 |
| Bódi Kati illusztrációja |
Apás hétvége volt. Panni már a város határában tudta meg, hogy ma másik helyre mennek, nem abba a szűkös, lakótelepi lakásba, ahol apa még mindig dobozok között él. Egy nénihez mennek, aki apa új barátnője. Panni neheztelt, amiért apa nem szólt előre. Ha mondta volna, legalább duzzogva száll be a kocsiba, éreztette volna, hogy nem tetszik neki a dolog. Így meg örömmel apa nyakába ugrott, énekeltek és bolondoztak az autóban, semmi duzzogás.
Apa sokáig körözött a belvárosban, mire parkolóhelyet talált, így Panni alaposan meg tudta figyelni a házakat. Mind szürkére öregedett: sárgaszürkére, rózsaszürkére, barnaszürkére. A párkányok és oszlopok között oroszlánarcok bújtak meg.
– Gyere! – mondta apa, miután kivette Panni méhecskés bőröndjét a csomagtartóból. – Meglátod, milyen szép az a lakás, ahová megyünk. És bemutatom neked Lídiát is. A nénit, akiről meséltem.
Lídia! – ízlelgette a szót Panni. – Milyen hercegnős név!
A zöldszürke háznak akkora kapuja volt, mint egy óriás szája. Panni apa kezébe kapaszkodott. A lépcsőház kőpadlója mintás volt, az indák között egy sárkányhattyú nyújtogatta a nyakát. Panni felnézett: a mennyezetről várkastélyba illő csillár lógott.
Felmentek egy lépcsőn, majd egy függőfolyosóra jutottak. A kislány a falhoz lapult, apa nevetett, és azt mondta, kétszáz éve áll a ház, Panni akár ugrálhat is, nem fog leszakadni a gang. Panni nem ugrált, inkább ízlelgette a szót: gang.
Végül a folyosó kanyarulatában megálltak. A sarokban mindkét irányba nyílt egy rácsos ajtó. Az egyikre postaláda volt szerelve, rajta egy hollóval. A másikat kövirózsakoszorú díszítette. Apa a kövirózsásat nyitotta ki. Sötét és fűszerillat lépett ki, apa és Panni lépett be.
Az első, amit Panni meglátott, a bejárati ajtóval szembeni falon ülő, fejedelmi macska. Panni lecövekelt, és bámulta a képet.
– Egy régi, egyiptomi kiállítás posztere – magyarázta apa –, de lépj beljebb, mert kihűtjük a lakást. – Megjöttünk! – kiáltott be, a hangja izgatottan pattogott a hosszú folyosón.
Amíg apa lehámozta Panniról a sapkát, sálat, kesztyűt, kabátot és bakancsot, a kislány ámulva nézett végig a folyosón. A plafon nagyon messze volt, de nem úgy, mint az ég tágas végtelenje, inkább ahogy a kút mélyéről nézett fel a fényre Panni az álmaiban. A mennyezetig érő polcok mintha befelé dőltek volna, és a könyvek mind fejest szerettek volna ugrani a szőnyegre. A szőnyeg mintái elvarázsolt kertet rejtettek. Panni úgy indult el befelé, hogy ne lépjen rá a levelek között leselkedő szörnyekre.
A folyosó a konyhába vezetett. A pultnál álló nő éppolyan nyújtott volt, mint a könyvespolcok és a mennyezet. A kezében fakanalat tartott, óvatosan fújta, aztán a szája széléhez érintette, megízlelte, és halkan csettintett.
– Szia Panni, Lídia vagyok – mondta, hosszan nyújtva mindkét í-t. – Mindjárt kész a májgombócleves. Szereted?
Panni udvariasan bólintott.
– Péter, megterítesz? – fordult apához, és Panni megszeppent, mert apa ellépett mellőle. – Addig te fedezd fel nyugodtan a többi szobát!
– Az ajtó mellett, jobbra találod a villanykapcsolót! – kiáltott be Lídia.
Panni megtalálta, de nem érte fel. Szerencsére a fal mellett állt egy szék. Felkapaszkodott, a szék recsegve nyögött. Katt, fény gyúlt, Panni gyorsan leszállt a székről, hátha nem lett volna szabad felállni rá. A fényben felerősödött a régi bútorok szaga. Mint egy múzeum, olyan volt a szoba berendezése, a polcokon sorakozó tárgyak nagy részére Panninak nem volt szava. Forgott körbe, próbálta egyszerre befogni a sok idegen holmi látványát, kicsit szédült is már. Aztán megállapodott a szeme egy festményen.
Szép szobát ábrázolt, pont olyan bútorokkal, mint amilyenek között a kislány állt. Az asztalon a földig ért a fehér abrosz. Panni ismét felállt a nyögdécselő székre, hogy jobban megnézze a terítéket. Kék virágos porcelánedényeket látott, és kristálypoharakat. Az asztalnál finom hölgyek és urak ültek, sosem szürkülő, fényes selyemruhában. A legszebb hölgy felállt, tálalt, a többiek mosolyogtak. Egy elegáns úr ült a képen háttal, a hölgy felé fordult, finoman felemelte a fejét. Panni a képből kedélyes beszélgetés hangjait vélte kiszűrődni. Aztán észrevette, hogy a szép hölgy mögött is van egy festmény. Megbújik a sötétben, de Panni biztosra vette, hogy egy régi bútorokkal berendezett szobát ábrázol. Annak a falán is képek vannak, az egyik előtt, egy széken egy kislány áll, és a festményt nézi.
– Le ne ess, maszatkirálylány! – lépett a szobába apa, felemelte Pannit, és megforgatta a levegőben.
Panni kacagott.
– Gyertek enni, kész az ebéd! – szólt Lídia.
Lídia – gondolta Panni –, biztos ő az a hölgy a képen.
– Tetszik a régi szoba? – kérdezte a nő, miközben levest mert. – A déditől örököltem a lakást. A hálóban már modern bútorok vannak, de a nappalit nem volt szívem átrendezni. Hozzám nőttek a tárgyak.
Ezt Panni értette. Otthon is voltak emlékeket őrző holmik, anya néha róluk mondott esti mesét. Bólintott, aztán megkóstolta a levest. Nem nagyon ízlett, viszont a tányér elegáns, kék virágos, csilingelő porcelán volt. Úgy döntött, kikanalazza a levet, hogy jobban lássa a mintát.
Apa elégedetten hümmögött.
– Látom, ízlik Lidi főztje. Akkor biztosan jóban lesztek! Nagyon izgultam ám!
– Ebéd után megmutatom neked a kincseim – mondta Lídia. – Képzeld, vannak olyan régi játékok és könyvek, amikkel még a dédi játszott.
A hétvége gyorsan eltelt, és Panni nagyon elfáradt. A sok új kép, hang, szín és illat kifárasztotta. Amikor hazaért, már majdnem sötétedett, de kikéredzkedett egy kicsit a kertbe, hogy kiszellőztesse a fejét. A nyírfa törzse, a kút fehérre festett kávája, Mirci cica foltjai világítottak a szürkülő ég alatt. Az ég tágas, puha takaróként borult a házra, a boróka friss, fűszeres illata kisöpörte Panni orrából az öreg tárgyak szagát. Csak azt a festményt nem tudta eltüntetni a képzeletéből semmi. Ahogy fogytak a fények, eljött az este és a lefekvés ideje, Panni lecsukott szemhéja mögött egyre élesebben látta az arcokat az asztal körül, és hallotta a kedélyes, halk beszélgetést.
– Mostantól ez lesz a másik otthonod – mondta apa hangján a képen háttal ülő úr. – Jó lesz, pocokbogár?
Panni elmosolyodott álmában.
Talán jó lesz.
Szerkesztette: Miklya Zsolt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése