Vas Kyra |
– Jaj, Hugi… – húzta el a száját Mira,
miközben rákönyökölt az ablakpárkányra, hogy kinézzen az udvarra, és
ellenőrizze, tényleg esik-e a hó, ahogy a Nagyi rádiójában az előbb mondták.
De nem látott ki rendesen, mert az egész
ablaktáblát jégvirág fedte, a jégvirágok közé pedig egy angyalformát
kapargatott bele valaki. Nyilvánvaló volt, hogy az angyalt Hugi rajzolta oda,
és Mirának annyira azért nem volt rossz a kedve, hogy jó lelkiismerettel
elrontotta volna a kislány nagy gonddal készített műalkotását.
Hugi állandóan rajzolt, és a Nagyi régi
típusú ablaka azzal, hogy nyáron párás, télen jégvirágos volt, végtelen
felületet adott neki ehhez a tevékenységhez. Ami kellett is, mert Nagypapa nem
engedte, hogy máshol rajzoljon, az étkezőasztal megkarcolódik, a falon átüt a
papír, a fürdőben a csempén éppenséggel lehetett volna, felragasztott
csomagolópapíron, de ott olyan halvány körte pislákolt csak, hogy Hugi egy félóra
után általában feladta.
Míg ezen morfondírozott, közelebb hajolt
az ablakhoz, és így, az egyik vastagabb vonalon át mégis kilátott a szabadba. Megnyugodva
nyugtázta, hogy – ebben a kérdésben legalábbis –, nem hazudik a rádió, ahogy Nagypapa
szerint a legtöbb dologban amúgy igen.
Fehér karácsony várható, mondták, a
fővárosiak nagy örömére, a szokásosnál is szebb lesz hát az ünnep.
Aha, persze. Ahogy általában…
Mindenki boldog lesz, mert a világ
legszebb karácsonyfája alatt áll majd, karácsonyvörös pulcsikban, ingekben és
masnikban mosolyognak majd, az asztalokon minden házban a város legfinomabb
vacsorája gőzölög, a kezekben a legeslegeslegjobban eltalált ajándékok, a
legeslegtökéletesebb családtagoktól.
Na, persze. Álmodj, csak, Fészike…
Újra az angyalra nézett.
Igazán, hozzánk is iderepülhetne egyszer
egy ilyen ünnepi küldött, gondolta. Hozna magával egy kis szeretetet, örömöt,
békességet... Meg jóakaratot is, mert hiába van egy sor abban a dalban is erről,
amit tegnap előadtak az énekkarral, ő mostanában valahogy nem találkozott
jóakaratú emberekkel… Az utóbbi időben még Susi sem az, azok alapján legalábbis,
amiket a posztjaira kommentel, és hiába ad látványosan hármas puszit a folyosón
neki is, ha meglátja a csajokkal, már nem hiszi el neki a lájkokat sem.
Elkeseredetten sóhajtott, és az angyalra
gondolt, aki kelletlenül ugyan, mert unja már a sok rosszat, amit az emberek
közt lát, de azért fölkel a mennyei trónus mellől, és szófogadóan elindul a
földre. Megmozgatja a szárnyait, és ettől jókedve lesz, mert nagyon szép,
ezüstösen csillogó aranyszárnyai vannak, és szereti, hogy ilyen különlegesek.
Mosolyog, és jól megpakolja a tarisznyáját, a smaragdzölden csillogó
békességből tesz bele a legtöbbet, mert abból van szerinte a legkevesebb, aztán
elindul, de meggondolja magát, visszalép a kincsesládához, és tesz még bele egy
kevés kristálytiszta, átlátszó igazmondást is, és ha már úgyis késésben van,
belepotyogtat a drágakövek közé még egy adag aranyfüst-forma ünnepi kedvességet,
végül egy maroknyi, mindent megszépítő, csillámpor türelmet.
Kár, hogy errefelé nem repkednek ilyen
angyalok, gondolta Mira, egy újabb sóhajtás kíséretében.
Aztán hátrahőkölt, és csak bámult az
ablakra.
Mert hirtelen, váratlanul, mégiscsak
odarepült hozzá egy angyal, de nem szólt semmit, csak nézett rá nagy, érdeklődő,
kedves szemekkel. Nahát, gondolta meghatottan, lehet, hogy tényleg ott van nála
a szeretet, a békesség, a türelem is… hát akkor talán mégiscsak
szép karácsonyuk lesz.
Sokára vette csak észre, hogy a lehelete
párája megolvasztotta a jégvirágokat, és a korán leszálló karácsonyi sötétben észrevétlenül
kirajzolódott az ablaktáblán az ő csodálkozó, reménykedő, ünnepváró arca.
Az idei karácsonyi angyalé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése