 |
| Bódi Kati illusztrációja |
Egyszer volt, hol volt hol nem volt, Felhőországban élt egy szomorú kis felhő, akinek nem voltak barátai, mert mindenki kinevette, mert úgy nézett ki, mint egy kis bárány. Úgy is hívták, hogy Bárány Berci.
Annyit csúfolták és bántották, hogy nem volt többet maradása Felhőországban. Úgy döntött, hogy elmegy az Óperenciás-tengerhez, és telesírja vízzel, hogy aztán barátok legyenek örökre. Le is ereszkedett Felhőországból, és addig suhant az égen, míg meg nem pillantotta az Óperenciás-tengert. Vize hatalmas és csendes volt, és sós illatot árasztott.
A felhő félénken megszólította:
– Szia, engem Bárány Bercinek hívnak – mutatkozott be.
– Szia, én meg az Óperenciás-tenger lennék, ha volna bennem elég víz – mondta keserűen az Óperenciás-tenger.
– Nekem most is hatalmasnak tűnsz! – vigasztalta Berci.
– Egy évvel korábban még a közeli erdőket és partokat is el tudtam árasztani, majd jött a nagy apály. Azóta apályról apályra egyre kevesebb a vizem, és attól tartok, hogy a végén el fogok fogyni – mondta elkeseredetten a tenger.
– Nekem nincsenek barátaim. Mindenki kinevet Felhőországban, mert úgy nézek ki, mint egy bárány, felhő alakban – magyarázta Berci. – Azért is jöttem ide, hogy kisírjam magam, a könnyeim beléd hulljanak, és örökre barátok legyünk. Így neked is segítenék, mert több lenne benned a víz.
– Én nem nevetlek ki, és köszönöm, hogy segíteni akarsz. De ahhoz jó sok esőfelhő kell, hogy megteljek vízzel. Jóval több, mint amennyit te sírni tudsz – mondta a tenger.
– Akkor elmegyek, és szólok az északi szélnek, hogy fújjon ide sok felhőt! – mondta lelkesen Berci, elmosolyodott, majd elsuhant az égen.
Szépen lassan lebegett, sodródott észak felé, mígnem egyszer csak belebotlott egy csapat nagy esőfelhőbe. Megörült neki, hogy nem kell elmennie az északi szélig.
– Jaj, de jó, hogy megtaláltalak benneteket! Gyertek gyorsan, segítsetek az Óperenciás-tengeren! Elfogy belőle a víz.
A felhők azonban, ahogy meglátták, csúfolódni kezdtek. Meg sem hallgatták, amit mond, körbevették, és kinevették.
– Na, mi van, barika, eltévedtél? Elvesztetted a nyájad? – kérdezték gúnyosan.
– Dehogy tévedtem el! Nem vagyok barika, hanem én leszek az Óperenciás-tenger megmentője! – tiltakozott a kis felhő.
– Na, persze, még hogy te leszel a hős! Hiszen még esőt sem tudsz csinálni! – csúfolták, de a kis felhő nem hagyta magát.
– Majd meglátjátok, hogy megmentem! – monda, és küzdeni kezdett, hogy kikerüljön a nagy esőfelhők közül.
Már majdnem ki tudott kavarodni közülük, amikor odasüvített a déli szél, és ő is csúfolni kezdte.
– Nohát, egy kis bárány, aki még bégetni se tud – mondta, majd jó hangosan kacagott rajta.
– Segítenem kell az Óperenciás-tengernek – mondogatta magában a kis felhő, kibújt a nagy felhők közül, és elmenekült a déli szél orra elől.
Suhant tovább az égen, közben látott sasmadarakat, léghajókat, repülőgépeket, gólyákat és kacsákat, akik délre indultak a közeledő tél elől. Ahogy elbámészkodott, egyszer csak beleütközött néhány kis bárányfelhőbe, akik ugyanúgy bárányra hasonlítottak, mint ő.
– Gyere játszani! – bökte meg az egyik kis felhő kedvesen.
Bárány Berci nagyon megörült, hogy végre valaki nem csúfolja, és barátkozni akar vele. Majd eszébe jutott az Óperenciás-tenger, akinek segítenie kell, és elszégyellte magát.
– Sajnos nem maradhatok veletek, mert meg kell mentenem az Óperenciás-tengert, mielőtt kifogy a vize – magyarázta.
– Ha visszajössz, mesélsz a kalandjaidról? – kiáltotta utána az egyik kis felhő.
– Persze, megígérem, de most sietnem kell! – mondta Berci, és már suhant is tovább.
Amilyen gyorsan csak tudott, elrepült az északi szélhez, és kérlelni kezdte:
– Kedves északi szél, kérlek, tereld az esőfelhőket az Óperenciás-tenger fölé, különben ki fog száradni!
Az északi szél végighallgatta, megsajnálta a tengert, és beleegyezett, hogy segít.
– Menj csak előre, kicsi bárányfelhő, és mondd meg az Óperenciás-tengernek, hogy hamarosan érkezik a segítség!
Bárány Berci úgy is tett, ahogy az északi szél mondta. Visszalebegett a tenger fölé. Már másnap késő este megérezte a hideg szellőket, akik az északi szél előtt jártak. Aztán meglátta az égen a hatalmas, szürke esőfelhőket.
– Tarts ki, Óperenciás-tenger, jön az eső!
Ám amikor az esőfelhők meglátták Bárány Bercit, megharagudtak, hogy mégis mit keres ott az a kis felhő a tenger fölött? Dühükben villámokban és dörgésben törtek ki, és körbevették Bercit. A kis felhő ijedten kuporgott közöttük, és remegve figyelte az égiháborút. Két héten keresztül csak esett és esett, és annyi víz hullott a tengerbe, hogy az nagy örömében ki is öntött.
Három hét után elkezdtek fogyni a nagy esőfelhők, és egyre kisebbek és kisebbek lettek, mígnem teljesen eltűntek az égről. Már csak a kis bárányfelhő gubbasztott ott vidáman, alatta hullámzott a tenger. Annyi vize volt, hogy újra eláraszthatta volna a partján nőtt erdőket. Berci a jól végzett munka után nem volt már szomorú, nem akart sírni. Elbúcsúzott a tengertől, és elindult felfedezni a világot.
Teltek-múltak az évek, a kis felhő boldogan vándorolt a napfényes, szellős égbolton. Valamikor a tengerrel beszélgetett, valamikor a többi bárányfelhővel játszott, és mesélt nekik a nagy kalandjáról. Egyszer aztán szembe jött a déli szél. Bárány Berci először megszeppent, de a szél barátságosan így szólt:
– Jaj, de régen kereslek már! Bocsánatot szeretnék kérni, hogy kinevettelek és kicsúfoltalak. Láttam, hogy megmentetted az Óperenciás-tengert, tényleg nagyon bátor kis felhő vagy – magyarázta a déli szél, és hozzátette: – Szeretném, ha barátok lennénk.
– Semmi baj, nem haragszom – mondta Berci, és hirtelen eszébe jutott valami. Ha a csúfolódó déli szél hallott a hőstettéről, akkor talán Felhőországban is tudják már, és kibékülhet mindenkivel, aki valaha gonoszkodott vele. Kapta magát, és felszállt Felhőországba. Ott már várták, és nagy ünnepséggel fogadták. Ezután a kis bárányfelhő Felhőországban maradt, és a barátaival addig éltek, míg ők is esővé nem váltak.
Szerkesztette: Miklya Zsolt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése