Ha meghallom a hangjukat, végem.
Amikor
először fogtam fel, hogy mi történik, megdöbbentem. Mint valahányszor, amikor a
tengerben egyszer csak elfeledkezem mindenről, mert egyre beljebb visz az úszás
ritmusa, a hullámok, a fény vízen felpattanó szikrái, a könnyűség. Ilyenkor
mindig váratlanul ér és megborzongat, amikor ráébredek, milyen messze kerültem
a parttól, ahogy megérzem, mekkora alattam a mélység.
A hangjuk
átkapcsol, mint egy váltó, másik frekvenciára, másik térbe. Csak éppen nem a
víz tátong alattam, a bennem lévő mélység változik és hullámzik. Ráadásul a
legijesztőbb mértékben, mert azt pontosan érzékelem, hogy ennek a valaminek
nincs alja, nincs valahol legalul egyetlen pont sem, amin megvethetném a lábam.
Folyamatosan folytatódik, de nem egyszerűen végtelen, az túl egyszerű riadalom
lenne. Annyit töprengtem már ezen, hogy volt időm átgondolni. Ebben a végtelen,
hullámzó térben az a legképtelenebb, hogy abszolút biztonságos. Kerített tér.
Mint egy kert vagy egy erdő. Én magam vagyok a határa. De ha belekerülök,
egészen megszűnök. Átalakulok, határolt határtalanná válok. Eltűnnek a vonásaim.
Onnantól csak bent van, bent vagyok a véget nem érő bentben, mert kint nincs.
A hangjukkal
csinálják. Attól lüktetni kezd bennem valami, azonnal, ahogy meghallom. Leginkább
az idő. Az időben pedig ott hullámzik a nagymamám vékony, selyemszálú haja, az
apám karmesterpálcája, a nagyapám méheinek zümmögése, az anyám hangja, amivel
átölelt, a húgom nevetése és ahogy az öcsém énekel, miközben a kedvemért
megpróbálja lefogni az Angie akkordjait, és még mélyebben a dédi fűzős cipői és
a datolyapálma vékony levelei, amit a nagynéném hajtatott magról, a nagybátyám
krákogása, a másik nagyapám összevont szemöldöke, ha csúnyán összetúrtam a
kenőkéssel a vajat, de szájharmonikájának kanyargó dallamai is, és karácsonyfák
filigrán ezüstszálai, gyümölcskéssel formázott narancshéjvirág a radiátor
rácsán, rósejbni illata egy péntek délutánból, lebegnek a szalmakalapos,
kakaóvajillatú strandolások, tollaslabdák suhognak a két nagy tölgy közti
mezőn, libegnek a két ablak közé készített mikuláscsizmák, az uzsonnaszalvéták,
a vasárnapi römi kártyalapjai, sietős, iskolatáskás reggeli elszaladások és bundáskenyeres
esték körbeült asztalai, integetések ajtókból és kapukból, és csak azért nem
sorolom tovább, mert nem is a részletek miatt mesélem. Hanem hogy elmondjam,
egyszerűen nem tudom, azóta nem értem, hogyan képesek rá mind a hárman, hogy
megszüntessenek és azonnal átváltsanak engem végtelenbe, amióta megszülettek és
először felsírtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése