Várfalvy Emőke: Szélmunkások

Teodora Apt

Zsolti, a kedves, két és háromnegyed éves szőke kisfiú, Buksi a jobbos és Blöki a ballábas kutyapapucs békésen szundikáltak Zsolti zöldre festett falú szobájában. A kisfiú a szép, bükkfa színű rácsos ágyában, a gitáros, téli paplanba burkolózva, Bodri és Buksi az ágy alatt, a zöld cipősdobozban. Egyszer csak Buksi furcsa hangra lett figyelmes. Mintha valaki megrázta volna a redőnyt.

– Különös, vajon ki jár itt ilyen későn? – töprengett a kis kutyapapucs, majd szorosan hozzábújt hangosan szuszogó párjához.

Tovább szundikáltak mindhárman, de nemsokára ismét furcsa, még hangosabb zaj töltötte be a kis szobát. Mintha valami morgott volna és hosszan, mérgesen rázta a zöld szoba ablakának lehúzott redőnyét.

– Jaj, Blöki – suttogott Buksi rémülten. – Te is hallottad? Valaki rázza az ablakot.

Blöki álmosan kinyitotta a szemét és fülelni kezdett. Ő nem hallott semmi különöset.

– Ugyan, Buksi, csak álmodtál. Aludj szépen tovább. Még felkelted Zsoltikát a rémüldözéseddel – suttogott Blöki, és újra becsukta a szemét. De mikor már épp elaludt volna, ő is meghallotta a különös zörgést és morgást, ami egyértelműen az ablak felől jött.

– Hű, Buksi – suttogta Blöki gondterhelten, – itt tényleg van valaki. És nagyon mérgesnek tűnik. Reméljük, gyorsan elmegy, és nem ébreszti fel Zsoltikát.

– Én félek – szipogott Buksi.

Hamarosan még hangosabb, még morgósabb zaj hallatszott az ablak felől, még egy és még egy. És mintha kopogott is volna valami. Erre már Zsolti is felébredt és fülelni kezdett.

– Ti is halljátok ezt? – kérdezte Buksit és Blökit. – Vajon ki csinálja ezt a zajt?

– Nem tudom, de eléggé félelmetes – nyafogta Buksi az ágy alól.

– Alighanem utána kell járnunk – mondta Blöki, és kimászott a cipősdobozból.

– Alighanem valóban – mondta Zsolti, és kibujt a rácsos ágyon hagyott kuckóbejáraton. M még jó, hogy anya ma este is elfelejtette betenni a pálcákat.

Zsolti felvette Buksit és Blökit és óvatosan az ablakhoz osontak. Újabb rázás és hangos morgás hallatszott, sőt még valami süvöltésféle is kivehető volt annak, aki kellőképpen hegyezte a fülét.

– És most hogyan tovább? – töprengett Zsolti. – Az ablakot nem nyithatjuk ki, mert nekem egyedül nem szabad, meg hideg is van, meg aki kint van, akkor be is jöhet.

– Nem tudom, én nagyon félek – mondta Buksi, és jó erősen Zsolti lábába kapaszkodott.

– Én is félek egy kicsit – suttogott Zsolti.

– Talán kérdezzük meg ki az – javasolta Blöki.

– Ez jó ötlet! – helyeselt Zsolti, és elhúzta a függönyt, majd félhangosan így szólt: – Ki van odakint? És miért rázza az ablakot?

Egy darabig nem jött válasz, majd újra rázás és morgás hallatszott. Zsolti kicsit hangosabban megismételte

– Ki van odakint? És miért rázza az ablakot?

Újabb rázás, zúgás, sivítás hallatszott, majd még egy rázás. Zsolti elbizonytalanodott. Talán süket ez a valaki? Még egy kicsit hangosabban, de azért nem kiabálva megint megkérdezte:

– Ki van odakint? És miért rázza az ablakot?

Ezután fülét az ablakhoz tapasztotta és hallgatózott.

– Húúúúúúúúúúúúúúúúzni kell, süüüüüüüüüüüüüüürgősen, tooooooooooooolni kell. Meeeeeeeeeeeeeenjetek felhőőőőőőőőőőőőőőőőőőőcskék keleeeeeeeeeeeeeetre eeeeeeeeeeeel!

– Ti is halljátok? – kérdezte Zsolti. – A redőnyrázó versel. Nagy munkában lehet, mert nyög szegény.

Buksi és Blöki is hallotta már a huhogó, sistergő mondatokat, de nem érthették. Vajon ki beszél a felhőkkel, s miért rázza az ablakot?

– Hahó, Te odakint. Mit csinálsz a felhőkkel? Mi itt bent nem tudunk ám aludni a zajongásodtól, nem lehetne kicsit csendesebben, kérlek? – szólt Zsolti a legközelebbi rázós, süvítős, huhogós futamnál.

Ekkor hirtelen csend lett, majd egy finom, barátságos fuvallat rezgette meg újra a redőnyt:

– Ne haragudj kisfiúúúúúúúú, nem akartunk zavaaaaaaaaaaaaaaaaaarni, de ezeket a hóóóóóóóóóóófehőket, sürgőőőőőőőőősen el kellett hoznunk ide. Mi vagyunk a Szélmunkások, vagy, ahogy ti neveztek, a szélvihar. Ha Természet Anya valamit gyorsan szeretne innen oda tenni az égen, minket hív, s mi elvégezzük. Sajnos, csak ilyen zajosan megy, mert a felhőjószágokkal nehéz ám a munka. De aludjatok nyugodtan, benneteket, gyerekeket nem bántunk ám, s majd eztán igyekszünk kisebb zajjal lenni. Mára végeztünk is. Feküdj vissza, nehogy megfázz. Szép álmokat!

– Jó munkát nektek, Szélmunkások! – mondta Zsolti, és Buksival meg Blökivel visszasétált az ágyba.

A kisfiú és a két kutyapapucs hamarosan visszabújtak, Zsoltika a rácsos ágyba a kuckólyukon át, Buksi és Blöki pedig a kényelmes és meleg zöld cipősdobozba. Pár perc múlva már mélyen aludtak. Mikor reggel felébredtek, örömmel látták, hogy a Szélmunkások valóban elmentek már, de hátrahagytak nekik egy gyönyörű meglepetést: hatalmas pelyhekben hullott a hó, s a táj, amerre csak az ablakból látni lehetett, mindenfelé fehér volt egészen.