 |
| Rumi Friderika illusztrációja |
– Mindentudó. Nem is, inkább hatalmaseszű és tudományosságos.
– A vége nem kell, elég, hogy tudományos.
Bende kiradírozta a felesleges betűket.
– Jó, akkor most olvasd fel az egészet, ami eddig megvan.
– Tisztelt Dömdödöm Úr! – olvasta, majd szemöldökráncolva nézett fel a papírról. – Ez nem jó, legyen mélyen tisztelt Dömdödöm Úr. Sőt, inkább uraság! – kiáltott, majd egy radírral és egy ceruzával nekiesett a kezében szorongatott levélnek, végül újra olvasni kezdett. – Mélyen tisztelt Dömdödöm Uraság!
Bodó bácsi rezzenéstelen arccal hallgatta.
– A Négyszögletű Kerek Erdőt olvasva többször is megakadt a figyelmem az Ön álláspontján, ami hatalmaseszű és tudományos.
– Nagyon jó. De írjunk valamit a verséről is – bólogatott Bodó bácsi.
– A verse egészen megérkeztető volt – felelte Bende büszkeségtől duzzadó mellkassal, amiért ilyen szavakat ismert.
– Mégis mi az, hogy megérkeztető? – kérdezte a nagypapája.
– Hát egy szép vers megindító, ugye?
– Az bizony!
– Na, akkor ami még annál is szebb, attól nemcsak megindul az ember, de meg is tesz vagy hat kilométert. Pont annyira van tőlünk az iskola, úgyhogy akkor meg is érkezünk.
Bodó bácsi mosolyogva hallgatta unokája okfejtését.
– Igazad van, nagyon jó meglátás – felelte végül.
– Azt is szeretném megírni neki, hogy ha nagy leszek, én is Dömdödöm akarok lenni.
– Hogy érted, hogy Dömdödöm akarsz lenni? Te Bende vagy, nem lehetsz felnőtt korodra egy másik személy.
– De nagypapa, tegnap azt mondtad, hogy mikor olyan öreg leszek, mint te, akkor én is nagypapa leszek.
Bodó bácsi elgondolkodott.
– És inkább lennél Dömdödöm, mint nagypapa?
– Felnőttkoromban Dömdödöm leszek, öregkoromra meg nagypapa.
– Jó, rendben, ezt írd meg neki. De ne felejtsd ki az öregkoros részt sem!
Bende hatalmas, kerek betűkkel papírra véste az elhangzottakat, majd borítékba rakták a levelet, és rohantak vele a postára.
– Tudod, hogy az erdőben nem olyan egyszerű ám válaszlevelet írni – nyugtatta unokáját Bodó bácsi.
– Miért nem?
– Mert ott nincs lámpa, mint nálunk. Ha Dömdödöm este kapta meg a levelet, akkor egészen napkeltéig várnia kell, hogy elolvassa és válaszoljon.
Bende szomorúan bólintott. Bár fel tudná gyorsítani az idő múlását, hogy hamarabb reggel legyen. Eszébe jutott, hogy nagyapa labradorja sokat tud a gyorsaságról, ezért is kapta a Villám nevet.
– Gyere ide, Vili! – hívta Bende, majd a hátára ült. – Repíts el engem a holnap reggelbe! – kiáltotta, mire a kutya rohanni kezdett, föl-le, át az udvaron, a cseresznyefák között, majd vissza. Bende hangosan hahotázott, ahogy rohant vele a kutya. Úgy elfáradt a szaladásban és nevetgélésben, hogy egy óra múlva már a legmélyebb álmát aludta, és a reggel olyan gyorsan eljött, mint még soha.
– Miért nem válaszolt még? – kérdezte nagypapáját dühösen, mikor másnap együtt megnézték a postaládát.
– Tudod, hogy Dömdödöm milyen elfoglalt. Mindig meghallgat másokat, és segít nekik. Ez sok időt elvesz. Talán hamarabb tud válaszolni, ha átveszünk tőle néhány feladatot – felelte Bodó bácsi.
Bende tanácstalanul vakarta a fejét. Mégis mit tehetne, amivel megkönnyíti Dömdödöm bácsi életét?
Először a konyhába ment. Anya tortakrémet kevert, és gondterhes sóhajokat hallatott.
– Nagy baj van, Bende, holnap itt a mama szülinapja, és nem tudom, mit adjak neki ajándékba.
Bende nem szólt egy szót sem, csak csodálkozva nézte anyát, aki így folytatta:
– Kapott már zoknit, pulcsit, bögrét, kulcstartót, aranyláncot, aranyórát, aranyfogat, cipőfűzőt, fejkendőt, zsebkendőt, pörgettyűt, esernyőt. De semmi nem ér fel ahhoz, amit érdemelne. Pedig adtam már sálat, banánfát, plüssvirágot, könyvet, kannát, kallantyút, kantárt...
Bende a felsorolást hallgatva felállt, anyához sétált, és megölelte. Anya abbahagyta a hadarást, és megállt kezében a habverő.
– Igazad van, fiam – mondta mosolyogva. – Nem is tudom, hova gondoltam. A legjobb ajándékot már megkapta – jelentette ki, és mosolyogva kevert tovább.
Másnap Bende biztos volt benne, hogy egy hosszú válaszlevél várja majd a postaládában, de az ismét üres volt.
– Az a meglátásom, hogy Dömdödöm bácsi végtelen bölcsességében így nevel téged türelemre – elmélkedett Bodó bácsi, de Bende haragosan csapta be a postaláda ajtaját.
– Nem igaz! – harsogta. – Nem is létezik! Vagy ha igen, akkor utál engem.
Miközben ezt mondta, olyan erővel dobbantott, hogy meghallotta a postás.
– Dömdödömről van szó? – kérdezte. – A Négyszögletű Kerek Erdőből?
– Róla.
– Jaj, hát ő nagy bajban van. Napok óta egy papír felett görnyed, izzad, mint Ló Szerafin fél tucat szénáspite után. Senki sem tudja, mi lelte.
– Vigyél oda, majd mi beszélünk vele – javasolta Bodó bácsi.
– Nem-nem, azt nem lehet. A Négyszögletű Kerek Erdő olyan helyen van, ahová ti nem léphettek be.
– Akkor most mi lesz? – nézett Bende tanácstalanul nagypapájára.
– Hogyhogy mi lesz? Mindjárt dél van. Felköszöntöd mamát, mert szülinapja van, aztán elmegyünk kirándulni, este vacsorázol, megfürdesz, fogat mosol, lefekszel, holnap reggel pedig elmész az iskolába.
Így is történt. Bende felköszöntötte mamát, akinek szülinapja volt, elmentek kirándulni, este megvacsoráztak, megfürdött, fogat mosott, lefeküdt, másnap reggel pedig felkelt, és elment az iskolába. Majd harmadnap is. Sőt negyednap, ötödnap és még hetekkel később is. Többet nem leste a postaládát, és nem morgolódott még olyankor sem, amikor eszébe jutott, milyen jó volna már választ kapni a levelére.
Egy este, hónapokkal később, szomorúan ment haza. Az egyik osztálytársa kinevette őt, mert nem mert felmászni a fára. Elmondta a többieknek is, akik együtt gúnyolódtak Bendén. Még akkor is potyogtak a könnyei, amikor este nagypapával hazaértek.
– Van itt neked valami, amitől jobb kedvre derülsz majd – újságolta Bodó bácsi, és Bende kezébe nyomott egy borítékot. – Ez ma érkezett.
A fiú kibontotta, és a színes, virágos levélpapíron hatalmas betűkkel állt az üzenet, amit oly régóta látni szeretett volna: Dömdödöm.
Egy csapásra elmúlt a szomorúsága, és azonnal papír és toll után kezdett kutatni.
– Nagypapa! – kiáltotta. – Írjuk meg neki, hogy mi is őt!
Szerkesztette: Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése