Grafika: Végh
Zoltán
Úgy ültem ott, mint egy
szárnyaszegett madárfióka, apám jobbról, anyám balról, én középen. Be voltam
burkolva valami pokrócfélébe vagy állatbőrbe, már nem emlékszem, csak a hidegre
kinn és a melegre benn. Tűz égett bennem, a láz tüze. Az éjszaka kellős közepén
fogta be apám a szán elé egy szem lovunkat, Gézát. Nem volt mese, menni
kellett. Menni a faluba, az orvoshoz. Nem várhatjuk meg a reggelt, mondta
anyám, vagy mondhatta, erre sem emlékszem. Csak a hidegre kinn, és a melegre benn.
Csillagfényes éjszaka volt, a csillagok fénye szinte szúrta a szemem, ha
kinyitottam. Ott volt a jégkék világmindenség a fejem felett, én meg a
szárnyaszegett gyerek, egy bíborszín fészek kellős közepén.
Guggoló erdők mellett haladtunk,
összekuporodhattak a nagy hidegben, mert sokkal kisebbnek láttam őket, mint
nyáron. Az eget bámultam felszegett fejjel, gondolatban rémmeséket kezdtem el
pingálni az égre. Most lehetett. Most nem féltem. Három testőr vigyázott rám:
apám, anyám és Géza. Géza orrlyukából gomolygó pára szállt kétoldalt, ami egyre
csak szállongott az ég felé. Elhomályosította a csillagokat, tejszínű lett tőle
a hold fénye.
Ahogy bámulom a holdat, egyszer
csak azt látom, hogy ciklámenbe fordul az egész táj. Olyan színű lett minden,
mint anyám kardigánja, amin darázsfészekminták voltak, és egyszer tényleg
találtam benne egy darazsat. A hold elé ordító fenevad lépett, csípőfogó
pofájából dőlt a vér, és ráfolyt a hóra. Még mélyebbre fúrtam magam a fészekbe,
nagy levegőt vettem, és fél szemmel felkukucskáltam az égre. Az ördögi fenevad
keze emberkéz volt, a fején két őzbakagancs díszelgett. Engem nem versz át,
pajtás, gondoltam, jó vicc ez az őzikeagancs. Nem vagy te olyan szelíd, csorog
a pofádon a vér.
De máshogyan is ámított, nem
csak az agancsával. Deréktől lefelé felvette Cifra kecskénk alakját, akinek a
hátsó lába hajlatánál két fehér csík szaladt körbe. Felismertem volna ezer
kecske közül is. Kedvem lett volna kiabálni, hogy de hát mégis, hogyan merészel
a mi Cifránkból csúfot űzni. Menjen inkább a pokol fenekére, oda, ahonnan jött.
El is kezdtem szavakat formálni, de nem jött ki hang a torkomon. Tátogtam,
szállt a leheletem, amit vérszínűre festett a csaló tűzkecske.
Elértük a Bársony-hajlatot,
ráfordultunk a Kis-iszaposra. De a fenevad nem tágított, jött velünk. Egészen
hazáig követett. Még a házba is bepofátlankodott. Csak akkor tűnt el, amikor a
párnára hajtottam a fejem, és csukott szemem nyári égboltján a kelekótya
bárányok bégetni kezdtek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése