéntől maszatos gyerekököl nyomán. Mary
mosolyogva gurult oda:
– Várj, lefújom –
azzal lefújta a rajzot fixálósprével. – Lengesd meg kicsit, aztán rajzolhatsz a
másik oldalára is.
Az eperszájúnak
tetszett a nagy csillag. A Tökmagra nézett.
– Segítesz?
A kisfiú kezébe
vette az aranyszínű ceruzát, ökölbe szorított kézzel egy nagy, csálé csillagot
rajzolt a papírra.
– Hogy kell
fotelt rajzolni? – kérdezte Marytől az eperszájú.
– Hát… rajzolj
egy fekvő krumplit, és rá egy álló krumplit, de ne nyomd rá a ceruzád…
Az eperszájú a
nyelvét is kidugta igyekezetében, észre sem vette, hogy a többiek lélegzet-visszafojtva
figyelik. Mary mellégurult, kezében a rotringnak hívott nyomós ceruzájával.
Miután az eperszájú elkészült a krumplikkal, a ceruzával négy pontra bökött a
krumplik alján.
– Itt lesz a
fotel négy lába, rajzolj ugyanígy négy picike krumplit.
Aztán óvatosan
húzott két finom vonalat:
– Ide is rajzolj
krumplit, ez lesz a karfa. Ide meg egy kis, fekvő krumplit, ez lesz a fejtámla.
A gyerekek
ámultak. Mindenki fotelt akart rajzolni. De inkább a rendes papírra.
– Most rajzold
bele a nagyit, ahogy képzeled – mondta Mary az eperszájúnak.
Ő pedig
ugyanolyan óvatos vonalakkal, ahogy Mary már mutatta, krumplikat rajzolt. A
gyerekek a saját papírjaik fölé hajoltak. Tilda egyszarvút rajzolt. Könnyen
ment neki, már öt és fél éves volt, és mindig egyszarvúakat festett. Fanni
virágos rétet rajzolt, az öklével folyton elkenve a színeket, Mary
rámosolygott:
– Majdnem olyan,
mint egy Monet. Emlékszel még rá?
– Idehozzam a
könyvet? – kérdezte Fanni előzékenyen.
– Nem kell. Ha
kész vagy, mutatok valamit.
– Kész vagyok.
– Hozz ecsetet és
vizet – és Mary finom mozdulatokkal összevizezte a papírt. A gyerekek szájtátva
figyelték, ahogy a színek, mint a vízfestéknél, elfolynak.
– De széééép! –
kiáltott Fanni.
– Ha megszárad,
kapsz filctollat, ha szeretnél. – Fanni azonban már nem figyelt. Száradni tette
a képét, és elszaladt.
Nemsokára csak a
Tökmag és a még mindig rajzoló eperszájú maradt az asztalnál. Mary a kislány
vállára tette a kezét.
– Mindent
rárajzoltál?
– Nem… De nincs
több hely.
Mary nézte a
színes, elmosódott kontúrú képet. Aztán filctollat vett a kezébe.
– Szeretnéd? –
nézett az eperszájúra.
– A Mamát ne…
– Rendben.
Óvatosan
dolgozott, finom, halvány vonalakkal húzta meg a tárgyak és a fotel kontúrját.
Aztán az ecsettel elfuttatta a színeket, de úgy, hogy ne folyjanak egymásba.
– Tudod, Mary –
jegyezte meg az eperszájú a végeredményt szemlélve –, Anyus nem kell sírjon.
Szerintem a Mama beköltözött odafent.
– Szerintem is –
simogatta meg Mary a kislány fejét.
– A csillagot én
rajzoltam! – mondta büszkén a Tökmag.
– Na, menjünk
kezet mosni! – nevetett Mary. – Még jó, hogy a rajzszén kijön a mosógépben…
De ezt a gyerekek
már nem hallották. Csak a kép ragyogott fel az asztalon, mintha valaki
csillagporral szórta volna be.
---
Történetek a Világuccából sorozat
Szerkesztette: Miklya Zsolt