 |
| (c) Szegedi Katalin |
Kovács Vera - Bak István
Kutyakölykök
az Otthonmesékre adaptálta a Bak István fejezet nyomán Németh Eszter és Miklya Zsolt
Karácsony volt, Szenteste. Négyéves voltam, és az ablakon keresztül repültem ki. Mostohaapám begolyózott. Üvöltésre ébredtem: a mostohaapám, az apja meg az anyám veszekedtek, üvöltöztek. Fölkeltem, egy klottgatya volt rajtam, meg egy trikó. Aztán közéjük álltam. Kaptam én is. Aztán ki az ablakon. Utána nagyanyámhoz mentem. Ott nagyon-nagyon jó volt lenni.
Hogy milyen? Elmondom. Mamám két bottal járt. Egyszer a szárazvillám belecsapott szegénynek az egyik tehénkéjébe, az megdöglött. Mamám sírt. Hazahozták a tehenet csúszdán, még a harmadik faluból is jöttek, tudod, kényszervágás. Az állatorvos megvizsgálta: ki lehet osztani.
Mit ad a Jehó, a kiskutyám meg, a pulim, pont azelőtt tizenhármat kölykedzett. Az anyám csak egyet akart meghagyni, elővett egy zsákot, belerakott tizenkettőt, azt mondta: vidd le, fiam, a Túrra, tegyél bele követ, azt hajítsd bele. Régen a Túr a falun folyt keresztül.
A parton padnajok voltak, tudod, mi az, kérlek? Jókora nagy lyukak. Oszt oda beraktam őket, de előbb odadörzsöltem a cipőmhöz a kiskutyákat. Hazamentem, az anyakutya meg volt kötve. Elengedtem, végigszagolgatott, a nyakamba ugrott, és elment. Aztán, ahogy kapálunk a kertben, egyszer csak látom, hogy jön vissza. Elhajítottam a kapát. Azt mondja az anyám: hova mész? Mondom, nézz hátra, majd megtudod! Ott jött a tizenkét kiskutya az anyakutya után libasorban.
Jujjj! Szaladtam a téesz-telepre nagyapámhoz, édes nagyapámhoz. „Mi van?” Elmondtam neki, röhögött. Azt mondta, nincs semmi baj. Mentünk fel a postára. Unokanővérem, Rózsika volt akkor a postás Nagyhódoson. Telefonálgatott jobbra-balra, aszongya, gyere be, megyünk János bátyádhoz a kocsmába. Nem telt bele egy óra, gyűltek a népek, ilyen nagy subások jöttek. A nagyapám vigyorgott, azt mondja: itt az unokám. Megvették a kiskutyákat. Mit ad a jehó, kétezer-valamennyit kaptam értük. Letettem otthon az asztalra, anyám leseperte nekem: „Tiéd!”
De én is akármit is kértem, nagyanyám, hiába járt két bottal, mert trombózisos volt a két lába, mindent megcsinált. Imádtam. De te, figyelj, annyit kellett nekem dolgoznom! Hajnali háromkor keltem. Volt később négy-öt tehenünk, azt megetetni. Harminc-negyven malacunk, három kocánk. Meg vagy háromszáz csirke. Meg kellett etetnem, utána menni iskolába, tanulni. Utána haza, táska le, mars ki a mezőre kapálni. Nem kívánom senkinek. És akkor még szaladj nagyanyádhoz, ott is a kertet rendbe rakni. De azért befejeztem az általános iskolát Nagyhódoson, szerettem is. Nem nagyon kellett tanulnom. Odafigyeltem az órán, azt annyi.
’71. augusztus 28-án jöttem Budapestre, tizenhat éves koromban. De mindig mentem haza, ahogy tudtam. Imádtam nagyanyámat. Hát… sajnos ő is elment, 18-19 éves koromban. (...)
Aztán elcseréltük a lakást, de nem jól. Az Alig utcában, a Lehel piac mellett kaptunk egy garzont, a tizenháromban. Ott laktam velük vagy nyolc éven keresztül. Nagyon szerettem őket. Amikor keresztanyu lebénult, Lacika, a másik fia elvitte Ozorára. Ő kétszer volt férjnél. Lajos volt az idősebb, Lacika meg a fiatalabb.
A Lajos az megbolondult. Otthon kellett vele maradnom. Agylágyulást kapott, magyarul. Állandóan ott kellett mellette lenni, és én voltam az. Mindig mindent zárnom kellett. Nem egyszer és nem kétszer csinálta meg, hogy véletlenül kint hagytam a kulcsot, aztán futnom kellett utána, de mindig elkaptam. Mert nem tudta, hogy hova megy, csak menőkéje volt. Mondtam neki, hogy akkor gyere, menjünk együtt.
Erősen fogtam a kezét, „nem szaladsz, lassan”. Aztán bekerült a Szabolcs utcai kórházba, onnan meg átrakták a Kodály köröndhöz, nem tudom, milyen utca volt: ott volt az elfekvő. Délelőtt és délután is mentem hozzá. Megetettem, megborotváltam, levágtam a haját, a körmeit, tisztát adtam rá, megmosdattam.
Egyik nap megyek be, ámen. Több mint két hónapot feküdt bent. Így sikerült. Így van, ez van. Harmincegynéhány éves voltam már akkor. Eddigre már a keresztszüleim is meghaltak, ketten maradtunk a Lajossal, aztán csak én. Lajost is eltemettettem. Gabi, a keresztanyu, addigra agyvérzésben szintén meghalt. Ennyi. Slussz. Nehéz.
Én ott a lakásban csak bejelentett lakó voltam, Lajos nevén futott a szerződés. Karácsony volt, Szenteste. Kiraktak. Isten nem ver azért bottal.
(...)
Amikor nem bírtam tovább a szállón, csináltunk többen – köztük szegény Gyula barátommal, aki féllábú volt, és, Isten nyugtassa, meghalt már – faházat. A Kozma utcában, a tónál, a Jászberényi sarkán. Később másik erdőben volt faházunk, felszámolták azt is. Többen is voltunk ott.
Egyszer egy kiskutyát bele akartak fojtani a híd alatt a Kökinél a Dunába. Én kikaptam a Joli kezéből. Nyolc évig velem élt az a kiskutya. Aranyos volt, szerettem. Télen sem fáztunk, mert le volt szigetelve a faház, bent volt egy kályhám, fűtöttem. Az erdőben laktunk, fa volt. De majdnem minden éjszaka jöttek, vagy a rendőrök, vagy a nyomozók, nem volt nyugtunk.
Közben négy udvart takarítottam. Azzal pénzt kerestem. Én a máséhoz nem nyúltam soha. Nem volt szabad. De a Nemes-Nagy Ágnes írónő – nem tudom, ismered-e – háza udvarában is takarítottam a Vak Bottyán utcában. Elkértem egy könyvét, dedikálta nekem, hát nem ellopták? Jóban voltunk, alig hitte el, hogy úgy lakom, faházban. Nála takarítottam, a kutyusom meg a kerítés mellett ült, lesett, hogy mit csinálok. Mondom neki, át nem jössz!
Négy udvart elvállaltam takarítani, muszáj volt, mást mit tudok csinálni? Jött az ünnep, akármilyen, karácsony, húsvét, mindig felpakoltak. Tudsz főzni? Mondom, tudok. Nem nagy művészet. Akkor hozták a nyersanyagot. Mondják, Pista, akkor főzd meg magadnak. Az erdőben meg, a többiek, voltak ott jók is, rosszak is.
Én kint is fölkeltem minden reggel hajnali ötkor. Nem tudok aludni. Jött a reptérről is a szemetes, nagy barna tálcán originál becsomagolt kaja, hozzá se volt nyúlva. Se a marhahúshoz, se a csirkéhez, se a disznóhúshoz. A bor is le volt dugaszolva, hiányzott belőle egy pohárnyi. Minden megvolt! Hozták sorban a szemetet, meg összeszedtem a rezet, a sárgarezet, vörösrezet, leadtam a Méhesnél. Ha nem volt meg a napi ötezer forintom, már sírtam. Kajára nem kellett, piára nem kellett, legfeljebb bagóra. De vége lett, tudod, ez a huszonegynéhány év sok volt már.
Az erdőnek az lett a vége, hogy kijöttek a Pilisi erdőgazdaságtól, és mindenkit megbüntettek százezer forintra, fejenként. Nem vicc. Mindenkit.
Volt ott hat vagy hét faház, azokat lebontatták.
Kovács Vera
Utak az erdőben
Noran Libro Kiadó, 2019
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése