Berg Judit: Lengemesék

2. fejezet – A felderítés

A lengeőrök legfőbb feladata időben észrevenni és elhárítani a Nádtengert fenyegető veszedelmet. Füttyös Vilkónak régi álma volt, hogy gyalogos hírvivőből végre őrzővé váljon, és fegyveresen, rigóháton teljesítsen őrszolgálatot. A lengegyerekek pici koruktól kezdve az őrök buzogányát és íját irigyelték, de Vilkót sokkal jobban izgatta a nádirigó háton repkedés és az állandó készenléti állapot. Az őrök képesek voltak észrevétlenül mozogni levegőben és vízen, éberségük sohasem csökkent, hiszen hol az időjárás, hol a váratlanul érkező ragadozók, vagy a véletlenül arra tévedt emberek ellen kellett megvédeni a Nádtengert. A legnagyobb gondot azonban a tó túlpartján élő harácsok okozták.

A harácsok méretre nem sokban különböztek a lengéktől, de ez volt a két nép között az egyedüli hasonlóság. A lengék derűs tekintettel szemlélték a világot, nesztelenül, fürgén mozogtak, és szinte teljesen beleolvadtak a Nádtenger zöldjébe. A harácsok szuszogva, fújtatva csörtettek, nagy hangon ordibáltak, és arcukat gyakran barázdálták haragos ráncok. Ha csónakba ültek Harácstanya kikötőjében, pont úgy festettek, mintha egy láda nagy szemű eper himbálózna a vízen.

A karcsú termetű, zöldbőrű lengék és a vörös képű, testes harácsok ősidők óta ellenségek voltak. A harácsok tóparti városkája egyre terjeszkedett, az építéshez pedig építőanyagra, munkaeszközökre és legfőképp új területekre volt szükség. A harácsok úgy vélték, hogy a Locsogó-tó és környéke mind az ő birodalmuk, a Nádtenger és lakói csupán betolakodók. Ezért aztán gyakran kiruccantak a nádasba, hogy kifosszák a vízimadarak fészkét, nádat vágjanak az építkezésekhez, vagy éppen megrongálják Lengevár sásból szőtt falait.

Persze a lengéket sem kellett félteni. Nádirigóháton cirkáltak a Nádtenger felett, időről időre végigsuhantak a tó partján, hogy föntről ellenőrizzék Harácstanya építését. A vörös harácsok képe ilyenkor még jobban elvörösödött, öklüket rázták a betolakodók felé, és kavicsvető harci gépeikkel sortüzet zúdítottak a levegőbe. A lengék megsarkantyúzták rigóikat, és kacagva szálltak vissza a Nádtengerbe.

Esténként a lengevárban a harácsok és lengék régi csatáiról, a híres-neves liliomháborúról és a harácsok cselszövéseiről szólt az esti mese. A lengecsemeték tátott szájjal hallgatták a régmúlt idők eseményeit, és csillogó szemmel ábrándoztak arról, hogy egyszer ők is az őrzők közé tartoznak majd. Harácstanyára félelemmel vegyes kíváncsisággal gondoltak, elalvás előtt a takaró alatt összesúgva, borzongva tervezgették, milyen lesz először megpillantani az ellenség városát.

Füttyös Vilkó magában rég elhatározta már, hogy egy óvatlan pillanatban magasba emelkedik a viharsárkánnyal, és felderíti Harácstanya légterét, de tudta, hogy ezzel megszegné a lengék legfőbb törvényeit. Ha kiderülne, hogy egy zöldhajú ifjonc egyedül merészkedett a veszélyes övezetbe, világra szóló büntetést kapna, sőt, talán még száműznék is Lengevárból. De Vilkó kíváncsisága mindennél erősebb volt. Nem tudta kivárni, hogy felnőtté avassák, ő hamarabb szerette volna látni Harácstanyát. Elhatározta, hogy akármi történjen is, ő mégis útra kel. Az időközben megjavított viharsárkány azonban túl kockázatos jármű lett volna. Az elszánt fiú úgy vélte, hogy ha csónakon vág neki az útnak, az a lengék szemében kisebb bűn, mintha levegőben utazna. Ráadásul egy ügyesen álcázott csónakot talán az éles szemű őrök sem vesznek észre olyan könnyen.

Kéregből kis hajót készített magának, evezőket is faragott hozzá, végül tavirózsa levélből fedelet borított rá. A magasból nézve úgy tűnt, mintha egy fadarab szorult volna a kerek, zöld levél alá. A tavirózsalevél takarásában persze nem volt könnyű evezni, de Vilkó nem törődött a nehézségekkel. Az evezőknek két lyukat vágott oldalt, szemmagasságban pedig több kémlelőnyílást is hasított a levélen, hogy mindenfelé ki tudjon lesni. Végül útnak indult.

Sokáig evezett türelmesen, mire elért a Locsogó tó túlpartjára, Harácstanya közelébe. Egy zsombékon kikötött, majd alaposan körülnézett. Rejtekhelyéről jól látszottak a harácsok épületei. Kusza, düledező tákolmányok szegélyezték a partot, a harácsok szemmel láthatóan nem voltak túlságosan jó építőmesterek. Harácstanya ronda, barátságtalan városnak látszott, de egyáltalán nem tűnt olyan veszélyesnek, mint az őrök esti mesében. A vízparton most is javában folyt a munka. Az izzadtan fújtató harácsok kőből és fűzfavesszőből gátszerű falakat próbáltak kialakítani a vízben.

– Mire készülnek vajon? – tűnődött Vilkó. – Olyan, mintha kis medencéket vagy vízi ketreceket építenének.

Akárhogy is nézte, nem tudott rájönni, mi célból buzgólkodnak a harácsok térdig a vízben állva. Közelebb nem merészkedhetett, mert az ellenség őrszemei egész biztosan észrevették volna, ilyen távolságból azonban képtelenség volt rájönni, mi folyik az építkezésen. Vilkó egy darabig még leskelődött, végül úgy döntött, hogy nem érdemes tovább kockáztatnia a lelepleződést. Jobban teszi, ha visszaevez a Nádtengerbe, nehogy a lenge őröknek szemet szúrjon a távolléte.

Tempósan, gyorsan lapátolta a vizet, kis csónakja nesztelenül suhant a tavon. Már majdnem elérte a nádas oltalmazó sűrűjét, mikor riadó harsant a feje felett, és a magasból lecsapott rá egy madár. Vilkó először azt hitte, hogy a rétihéja szemelte ki zsákmányának, ezért magasba lendítette evezőjét, hogy megvédje magát a ragadozó éles csőrétől. De a következő pillanatban kiderült, hogy a héjánál sokkal nagyobb veszedelem fenyeget.

A lengeőrök vették észre a nádas felé úszó, álcázott csónakot, és azonnal rátámadtak. Azt hitték, a harácsok katonái rejtőznek a tavirózsalevél alatt, ezért rögtön riadót fújtak. Rence Ervin, az őrség vezetője kis híján gutaütést kapott mérgében, mikor a gyors támadás végeztével nem a vörös bőrű ellenséget, hanem a zöldhajú, dacos tekintetű Füttyös Vilkót vezették elé.

– Már megint te vagy az! Megszegted a törvényt! – harsogott Rence. – Te nem tudod, hogy az ifjoncok nem hajózhatnak? Amíg zöld a hajad, nincs se repkedés, se vízre szállás, se fegyverhasználat!

– A harácsok vízi ketreceket építenek – felelte Vilkó bátran.

– Nekem te ne mondd meg, mit művelnek azok odaát! – hörgött Rence Ervin. – Hidd el, nélküled is kiválóan kifigyeljük őket! Tudunk minden lépésükről.

Vilkó lehajtott fejjel álldogált. Sejtette, hogy ezt a kalandot nem ússza meg büntetés nélkül. Szerencsére Rence Ervin nem jött rá, hogy a tavirózsalevél takarásában egészen a túlsó partig merészkedett. Az őrparancsnok egy darabig morgott még, végül ítéletet hirdetett.

– Amiért megszegted a lengék alapszabályát, és egyedül kieveztél a nyílt vízre, nem vehetsz részt a holnapi békaderbin.

– De hiszen holnap lesz Perje Csongor és Rana Roni nagy küzdelme! Azt mindenképpen látnom kell! – rémült meg Vilkó, aki izgatottan várta már a derbit. A lengék és kecskebékák legnagyobb versenye hetek óta lázban tartotta a Nádtenger lakóit.

– Márpedig nem fogod látni a viadalt. Így talán megtanulod, hogy minden ifjoncnak be kell tartani a szabályokat! – mondta keményen Rence Ervin, azzal sarkon fordult, és faképnél hagyta Vilkót. A büszke lengefiú összeszorított szájjal nézett utána, aztán csendesen hazaballagott. Egyáltalán nem volt már biztos benne, hogy megérte a kaland.

Megjelent a Lengemesék – Tavasz a Nádtengeren c. kötetben. (Sanoma Media, 2012. Illusztrálta: Timkó Bíbor)