 |
| Kovács Réka illusztrációja |
Erdőváros közepén állt a Makk-Bank.
Itt őrizték Erdőváros vagyonát. Ugyanis Erdővárosban mindenki makkban kapta a
fizetését. Makkért szedte össze az avart a sün, szállította el a leveleket
agancsa között a szarvas, és makkért trillázott Dalos Rigó az operában, amit
makkért vett jegyen hallgatott a közönség. Makk-Bankban tartotta kicsi és nagy
a megtakarítását. Mert azt hitték, ott biztonságban van!
Nem sejtették, hogy a megátalkodott mókustestvérpár, Mókus Mihály és Mókus
Móni minden álma, hogy kirabolja! Álom is maradt volna, ha nem találkoznak a
titokzatos Főnökkel! Így a mókusoknak már volt tervük, csak egy dolguk maradt,
várni.
Eljött az az este. A Hold paplanfelhők mögött bóbiskolt. Szokatlanul nagy
sötétség borult Erdővárosra. A szentjánosbogaraknak kellett bevilágítani a Makk-Bankot.
Lámpásaikkal zöld pislogó fénnyel vonták be a hatalmas tölgyet. Erre csak a
turisták, főleg a kínai márványpoloskák miatt volt szükség, akik imádták a
csillogást. Ugyanis a bank igazgatója a nagy sötétre való tekintettel Uhut, a
baglyot bízta meg a bank őrzésével. Uhu mindig magával hozta hírhedt szakaszát,
a vérmes vadmacskaszakaszt is! Tökéletesen láttak a sötétben! Igaz, a macskák
az évek alatt eléggé ellustultak, így amint elfoglalták őrhelyeiket a tölgy
ágain, összegömbölyödtek, és már aludtak is. Uhu helyettük is éber volt,
hatalmas szemeivel a sötétet pásztázta. De a mókustestvéreket nem vehette
észre, mert ők már nappal elbújtak a tölgy tövében, a fagyalbokor takarásában.
– Mihály, biztos, hogy nem fognak felébredni a vadmacskák? – suttogott
Móni.
– Biztos, kivéve, ha nem maradsz csendben! – pisszegett Mihály.
– Olyan nagy a fülük, a karmuk éles, és a foguk... – lesett fel Móni félve
az alvó macskákra.
– De alszanak, és ez így is marad, hacsak a bagoly bele nem fúj a nyakában
lógó sípba!
– És nem fog!? – akadékoskodott tovább Móni.
– Nem! Nem emlékszel a tervre?! – Mihály kezdte elveszteni a türelmét.
– Én igen, csak Öcsi nem! – magyarázta Móni.
– Öcsi?! – kerekedett el Mihály szeme. – Elhoztad Öcsit?!
Móni hátizsákjából előbújt egy hátán csíkos kismókus.
– Mi ez a csík?! – szörnyedt el Mihály.
– Ez a legújabb divat – vette védelmébe Móni az öccsét.
– Fúj! Menj haza, és mosd le ezt a csúfságot! – intett Mihály a kismókusnak,
hogy tűnjön el.
– Mi se voltunk nagyobbak, amikor elcsentük az első makkunkat – kérlelte
Móni a nagytestvérét. – És annyira cuki! Hidd el, szerencsét hoz!
– Hát jó! – enyhült meg Mihály. – De csak azért, mert Uhu most szürcsöl bele
a kakaójába! – Valóban, fent az ágon a madár feje eltűnt a bögréje mögött.
– Tényleg, ahogy a Főnök mondta! Bagoly létére imádja a kakaót! – kuncogott
Móni.
– És én annyi macskagyökeret kevertem bele, hogy az egy fészekaljnak is
elég lenne – rötyögött Mihály.
Valóban, a hatás nem maradt el. Ahogy Uhu lerakta a bögréjét, nagyot
ásított, látszott, küzd, hogy nyitva tartsa hatalmas, mindent-látó szemét, de
nem tudta. Hamarosan a madár begyén a síp egyenletesen mozgott fel-le, a bagoly
úgy hortyogott, mint a vadmacskák.
