A birkanyáj a hegytetőn töltötte a nyarat és az ősz szebbik felét. Ahogy a dér megcsípte a galagonyabokrokat, összeszedelődzködtek, hogy leereszkedjenek téli szálláshelyükre, a völgybe. A hegy ködbe burkolódzott, s elakadtak az első elágazásnál. A vezér erősködött, hogy a jobb oldali utat válasszák, de alig tett néhány lépést, egy nyúl szaladt át előtte. A többiek megmakacsolták magukat a rossz előjel láttán, nem követték. Addig-addig tanakodtak, hogy beesteledett, s mire észbe kaptak, farkasvonítás verte fel a csendet. A nyáj eszét vesztve rohant árkon-bokron át, nyomában a farkasokkal, mígnem egy tisztásra értek, ahol egy medve szemezgette a kökényt.
Kővé dermedtek a birkák, soha életükben nem láttak még ilyen hatalmas állatot. A farkasok utolérték a nyájat, de ahogy meglátták a medvét, sarkon fordultak, és eliszkoltak. A vezérjuh összeszedte a bátorságát, s megkérte a medvét, hogy maradjon velük reggelig. A medve biccentett, s folytatta a kék bogyók eszegetését.
– Nem félsz a farkasoktól? – kérdezte a vezérjuh.
– Én ugyan nem.
– A haláltól sem?
– Ti birkák úgy tekintetek a világra, mint ami tele van veszéllyel. Tartsatok velem, s én megmutatom, hogyan élhettek félelem nélkül – mondta a medve.
A birkáknak tetszett a beszéd, s a medvét választották új vezérül. Nem ereszkedtek le a völgybe, maradtak a hegy derekán. Vígan voltak, legelésztek, amíg a medve kökényt csipegetett. Farkas nem merészkedett a közelükbe, s a medve egyre azt hajtogatta, hogy megmutatja az utat a félelem nélküli öröklétbe.
Leesett a hó, s a medve egy barlangba terelte a nyájat.
– Emlékezzetek a szavaimra, bízzatok az ég akaratában, ne féljetek – mondta, azzal összegömbölyödött, és elaludt.
A birkák étlen-szomjan őrizték vezetőjük álmát egy héten át, amikor a medve nyújtózkodott, s felült.
– Van-e köztetek egy is, aki már egészen megtisztult a félelemtől? – kérdezte.
A nyáj nem felelt.
– Ő lesz az első, soha el nem felejtjük majd, ahogy átlép az öröklétbe – ígérte a medve.
A birkák összedugták a fejüket, de nem jutottak semmire.
– Lépj elő kiválasztott! – kántálta a medve.
Az egyik birka megugrott, és a medve elé kocogott.
– Lám, ő a fény, lássátok a csillagot a homlokán – mormolta a medve.
Karmos mancsát a magasba emelte, és rácsapott a kiválasztott fejére, aztán befalta szőröstűl-bőröstűl. A birkanyáj dermedten figyelte, egy pisszenést sem hallattak. Egyedül a medve csámcsogása törte meg a csendet, s amikor végzett az oldalára dőlt.
– A félelem nélküli út az igazi csoda, aki így élt nem is hal meg soha, csak máshová költözik – dünnyögte, és elaludt.
A birkák hajnalig bégettek, míg végül arra jutottak, hogy a medve megvédte őket a farkasoktól, és minden mástól is, ami félelmetes, a helyes utat mutatja, ami a fénybe vezet. Attól fogva versengtek, hogy ki lesz a következő kiválasztott hétről-hétre.
A birkanyáj elfogyott, s a medve meghízott, mire a hó elolvadt a hegy derekán.
Bódi Kati illusztrációja |
Szerkesztette: Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése